Harangozó Imre: Radna fényes csillaga

A kötet szerzőjének történelmi áttekintéséből kiderül: a jelenlegi kegyhely máig eleven emlékei a török időkre nyúlnak vissza. Károly Róbert 1327-ben Lippán kolostort alapított és templomot épített nagybátyja, Touluse-i Szent Lajos tiszteletére. Mindkettőt a ferences szerzetesekre bízta. Radnát először 1440-ben említik a dokumentumok. 1520-ban egy mélyen hívő katolikus özvegyasszony kápolnát emeltetett a radnai dombon. Miután a Bánságot a törökök elfoglalták, a kápolnában ferences szerzetesek mutattak be szentmisét azoknak a híveknek, akik a mozlim uralom elől a Maros északi partjára menekültek. 1668-ban egy idős katolikus bosnyák kereskedő, Vriconosa György a radnai kápolnában szolgáló szerzeteseknek adományozott egy papírra nyomtatott, Olaszországból származott szentképet, amely a Szűzanyát ábrázolta karján a kisded Jézussal. Ez a napjainkban is tisztelt csodatevő szentkép. 1695-ben a törökök, Lippa ostromának az idején felgyújtották a radnai kápolnát is, de a szentkép csodálatos módon épen került ki a lángokból. Az egyház hosszadalmas és alapos vizsgálódás után 1750-ben ismerte el hivatalosan Máriaradnát. Ezt Szlezák János kanonok jelentette be. II. János Pál pápa 1992-ben a máriaradnai kegytemplomnak a Basilica Minor – kis bazilika címet adományozta.

A szerző külön fejezetben foglalkozik a „szögedi” búcsújárókkal, akik már nagyon korán, 1740-ben bekapcsolódtak a radnai búcsújárásba. A XIX. század közepére a búcsúsok száma elérte a négy-ötezret, de a II. világháború előtt is ezer körül mozgott. Íratlan törvény volt, hogy a legények és leányok addig nem léphettek házasságra, míg nem zarándokoltak el Radnára. Szegeden, ha más jót nem tudtak mondani valakire, így jellemezték: „szereti a meggyet, vót Radnán, jól táncol, szépen fordul.” A búcsúba zarándoklók minden szeptember 2-án a palánki Szent Dömötör-plébánia irányításával indultak a nagy útnak, itt választották ki a „búcsúi elöljárókat, az énökös embert”, aki koránál, jámborságánál fogva volt hivatva a vezetésre. A Radnára zarándoklók között általános szokás volt, hogy a templomban aludtak, testi, lelki bajaikra kerestek enyhülést itt, minél közelebb a kegyképhez húzódva, hitük szerint „alvás közben a legfontosabb a kegykép áldásos hatása.” A zarándokok nagyon fontosnak tartották, hogy Mária nevenapjára – szeptember 12. – hazaérkezzenek. A város határában várta őket a család, a barátok, a szomszédok. A búcsúsok e szavakkal csókolták meg őket: „imádságomba részeltessön az Isten.” Az illendő válasz: „úgy engedje az Isten.”

Harangozó Imre kiemeli, hogy a nehéz, fárasztó augusztusi gabonaaratás után vállalkoztak a hívek a 150 kilométeres gyalogútra, hogy részt vegyenek a Kisasszony-napi radnai búcsún. A kaszálás bizony nem könnyű mesterség, különösen nem hajnaltól naplementéig augusztusi hőségben, heteken keresztül. „Életerejük utolsó maradékával nekiindulni egy ilyen óriási útnak, a mai ember számára elképzelhetetlen cselekedet. Ez az út a végkimerülésig fáraszthatta őket, talán épp ezért is tették meg? A testi erő helyébe lelkit venni magukhoz.” A szerző továbbá kitér a radnai búcsú látogatóinak nemzetiségi összetételére is, hangsúlyozva, hogy a magyar kegyhelyet az évek során zömében különféle nemzetiségek látogatták. Érdekes, hogy a II. világháború után egyre nagyobb számban jelentek meg a székelyek, az utóbbi időben pedig sokan zarándokolnak ide a moldvai katolikus csángó magyarok közül is. 

Harangozó Imre még az 1980-as években figyelte meg, hogy a Radnára zarándokló búcsúsok szeptember 8-án, Kisasszony napjának reggelén a kegytemplom előtt állva különös, révült tekintettel figyelik a felkelő Napot. Ugyanezt teszik a csíksomlyóiak Pünkösd reggelén: a Szentlélek megjelenését, megtisztító, új életet adó kegyelmét várják a fölkelő Nap aranyló sugaraitól. A radnai búcsúsok pedig bűneiket, vétkeiket mondták el a Napnak, mert hitük szerint abban lakik az Isten. Ernő atya, a radnai kegytemplom ferences szerzetese szerint azonban „Az igazi bűnbánatból táplálkozó töredelmes szívű bocsánatkérés bizonnyal kedves az Úr előtt. Nincs földi hatalom, amely Istent befolyásolhatná az Ő szeretete kiárasztásában.”

Harangozó Imre rámutat: mindez olyan távol esik a nagyegyházi szentséggyakorlattól, hogy nem származhat abból, ezért valószínűleg a római katolikus térítést megelőző kor képzetrendjében, hitvilágában kell keresnünk annak gyökerét. Ám a szerző figyelmeztet: „Ne riasszon meg bennünket, ha ez a hit néha több-kevésbé eltér a nagyegyházi gyakorlattól, az általunk elfogadott és megszokott élettől. Inkább csodálkozzunk rá annak a szinte hihetetlen ténynek a vallás- és kultúrtörténeti jelentőségére, hogy népi vallásosságunk a mai napig hordozza a régi idők dúlt hitének töredékes emlékeit.”

Idézi a kötet egyik legnagyobb néprajztudósunkat, Bálint Sándort, aki szerint Radna a Regnum Marianumnak, Mária országának egyik legnagyobb hatású kegyhelye, „amelynek földrajzi és lelki vonzereje talán az összes magyar kegyhelyek között a legnagyobb”.

Ez év augusztus 2-án, vasárnap Ferenc pápa különleges küldötteként Joachim Meisner bíboros, nyugalmazott kölni érsek áldotta meg az uniós támogatásból felújított máriaradnai kegytemplomot és egykori ferences kolostort (Lásd augusztus 3-i, Megáldották a felújított máriaradnai kegytemplomot és kolostort című hírünket – a szerk.). 

Fríg Kiadó, 2015.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír