Házasság hete – „Az igazi szerelemben nem lehet kérdés, hogy örökre együtt maradunk”

Február 4-én Budapesten sajtótájékoztatón mutatták be az országszerte február 7-én elkezdődött házasság hete rendezvényt. „A szeretet: szenvedély és döntés” jelmondattal meghirdetett programsorozat a házasság építésének szükségességére, a mindenkori megújulás lehetőségére hívja fel a figyelmet.

– Az, ha egy gyereknek különleges tehetsége van a zenéhez, nagyon korán kiderül. Gondolom, az Önök esetében is így volt ez…

Hegedűs Endre: A szüleim zeneszerető és zeneművelő emberek voltak, Édesapám kiválóan zongorázott, annak ellenére, hogy soha életében nem vett zeneórát. Pénzt is keresett a zenéléssel, rendszeresen fellépett a hódmezővásárhelyi tiszti klubban [Hegedűs Endre Hódmezővásárhelyen született és nőtt fel – a Szerk.], a tánciskolában, lakodalmakon. Később megtanult fúvós hangszereken játszani, amikor felvették a vásárhelyi honvédzenekarba. Nagyszerű trombitás vált belőle. Egyik alapítója volt a makói állami zeneiskolának. Hangszerelt is örökzöld melódiákat fúvószenekarra, ezért országos versenyen miniszteri jutalmat is kapott.

Az otthonunkban mindig szólt a zene, már csak azért is, mert a szoba közepén állt egy nagy, fekete varázsdoboz. Másfél éves voltam, amikor megkezdtem első sétáimat, és az egyik ilyen próbálkozás rögtön a zongorához vezetett, belekapaszkodtam a szélébe, felnyúltam a fejem fölé, és megcsiklandoztam a billentyűket, melyek számomra gyönyörű hangokon szólaltak meg. Elhatároztam, ha tudok, felmászom a zongoraszékre, és először két ujjal, néggyel, nyolccal, majd hamarosan tízzel elkezdtem zongorázni. Az általam hallott, nekem kedves dallamokat meg tudtam keresni a zongorán, sőt, egyszerű kíséreteket is szerkesztettem hozzájuk, teljesen ösztönösen. Ötéves koromban már én voltam Hódmezővásárhely egyik ismert zenész személyisége, bármit le tudtam játszani hallás után. A zene kezdettől fogva jelen volt az életemben. Mondom is gyakran, hogy én másfél éves korom óta „egy ügyű” ember vagyok, mindig zongorázni szerettem volna, és a Jóisten megadta számomra ezt a nagy kegyelmet!

Hegedűs Katalin: Nálunk is volt otthon egy nagy zongora. Édesanyám sokat énekelt, édesapám pedig szájharmonikázott. Négy-öt éves koromban sokat játszottam az utcán a környékbeli gyerekekkel, főleg a nyári időszakokban. Közben ha megszomjaztunk, megéheztünk, bementünk a szüleink lakására, mindig máshoz. Emlékszem, hogy egy Kamarás Éva nevű lányhoz jött a Gebora bácsi tanítani, tangóharmonikára tanította, én pedig a fülemben lévő dallamokat megpróbáltam kikeresni a hangszer billentyűin. Gebora bácsi azt mondta a szüleimnek, nagyon fogékony vagyok a zenére, érdemes lenne tanulnom. Mivel ott volt a zongora, Gebora bácsi elkezdett nekem zongoraórákat adni.

Hatéves koromban már eljátszottam a zeneiskolában a Für Elise-t, fel is vettek. Érdekes, hogy kislányként nem akartam zenész lenni, nem szerettem gyakorolni. Tizennyolc éves koromban aztán egy zongoraóráról hazafele menet váratlanul belém hasított a felismerés, hogy mindenképpen zenésznek kell lennem. Emlékszem, otthon sírva borultam apukám nyakába, hogy nem tudnék más lenni, csak muzsikus. Ezt követően sikeresen felvételiztem a tanítóképző főiskolára, s miután elvégeztem azt, bejutottam a Zeneakadémiára karvezető szakra. Két évvel később felvettek a zongora szakra is. Drága szüleimnek köszönöm, hogy három diplomám van.

– Mikor kezdődött a máig tartó szerelmük, szeretet-kapcsolatuk?

Hegedűs Endre: Mivel együtt jártunk a Zeneakadémiára, felületesen ismertük már egymást folyosói beszélgetések, viccelődések szintjén. Máig a fülemben cseng Katica vidám kacagásának a hangja. Verácska barátnőjével együtt verték fel a Zeneakadémia folyosóinak csendjét. Eleinte azonban különösebben nem érdeklődtünk egymás iránt. Egyszer aztán Ránki Dezső koncertjén szorongtunk a második emeleti karzaton, és miután hatalmas tömegben állva hallgattuk az akkor hirtelen híressé vált kiváló ifjú művészt, Katica félvén, hogy elveszti az egyensúlyát, rám támaszkodott, vagy átölelt, megfogta a derekamat, nem tudom. Ezt bárhogyan mondom, Katica azonnal közbeszól, hogy az nem úgy volt.

Koncert után felajánlottam neki, hogy hazakísérem. Az biztos, hogy Beethovenből semmire sem emlékszem, de arra igen, hogy a Zeneakadémiától villamossal huszonkét megállót utaztunk Budafokra a szülői házhoz, este tizenegy órakor. Végig beszélgettünk, röpült a lelkünk, sorra vettük mindazokat a kérdéseket, melyek akkoriban fontosak voltak számunkra. Pillanatok alatt megteremtődött köztünk a tökéletes harmónia, lelki egység, boldogok voltunk. Sajnos azonban elérkezett a búcsú ideje, haza kellett mennem, és akkor az első puszi kicsit hosszabbra sikeredett. Másnap már délelőtt találkoztunk a Zeneakadémián, mentünk a Városligetbe sétálni. Egész nap együtt voltunk, csak erre emlékszem. Harmadnap pedig megkérdeztem: Katica, lennél-e a feleségem? Mire elakadt a lélegzete, és halkan csak annyit mondott: hát jó…

Hegedűs Katalin: Valóban így történt az első igazi találkozásunk. A Zeneakadémiára együtt jártunk, de eleinte Bandi egy volt a százötven diák közül. Egyetlen emlékem van csupán a korábbi időszakból: amikor megnyerte az athéni nemzetközi zongoraversenyt, úgy, hogy nem adtak ki első díjat, és második lett, akkor gratuláltam neki. Aztán következett a Ránki-koncert…

– Művész úr egyszer úgy jellemezte önmagát, mint aki melankóliára hajlamos természet. Művésznő viszont szangvinikus. Hogyan lehet ezt a két, egymással ellentétes személyiséget összehangolni, most már csaknem negyven éve?

Hegedűs Endre: Csak azt tudom mondani, hogy a szeretet az mindent felülír. Szent János azzal kezdi az evangéliumát, hogy csak a szeretet létezik. Isten a szeretet, Isten a fény, és a fény a sötétségben világít. Ez a Teremtőtől kapott gyönyörű ajándék. Magunktól még szeretni sem vagyunk képesek, pedig olyan bőven kaptunk belőle. Csodálatos érzés összesimítani ezt a két egymástól nagyon különböző lelket. Ennek ellenére, úgy illünk egymáshoz, mint kulcs és zárja. Ha külön tesszük a kettőt, látszólag semmi közük egymáshoz, mégis, tökéletesen együtt tudnak működni. A mi életünk is egyfajta ragyogásban telik el, de természetesen nem mindig. A mindig mosolygó emberre azt mondják, kezeltesse magát, bolond. Aki pedig állandóan mélabús, szedjen gyógyszert, vagy menjen pszichológushoz. Nyilván a mi életünk is fentekből és lentekből áll össze, de nem ötven-ötven százalék, nem fifti-fifti az arány, hanem sokkal több a szépség és a boldogság. Működik bennünk Isten megtartó kegyelme.

Hegedűs Katalin: II. János Pál pápa már krakkói érsekként is sokat foglalkozott fiatal párokkal. Egyik alkalommal egy fiatal pár felkereste Karol Wojtyłát, és ragyogó arccal kiáltották: érsek atya, mi annyira szeretjük egymást! A későbbi pápa azt válaszolta nekik: inkább mondjátok azt, hogy Isten szeretetéből részesülünk. Ez engem nagyon megérintett. Erről van szó: a szeretetünk és a szerelmünk részesedés Isten szeretetéből, amely végtelen. Ha benne igyekezünk megélni a napjainkat, akkor ez a nagy temperamentumbeli különbség egyáltalán nem probléma, inkább gazdagodási lehetőség, hajtóerő.

– Annak, hogy ma annyira instabilak a szerelmi kapcsolatok, kevés a házasságkötések száma, s a megkötött frigyek többsége is felbomlik, legfőbb oka az Istentől való elfordulás?

Hegedűs Katalin: Ez egészen biztos, s emellett közrejátszik az önzés is. Robert Sarah bíborosnak jelent meg a közelmúltban egy csodálatos könyve, amelynek a címe hajszálpontosan kifejezi a lényeget: Isten, vagy a semmi. Isten az, aki magához vonz bennünket, Ő az egyetlen lehetőségünk az életre. Ha Őt nem keressük, akkor előbb-utóbb magunkat kezdjük isteníteni, és akkor jön az önzés. Az, hogy én akarok boldog lenni, nem a másikat akarom azzá tenni. Így azonban fölborul a teremtés rendje. Nem olyan túl bonyolult ez.

Hegedűs Endre: Ez így van, csak hát az ember, amint öntudatra ébred, azonnal elkezdi táplálni és fejleszteni az egóját, az énjét, és ehhez még bátorítást is kap, hiszen egy gyerekben az őt nem gondos és okos szeretettel körülvevő szülők mit erősítenek? Azt, hogy igenis ébredjen öntudatra, hogy csakis ő a fontos, senki más! Keményen harcolja ki a neki fontos dolgokat, hogy úgy boldoguljon az életben, hogy mások kára akár nem is számít. Nekünk van három gyermekünk, akik immár felnőttkorba léptek, noha még egyetemre járnak. Mi ketten nagyon odafigyeltünk arra, hogy a személyiségük egészségesen fejlődjön, de éppen ilyen fontos volt, hogy mindig Istenhez vezettük őket. Nagy örömmel mondhatjuk, hogy nem is hagyták el Őt, szeretik a templomot, részesei az egyház életének. Bízunk benne, hogy a Jóisten megsegíti őket, megtalálják a párjaikat, és lesznek gyermekeik, és így mi is boldog nagyszülők leszünk.

Azt látjuk, hogy manapság a dolgok „önátadás része” kezd elveszni a házasságokban. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy házassági szerződéseket kötnek. Előre meghatározzák, hogy ki mit vitt bele a frigybe, hogy ha majd elválnak, ne legyen vita. Ilyen lelkülettel azonban nem lehet nekimenni a házasságnak. A szeretet az örök. Remélem, hogy mindenkinek jutott legalább egyszer abból a csodából, hogy fülig szerelmes legyen. Nekünk ez megadatott, és akkor ott nem volt méricskélés, nem volt időgazdálkodás. A szerelmesek minden időt egymással akarnak tölteni, nem tudnak elég időt arra szakítani, hogy beszélgessenek, mert minden idő kevés. Ez a fajta feltétel nélküli önátadás azt a célt is tartalmazza, hogy a másikat akarom boldogabbnak látni, hogy az én boldogságom a másik mosolya és öröme is. Ha ez kölcsönös, akkor megvalósul valami olyan egység, ami boldogságot ad, és rámutat arra a másik világra, ahol ez a szeretet teljes lesz.

Hegedűs Katalin: Milyen szép az is, hogy az Isten megadja azt a kezdő lökést, ajándékot, amikor két emberben fölgyullad valami egymás iránt. Minden időt vele szeretnék tölteni, nem fogyok ki a témából. Isten megajándékoz minket ezzel az érzéssel, de a mi dolgunk, hogy megőrizzük, ne hagyjuk kialudni a lángot. Mi a kezdet kezdetén eldöntöttük, hogy örökre együtt szeretnénk maradni. Az igazi szerelemben ez nem lehet kérdés. Ha meghozunk egy döntést, akkor ahhoz mindig ragaszkodnunk kell! Talán a kezdeti időkből lehet erőt meríteni a jövőre, hogy mennyit voltunk együtt, mennyit beszélgettünk, nevettünk, mennyire szerettük egymást.

– Feltételezem, hogy Önök is szoktak vitázni…

Hegedűs Katalin: Ajaj, persze…

– Művész úr egyszer azt mondta, én nem tudom boldoggá tenni a feleségemet, csak a bennem élő Krisztus képes erre…

Hegedűs Endre: Így igaz. Te tedd boldoggá Katicámat, Istenem, és add, hogy segítő munkatársad lehessek ebben. Ezt kérem mindennapi imáimban az Istentől.

Hegedűs Katalin: Két ember köti össze az életét a házasságban, egy férfi és egy nő. Istenre, a végtelenre teremtett lények vagyunk. Ha pedig így van, akkor egyedül Ő az, aki igazán ki tudja teljesíteni az életünket. Ebben vagyunk társak, egymás kiteljesedésében.

Hegedűs Endre: Karinthynak van egy nagyon kedves mondata: „Egy emberpár nem tudja egymást boldoggá tenni, lehetetlen, mert mind a kettő mást akar. A férfi a nőt, a nő meg a férfit.” A vicces mondás mögött hatalmas rejtett tartalom van, mert tényleg, csak együttesen megy ez, és együttesen vagyunk emberek. Tizennégy éves koromtól kezdve több lánnyal is jártam, mindegyikbe szerelmes voltam, és mindegyiket el is akartam venni feleségül. A lányok megijedtek ettől a hőfoktól, vagy túl korainak gondolták a házasságot, és minden esetben számomra szomorúan végződött a kapcsolat: a lányok sorra otthagytak. Amikor pedig lánymentes időszakok voltak, akkor nagyon is megéltem a féloldalasságomat. Hogy milyen rettenetes dolog, hogy nincs mellettem az a bizonyos másik pólus, akivel együtt létrejön a harmónia, az egység, a nagybetűvel írt Ember.

Az is bizonyos, hogy Katicával mi ketten vagyunk egyek, de hármasban, velünk az Isten! Mindennap megtapasztaljuk az Ő kegyelmét, nem győzzük megköszönni azt a sok ajándékot, amit ad nekünk. Kezdve azon, hogy Isten annyira szeretett minket, hogy nem akarta, hogy ne létezzünk, létrehozott bennünket a semmiből. Ez kimondhatatlanul nagy csoda. Isten nekünk adta ezt a fantasztikus kalandot, ami az élet, amit csak együtt érdemes megélni. Természetesen nem mindenkinek ez az út jut, hiszen ott vannak a papok, a szerzetesek, ott vannak azok, akik valamilyen oknál fogva nem házasodtak meg. Az ő életük is lehet teljes, de ez általában az önátadásban valósul meg, amikor az ember nem magát építi, hanem szétosztja szeretetben.

Hegedűs Katalin: A házasságot ketten kell, hogy építsük. Az, hogy az egyik egészen odaajándékozza magát, a másik viszont nem, hosszú távon biztos, hogy nem működhet. Minden házasságot meg lehet menteni, akármilyen mély kútba került, akármilyen mély válságban van, ha azt mindketten akarják. Ha azonban csak az egyik fél dolgozik rajta, a másik viszont nem akarja, akkor sajnos menthetetlenek. Nagyon sok esetben így van. Gyakori az is, hogy belép a képbe egy harmadik. Hol van már az, amikor boldogok voltunk együtt… És akkor elég elmenni azzal az új másikkal egy kis kávézásra, s elérkezhet az a pont, amikor már nincs visszaút. Egyáltalán nem szabad egyik házasfélnek sem megengedni, hogy legyen bármiféle kikacsintás a kapcsolatukból. Ám ehhez az kell, hogy mindkét félnek egyformán fontos legyen a közös lét.

– Azért a művészvilágban elég gyakori a kikacsintás. Hogyan tudtak ezek ellen védekezni, pláne, hogy sikeresek, népszerűek?

Hegedűs Katalin: Ez így van. Itthon voltam a három gyerekkel, Bandi gyakran volt távol, heteket töltött Amerikában, Japánban. Telefonon keresztül persze folyamatosan kapcsolatban voltunk, ma pedig, az internet világában ez már egyáltalán nem gond. Bandiért odakint rajongtak, a játéka mellett azért is, mert jóképű és nagyon kedves személyiség. Ennek ellenére egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem csalt meg, de még abban is, hogy meg sem környékezték. Visszahallottam, hogy állandóan rólam beszélt, engem dicsért, így nem is volt lehetőségük más hölgyeknek nála, mert egy pillanat alatt lepattintotta őket ezzel. Ha ilyen szeretettel beszél a több ezer kilométer távolságban lévő feleségéről, akkor kár próbálkozni. Fordítva ugyanez volt a helyzet, soha még csak eszembe sem jutott, hogy kárpótoljam magam, amiért ilyen sokáig itt hagyott a férjem.

Hegedűs Endre: Itt megint visszajutunk oda, hogy ami embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges. Mint mindenben, ebben is szükség van az isteni kegyelemre. A Jóisten azt szeretné, ha mi együttesen lennénk boldogok. Egymás mellett a helyünk, és ez lelki rokonság, egyezség is, mert akkor is egyek vagyunk, amikor térbelileg távol vagyunk egymástól.

– Belevésődtek egymás lelkébe?

Hegedűs Endre: Így van, pontosan.

Hegedűs Katalin: Ez volt az említett első találkozásunknál is, összeért a lelkünk.

– Többször is hivatkoztak Isten kegyelmére. Napjainkban viszont az emberek döntő többsége Istennel szemben vagy ellenséges, vagy közömbös. Úgy élnek, mintha Isten nem is létezne, természetes hát, hogy önerőből akarják megoldani válságba került kapcsolataikat, házasságukat. Ez viszont általában válással végződik.

Hegedűs Endre: Ezt a lelkiállapotot nem nagyon ismerem, soha nem jutottam el a nihilizmus azon fokára, hogy ne higgyek Istenben. A kérdésére Barsi Balázs ferences atyának az egyik eszmefuttatása jut eszembe: a langyos katolikusoknál sokkal többre becsüli a meggyőződéses ateistákat. Az ateista, aki nagyon keresi az igazságot – amennyiben átlátja, hogy ő milyen tökéletesen istentagadó –, akkor vagy öt percen belül megőrül, vagy talál egy másik istent. Esetleg észreveszi a lelkében lévő elképesztő űrt. Van ott egy rész, amelyet Isten magának tart fent, írja Balázs atya. A mi lelkünkben ez az űr foglalt, átadjuk Istennek, és cserébe kapjuk a rengeteg kegyelmet. Ezzel együtt léteznek az örök emberi értékek, melyekben egy ateista is hihet. Egy teljesen extrém példával megvilágítva ezt: egy istentagadó ember is segít a harcmezőn megsebesült bajtársának, igyekszik biztonságos helyre vinni, kockára téve a saját életét. Természetesen egy Istenben nem hívő ember is élhet mások javára. Élhet teljes életet, házasságban is. Sok példa van erre.

Hegedűs Katalin: Mi kapaszkodunk Istenbe, és ez nekünk rengeteget segít. Igyekszünk benne élni, a házasságunkat benne gondozni. Ám az tény, hogy sok hívő pár házassága felbomlik, ezzel szemben sok nem vallásos házastárs szépen, hűségesen és tisztességben leéli egymás mellett az életét. Alapvető és nemes emberi tulajdonságokra van szükség, hűségre, tisztességre, az adott szó betartására. A baj az, hogy napjainkban a relativizmus uralkodik, ahogy arra már a korábbi pápa, XVI. Benedek is figyelmeztetett. A világ ettől beteg, mert egy idő után eljutunk oda, hogy én majd megmondom, mi az igazság, és mi a hamis, mi a jó és mi a rossz. Persze a pillanatnyi érdekemnek megfelelően. Ha önző módon, magamat istenítve állok hozzá bármiféle kapcsolathoz, akkor az csak felbomlással végződhet.

A másik válaszom pedig a kérdésére, hogy mit mondjunk a házaspároknak, akik nem élnek istenhitben... ott vannak a szerteágazó családterápiás foglalkozások. Rengeteg lehetőség van a segítségkérésre. Azt azonban tudatosítani kellene magunkban, hogy felelősek vagyunk egymásért. Nem lehetünk közömbösek egymás iránt. Ha azt látom, hogy egy családos férfi közelében settenkedik egy nő, akkor kell, hogy legyen bátorságom ahhoz, hogy szóvá tegyem: vigyázz, itt mindenki sérülni fog! Ez törvényszerű, ha valaki kilép egy házastársi-családi közösségből. Itt felvetődik még a barátság kérdése is. Ennek lényege, hogy nagyon figyelünk egymásra.

– Ha azt látom, hogy a barátaimnál valami nem stimmel, akkor finoman megkérdezem, hogy mi a gond. Az önök házasságában voltak-e válságos időszakok?

Hegedűs Katalin: Az 1990-es években három évet töltöttünk Japánban, ami engem kissé megviselt. Bandi ünnepelt művész volt, reggeltől estig tanított, fellépett, én meg ott voltam először két, majd három gyerekkel. Ez az időszak megtépázta a házasságunkat. Magányosnak éreztem maga, a tűz lángolása kicsit alábbhagyott. Amikor hazajöttünk, a barátainknak is feltűnt, hogy valami nincs rendben velünk. Én voltam az, aki inkább panaszkodott. S akkor a barátaink azt javasolták, hogy menjünk el a Házas Hétvége lelkigyakorlatára. Itt teljes őszinteséggel feltártuk egymásnak a gondjainkat, és újra fellobbant bennünk a láng. Itt is az történt, hogy a barátaink mankót adtak a kezünkbe segítségül. Nem arról volt szó persze, hogy felvetődött volna bennünk a válás gondolata, de nehézségeink azok bizony voltak azokban az időkben.

– A Házas Hétvégével kapcsolatban művész úrnak van az a szlogenje, hogy „papa-mama szerviz”. Ez mit jelent?

Hegedűs Endre: A gyermekeink számára pattant ki a fejemből ez a kifejezés. Amikor nagyon kicsik voltak, nem szerették volna, hogy este elmenjünk. Havonta egyszer kiscsoportos találkozókon veszünk részt a Házas Hétvége keretében. Együtt imádkozunk, utána pedig a házastársak közös problémáiról tartunk előadásokat, majd beszélgetünk ezekről. Számunkra ez nagyon fontos volt mindig, a gyerekeink viszont azt szerették volna, ha otthon maradunk. Toporzékoltak, hogy ne menjünk el! Hirtelen fogalmazódott meg bennem, hogy azt mondjam: tudjátok, mi most papa-mama szervízbe megyünk, és ez azt jelenti, hogy holnap majd nem fogunk veszekedni a mamával. Ez meggyőzte a kicsinyeinket: jó, akkor menjetek! A veszekedéseink egyébként folyamatosan csökkennek, de nem maradnak el, mert az a házasság, amelyben a két fél mindig mosolyog, az halott dolog, csakúgy, mint amikor mindketten lehorgasztott fejjel, bánatosan élik az életüket. A házasság hullámokban valósul meg, mint ahogy az emberi élet, és a muzsika is. Ami lényeges, hogy többet legyünk fent, mint lent, és ezt a házasság megadja nekünk.

Hegedűs Katalin: Nagyon fontos az is, hogy mindkettőnk számára ott van Michael atya, a lelkivezetőnk, Krisztus Légiójának papja, most már sok éve. Rendszeresen élünk a szentségekkel, gyónunk, áldozunk. Élet fakad mindezekből. Számunkra ezek csodálatos lehetőségek, mint ahogy az is, hogy vannak közösségeink. Rendkívül fontos, hogy a családban legyen összetartás, de nem szabad, hogy teljesen bezárkózzunk, és ez a házaspárokra különösen is igaz. Vannak olyan házastársak, akik például azért nem akarnak gyereket, mert attól félnek, hogy az megzavarná a kettőjük szerelmi kapcsolatát. Ők a barátaiktól is elzárkóznak, ez a „csak mi” gondolkodás azonban besavanyodáshoz vezet. Ha viszont kapunk elgondolkoztató impulzusokat kívülről, akkor azt beépítjük a kapcsolatunkba, amely ezek révén gazdagodik, és így mi is fényesebben sugározzuk a szeretetet mások irányába.

– Gyakran elhangzik ma, hogy többek között azért is születik olyan kevés gyerek, mert ez nehezen összeegyeztethető a karrierrel. Önöknek viszont három gyermekük van, és a karrierjük is töretlenül ívelt a magasba. Ezek szerint mégis összeegyeztethető ez a két dolog?

Hegedűs Katalin: A közelmúltban beszélgettem Várnagy Andreával, Farkas Zsolt feleségével, ők is mindketten zongoraművészek, velük szoktunk nyolckezesezni is. A legteljesebb mértékben egyetértettünk abban, hogy feleség és anya vagyunk, s ez nincs egy szinten azzal, hogy emellett zongoraművészek is, vagy bármi más. A feleség és anya szerepe följebb van. Ezért nekem nem is volt kérdés, hogy melyik legyen az első. Emlékszem, egyszer felajánlottak egy félállást számomra az egyetemen, de nem fogadtam el, mert már megvolt a három gyerekünk, akiket nem hagyhattam magukra. A másik lényeges szempont, hogy amikor az első gyermekünket, Marcit megszültem, akkor azt mondtam: most már valóban elmondhatom, hogy nő vagyok!

Hegedűs Endre: Néri Szent Fülöp mondta, hogy legyetek jók, ha tudtok. A másik, ami eszembe jut, hogy drága Szűcs Ervin barátom, amikor halálos betegen feküdt a kórházi ágyán, és meglátogattuk az utolsó alkalommal, ránk nézett, nem szomorúan, de egyfajta távolságból, mint aki már közeledik ahhoz a másik világhoz, és azt mondta: higgyétek el, hogy minden kiég, minden elvész, csak a szeretet marad. Valóban, a szeretet az örök, mindig velünk van, ha tiszta szívvel közeledünk egymás felé, ha tudjuk, hogy ezt ajándékba kaptuk, és tovább kell adnunk, mert magától nem marad meg, hanem megromlik. Ezt megtartva Isten céljai szerint élünk. A mi dolgunk, hogy naponta keressük, naponta megtaláljuk Őt, és tovább adjuk az embereknek.

Hegedűs Katalin: Ott van a Szent Pál-i Szeretethimnusz. Ez Krisztusról szól, Ő a tökéletes szeretet. Sok esküvőn is felolvassák e csodálatosan szép szöveget a Szentírásból. Ma, amikor olyan sokan visszaélnek a szeretet szóval, nem árt, ha eszünkbe jut, hogy milyen is az igazi szeretet: türelmes, a rosszat nem rója fel, örül az igazságnak. Mindennap elbukunk, de ettől még törekednünk kell a tökéletes, isteni szeretet elérésére.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír