Hit éve, új evangelizáció, missziós küldetés – beszélgetés Ternyák Csaba egri érsekkel

XVI. Benedek pápa meghirdette a hit évét, és elődjéhez, II. János Pálhoz hasonlóan többször szól arról, hogy új evangelizációra van szükség a mai világban. Mit jelent ez a fogalom, milyen feladatokat ró a papságra és a hívőkre?

A hit évére való felkészülés időszakát éljük. Égető feladatunk, hogy az evangéliumot meghirdessük az új nemzedékeknek azért, hogy minden ember találkozhasson az evangélium jó hírével. Az új evangelizáció azonban nem csak azt jelenti, hogy azoknak is hirdetjük Krisztust, akik még éppen csak hallottak róla, vagy akiknek eddig rosszul hirdették. Továbbá nemcsak azt jelenti, hogy új módon, új módszereket alkalmazva próbáljuk az evangélium örömhírét elvinni az emberekhez, hanem azt is, hogy új lendülettel, új lelkesedéssel, új meggyőződéssel hirdessük Krisztus evangéliumát. Az új evangelizáció mindenekelőtt azonban azt jelenti, hogy nekünk hívő embereknek kell ismét befogadnunk az evangéliumot és szerinte élnünk. Nekünk kell újra felfedezni, napról napra elmélkedni róla, örömet sugározni magunk körül, és így átültetni Krisztus tanítását életünk hétköznapjaiba. Ez az új evangelizáció legfőbb gyümölcse. Erre gondolt II. János Pál pápa, amikor elkezdte alkalmazni ezt a kifejezést. Az új evangelizáció tehát igazi missziós feladat. Az egyház belső és külső misszióját jelenti egyszerre. Alanya minden krisztushívő, legyen az püspök, pap, hitoktató, templomba járó vagy ünnepi keresztény, mindenki aki szereti az Egyházat és az is, aki gyalázza.

Hogyan valósítható meg ez a misszió a gyakorlatban?

A missziós küldetés megvalósítására különféle eszközök állnak rendelkezésünkre, mindenekelőtt a személyes példamutatás. Ezután kétségtelenül a leghatékonyabb, amikor szóval hirdetjük Isten igéjét, hiszen tudjuk, hogy a hit hallásból ered. Nem pótolja ezt a hitről való olvasás, hiszen az passzív tevékenység, és gyakran hiányzik belőle az igehirdető személyes, meggyőző ereje. A kimondott szó viszont személyes: aki hirdeti az igét, az egész lényével, teljes személyiségével, életével is tanúskodik.

A szóbeli igehirdetésnek azonban ki kell egészülnie a közösségben megélt tevékeny szeretettel. Döntő fontosságú a szavaink és a tetteink összhangja. A leggyakoribb vád ellenünk ugyanis éppen az, hogy elveink és életünk gyakran nincsenek harmóniában, hogy a külső formákhoz és vallási gyakorlatok megtartásához ragaszkodunk, de könnyen felmentjük magunkat az alól a krisztusi elvárás alól, hogy Őt éppen a legrászorultabb embertársainkban kell szolgálnunk. Ilyen értelemben a misszió gyakorlati megélése volt az, amikor a legutóbbi árvíz során templomainkban több mint 200 millió forintot ajánlottak fel híveink az árvízkárosultak, majd később a vörös iszap károsultjainak megsegítésére is. Az árvíz talán éppen a mi egyházmegyénket sújtotta leginkább, így a segélyek legnagyobb részét is itt használta fel a Katolikus Karitász. Megtapasztalhattuk tehát azt, hogy milyen jó mások szeretetében fürödni, milyen jó kapni, de azt is meg kell tapasztalnunk, hogy milyen jó adni. Ez is a misszió része.

Az új evangelizáció, a misszió része az is, amit az iskoláink végeznek, hiszen a katolikus hívek azért bízták az iskoláinkra a gyermekeiket, hogy ott jó nevelést és jó képzést kapjanak. Évszázados tapasztalat, hogy ezek az iskolák jó és biztos tudást adnak. Annál hatékonyabbak, minél fontosabbnak tartják a hit átadását és annak elmélyítését. A hitet azonban az egyház is, az egyházi iskola is hideti, felkínálja, de annak elfogadása szabad döntés eredménye kell legyen, amelyet mindig tiszteletben kell tartani és ezért a hitet senkire sem szabad ráerőltetni.

Érsek Úr az Egri Főegyházmegyében ebben az évben a karitász évét hirdette meg. Májusban főegyházmegyei karitász találkozót szerveznek. Mit szeretnének elérni ezzel a tematikus évvel?

Ez évi célkitűzésünk az Egri Főegyházmegyében, hogy az egyházközségeinkben már működő karitász csoportokat megerősítsük missziós elkötelezettségükben. Még jobban tudatosítaniuk kell, hogy a karitász a katolikus egyház hivatalos segélyszerve, tehát amikor valaki a karitászban tevékenykedik, akkor azt az egyház nevében teszi. Egyrészt tehát azt szeretnénk, hogy egyre tudatosabban végezzék ezt a munkát, másrészt az is a célkitűzéseink között szerepel, hogy számban is gyarapodjanak. Sok egyházközségben vannak már karitász önkéntesek, más egyházközségekben viszont még csak most szerveződnek ezek a közösségek. Szeretnénk bátorítani a lelkipásztorokat és érdeklődő híveinket egyaránt, hogy ebben a tevékenységben igazi missziós feladatot lássanak, és rádöbbenjenek, hogy kereszténységünk a karitászban végzett munka által hitelesebbé válik.

Amikor a segítő szeretet fontosságát hangsúlyozzuk, akkor persze nem csak a katasztrófák idején nyújtott segítségre kell gondolnunk, hanem a hétköznapi élet számos területét át kell fognunk. Van akinek az a segítség, ha bevásárlunk neki, míg másnak tüzelőre vagy gyógyszerre van szüksége Nyitott szemmel járva fel kell fedeznünk, hogy kik az igazi rászorulók. Ez sokszor nem könnyű feladat, hiszen vannak, akik rosszul értelmezett szerénységből akkor sem kérnek, ha egyébként nagyon is rászorulnának, míg mások esetleg a felebaráti szeretet vámszedőiként viselkednek. A karitász-munkatársakat képezni kell arra, hogy e kettő között könnyen és biztosan különbséget tudjanak tenni. Mindenesetre az egyháznak úgy kell működnie, mint egy élő szervezetnek, ahol az egyik tagnak gondja van a másikra. A karitász éve során mindenkinek keresnie kell magában a választ arra a kérdésre: mi az amit én tehetek a másik emberért?

A fiatalokat hogyan tudják bevonni ebbe a munkába? Sokuknak az a tapasztalata, hogy inkább az idősebbek végzik ezt a munkát a plébániákon.

Ez sok helyen így van, de ezen szeretnénk változtatni. A Karitász Junior nevű szervezetünk feladata, hogy a gyerekeket ránevelje arra, hogy a keresztény ember nem önmagáért él. Az életünknek nem lehet az egyetlen célja, hogy mi magunk boldogok legyünk. Szeretnénk elvezetni őket arra a tapasztalatra, amit Szent Erzsébettől tanultunk: ha boldogok akartok lenni, tegyetek boldoggá másokat. Ez a nevelés része az iskolai programjainknak is. Csupán példaként említem, hogy a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban és a Fráter György Katolikus Gimnáziumban is vannak ilyen programok. Ennek részeként a fiatalok egy bizonyos óraszámban részt vesznek a beteglátogatásban, a hospice-programban, bevásárolnak, takarítanak az idős, rászoruló embereknek. Többi iskoláink is átveszik ezeket a pozitív tapasztalatokat. A karitász már megjelent mind a 19 oktatási-nevelési intézményünkben.

Sokan gondolják úgy, hogy az igehirdetés a papok dolga, a laikusok inkább az egyéb munkákban – például a karitatív tevékenységben – vehetnek részt. Valóban így van ez?

Nem, ez így túlzottan leegyszerűsített. Igaz ugyan, hogy ez a zsinat előtti világkép még nem teljesen a múlté, de látjuk, hogy jelentős számban vannak már olyan világiak, akik kiveszik a részüket az igehirdetésben akolitusként, lelkipásztori kisegítőként vagy éppen úgy, mint hitoktatók. Ők teológiai képzést kaptak és szolgálatukban szavaikkal, életükkel is tanúságot tesznek a hitükről. Tudjuk, hogy ez valójában minden megkeresztelt embernek kötelessége. Éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy az igehirdetés csupán a papok feladata lenne. A hitoktatás vagy a katekézis például része az evangelizációnak és mint tudjuk, a hitoktatást ma leginkább világiak végzik.

Másrészt pedig a papok sem csak az igehirdetéssel foglalkoznak. Nézzük például a mi egyházmegyénkben Árvai Ferenc atya példáját, aki az Egri Főegyházmegyei Karitász igazgatója és három plébánia vezetője. Emellett járja az egyházmegyét, hogy a Karitász munkáját megismertesse, hogy segítse az új csoportok beindítását. Az árvíz során pedig ő maga is ott dolgozott a gátakon. De eszembe jutnak más fiatal papjaim is, akik ugyanezt tették. Egyikükről mondta nekem a falu református polgármestere nagy elismeréssel: "Érsek úr, büszkék lehetünk falunk plébánosára, aki az árvíz idején hajnalig velünk együtt töltötte a homokzsákokat". Amikor pedig a közelmúltban egri iskolánk egyik épületében ideiglenes 20 ágyas melegedőt nyitottunk a hajléktalanoknak, a kispapok is kivették részüket a hajléktalanokkal való foglalkozásban.

Az utóbbi időben pályázati támogatással több templom illetve egyházi épület újult meg az Egri Főegyházmegyében is. Ez örömteli tény, de lehet-e egy épület az evangelizáció eszköze? Vagy – másképpen fogalmazva - a művészet, a kultúra, amelyet ezek az épületek sokszor hordoznak, tud-e evangelizálni?

Az európai uniós pályázatok révén megnyíltak a lehetőségek arra, hogy kisebb egyházközségek is megújítsák templomaikat, épületeiket. Az a tapasztalaltunk, hogy amikor egy egyházi épület megújul, az mindig visszahat magára a közösségre is, kiindulópontja lehet egy lelki megújulásnak. A közös feladatok megoldása már önmagában is ebbe az irányba hat. Ez természetesen nem csak az építkezésekre vonatkozik, hiszen közös feladat a karitász munka, és maga az imádság is. Fontos persze, hogy minden közösségben legyen legalább néhány olyan ember, aki a plébánost támogatva szívesen élére áll a jó kezdeményezéseknek. Amikor az egyházközségeket látogatom, gyakran találkozom ilyen lelkes emberekkel, akik képesek arra, hogy maguk köré gyűjtsenek és fellelkesítsenek másokat is. Azt tapasztalom, hogy jogos büszkeség tölti el őket, ha valamit sikerült létrehozniuk, vagy ha helyreállítanak egy egyházközségi épületet, és nyitottak arra is, hogy utána is együtt maradjanak. Így jöhetnek létre imaközösségek vagy családközösségek a plébániákon, amelyeknek missziós kisugárzása is van. Egy élő közösség ugyanis centripetális erővel hat a sehová sem tartozókra, azokra, akik még keresik a helyüket. Ez különösen fontos a mai világban, amikor olyan sok tényező indítja arra az embert, hogy magába zárkózzon.

A kultúra is támasza lehet a missziónak. Épített örökségünknek ugyanis kulturális kisugárzása van. Erre mutat már önmagában az a tény is, hogy alig találunk olyan települést Magyarországon, ahol ne lenne templom – katolikus, református, evangélikus, sőt van ahol mindegyik. Ezek a templomok többnyire építészeti kultúrát, művészetet, igényességet jelenítenek meg a falvak életében. Egyediségük pedig megadja egy közösség jellegét, identitását. Még a legkisebb, legegyszerűbb falusi templom épület is valami pluszt ad hozzá a közösség életéhez, égre mutató tornyával pedig arra emlékeztet, hogy az embernek a tekintetét felfelé kell fordítania, hiszen élete végső értelmét és célját nem ebben a földi dimenzióban találja meg. A templom és a benne imádkozó hívek a transzcendens távlat lehetőségét jelentik kereső embereknek.

A kereszténység fontos kulturális tényező is az ország életében. XVI. Benedek pápa kérdése bennünket is elgondolkodtathat: mi maradna vajon Európából, ha elvennénk belőle azt, amit a kereszténység hozott létre? A gótikus székesegyházak, múzeumok és művészi alkotások, amelyeket a keresztény hit inspirált, a kontinens legvonzóbb értékei közé tartoznak. Mi is megkérdezhetjük: mi maradna városainkból és falvainkból templomaink, egyházi kulturális értékeink nélkül? Éppen ezért az a célkitűzésünk, hogy településeink megőrizzék eredeti identitásukat. Ezeknek szerves része az a katolikus kultúra, amelyet évről évre megünneplünk a Katolikus Kultúra napjai keretében.

Épített kulturális örökségünk evangelizációs missziója jegyében újítjuk meg az érseki palotát is, amely egy több épületből álló együttes. A központi részét nemrégiben kapta vissza az egyház, amely korábban az Egervin használatában volt. Az a tervünk, hogy egy látogatóközpontot alakítunk ki benne európai pályázati forrásból, amely turisztikai látványosság lesz, és ugyanakkor segít megismertetni az egyházi kultúrát.

A média szintén fontos eszköze lehet az evangelizációnak. Ezzel kapcsolatban sokszor merül fel a kérdés: mi a jobb, a hasznosabb, ha több jó katolikus médium van, vagy ha inkább arra törekszünk, hogy sok jó katolikus szakember kapjon helyet a világi médiában, és ott képviselje a keresztény értékeket?

Mindkettőre szükség van. Fontosak a katolikus médiumok, amelyek elsősorban azokat a katolikus híveket veszik célba, akiknek egyrészt igénye van a pontos és részletes információkra, másrészt lelki táplálékot keresnek a katolikus médiában. Természetesen jelen kell lennünk a világi médiában is.
A mi egyházmegyénkben mindkettőre van példa. Mindmáig legfontosabb eszközünk erre az elődöm, Seregély István érsek úr által alapított Szent István Rádió, amely mellett tavaly létrehoztuk a Szent István Televíziót is. Ez egyelőre csak interneten elérhető rövid műsorokat készít, amelyeket szívesen felajánlunk helyi televízióknak is. Egyházmegyei újságunk pedig része a Heves Megyei Hírlapnak, amely így sok újságolvasó asztalára eljut, függetlenül attól, hogy gyakorló katolikus-e. Többi híveink pedig hónapról-hónapra megtalálják a lapot a templomokban, vagy az egyházmegye világhálós honlapján.

Fontosnak tartom, hogy a katolikus médiumok - az országos és a helyi katolikus orgánumok egyaránt - ne egymással konkurálva, és így egymást gyengítve, hanem egymást kiegészítve működjenek.

Neumayer Katalin/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!