Hitünk nemcsak értelmünket, hanem szívünket, életünket is magával ragadja – a pápa katekézise az általános kihallgatáson

Ismételten Isten nagy misztériumáról elmélkedett, aki leszállt a mennyekből, hogy testté váljon. Jézusban Isten megtestesült, hozzánk hasonló emberré lett, és így megnyitotta számunkra az utat a mennyek, a vele való teljes szeretetközösség felé.

Ezekben a napokban templomainkban több ízben is felhangzik a „Megtestesülés” szó, amely kifejezi azt a valóságot, amelyet Szent Karácsonykor ünnepelünk: Isten Fia emberré lett, mint ahogy ezt a Hiszekegyben is megvalljuk.

Mit jelent ez a keresztény hit számára központi szó? – tette fel a kérdést a pápa. A latin „incarnatio” szóból származik. Antióchiai Szent Ignác és főleg Szent Iréneusz használták ezt a kifejezést, elmélkedve Szent János evangéliumának előszaváról (Jn 1,14), különös tekintettel a következő szavakra: „Az Ige testté lett”. Itt a „test” (hús) szó az egész embert jelenti: esendősége, időbelisége, törékenysége és esetlegessége szempontjából nézve. Ez azt jelenti, hogy az üdvösség, amelyet a Názáreti Jézusban megtestesült Isten hozott el, az egész embert érinti a maga konkrét valóságában és minden élethelyzetében. Isten magára vállalta az emberi lét feltételeit, hogy azt mindentől meggyógyítsa, ami tőle elválasztja, és lehetővé tegye, hogy egyszülött Fiában „Abba, Atya” szóval forduljunk hozzá, valóban Isten gyermekeiként.

Szent Iréneusz állítja: „Ez volt az az ok, amiért az Ige emberré lett, és Isten Fia ember fiává lett, hogy az ember, az Igével kapcsolatba lépve és tőle elnyerve az istenfiúságot, Isten Fiává legyen” (Szent Iréneusz: Haer. 3,19,1; vö. a Katolikus Egyház Katekizmusa, 460).

Az Ige testté lett – folytatta homíliájában a Szentatya. Ez egy azok közül az igazságok közül, amelyekhez olyannyira hozzászoktunk, hogy szinte nem érint meg bennünket az esemény nagysága, amelyet kifejez. Ebben a karácsonyi időszakban, amelyben a liturgiában gyakran visszatér ez a kifejezés, olykor jobban figyelünk az ünnep külsőségeire, „színeire”, mint a nagy keresztény újdonság központi üzenetére, amelyet ünnepelünk: valami olyasmiről van szó, ami teljes egészében elképzelhetetlen, amit csak egyedül Isten tudott végrehajtani, és amelybe csak hittel léphetünk be.

A „Logosz”, az Ige Istennél volt, az Ige, aki Isten (vö. Jn 1,1), amiért minden teremtve lett, aki elkísérte az embereket világosságával a történelemben (vö. Jn 1,4-5; 1,9), testté lett és „köztünk élt” (Jn 1,14). A II. Vatikáni Zsinat megállapítja, hogy „Isten Fia… emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk” (Gaudium et spes 22).

Fontos tehát, hogy ismét csodálattal álljunk e misztérium előtt, hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket ennek az eseménynek a nagysága – mondta homíliájában a pápa. Isten emberként járta végig útjainkat, belépett az emberi időbe, hogy közöttünk éljen. Nem egy uralkodó pompájával tette ezt, aki hatalmával leigázza a világot, hanem egy gyermek egyszerűségével.

A pápa ezután egy másik szempontra hívta fel a figyelmet: karácsonykor szokásos az ajándékok cseréje rokonok, barátok között. Olykor pusztán megszokott gesztusról van szó, de általában véve szeretetet, megbecsülést fejez ki. A karácsonyi hajnali misén (a pásztorok miséjén) így imádkozunk felajánláskor:

„Kérünk, mennyei Atyánk, hogy áldozati ajándékunk jelenítse meg azt, amit karácsonykor ünnepelünk: ahogyan ma emberi alakban felragyogott előttünk az Isten, úgy ez a földi áldozat szerezze meg nekünk az isteni életet”. Az ajándékozás gondolata tehát a liturgia középpontjában áll és emlékeztet karácsony eredeti ajándékára: azon a szent éjszakán Isten megtestesült, önmagát ajándékozta az embereknek.

Isten magára vette emberségünket, hogy nekünk adja istenségét. Ez a nagy ajándék. Nem fontos, hogy a mi ajándékaink drágák-e vagy sem; aki nem képes önmagából ajándékozni, az mindig keveset ad. Van, aki éppen szívét és elkötelezettségét pénzzel, anyagiakkal próbálja pótolni. A megtestesülés misztériuma azt jelenti, hogy Isten nem ezt tette. Nem valamit adott, hanem önmagát adta egyszülött Fiában. Ez legyen a mi példaképünk, amikor ajándékozunk. Kapcsolatainkat, főleg a legfontosabbakat, mindig az ingyenesség és a szeretet vezérelje.

XVI. Benedek pápa szerda délelőtti katekézisében végül egy harmadik szempontról elmélkedett: A megtestesülés ténye az isteni szeretet hallatlan realizmusát tanúsítja. Isten cselekedete nem korlátozódik szavakra, hanem belép történelmünkbe, magára vállalja az emberi élet fáradalmait és súlyát. Isten Fia valóban emberré lett, Szűz Máriától született, meghatározott időben és helyen: Betlehemben, Augustus császár uralkodása, Quirinius helytartósága idején (vö. Lk 2,1-2). Egy családban nőtt fel, voltak barátai, egy csoport tanítvány követte őt, apostolait megtanította küldetése folytatására, földi életét a kereszten fejezte be. Istennek ez a tette erőteljes indíttatás arra, hogy elgondolkozzunk hitünk realizmusán. Hitünk nem korlátozódhat pusztán érzelmeinkre, hanem be kell lépnie mindennapi életünk gyakorlatába.

Szent János megállapítja, hogy az Ige, a Logosz, kezdettől fogva Istennél volt és minden általa lett, nélküle semmi sem lett (vö. Jn 1,1-3). Az evangélista világosan utal a teremtéstörténetre, és azt Krisztus fényében olvassa újra. Ez alapvető kritériuma a Biblia keresztény olvasatának: az Ó- és Újszövetséget mindig egymással összefüggésben kell olvasnunk. Az Újszövetség feltárja az Ószövetség mélyebb értelmét.

Az örök és végtelen Isten elmerült az emberi végességben, teremtményében, hogy visszavezesse az embert és az egész teremtett világot önmagához. A Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja: „Az első teremtés értelmét és irányultságát a Krisztusban nyert új teremtésben kapja meg, amelynek ragyogása felülmúlja az előzőét (349. pont)”.
Csak Jézusban nyilvánul meg a maga kiteljesedésében Isten emberre vonatkozó terve: Jézus az Isten által teremtett végleges ember. A II. Vatikáni Zsinat leszögezi: „Egyedül a megtestesült Ige misztériumában kapja meg igazi fényét az ember misztériuma (Gaudium et spes, 22)”.

A pápa arra buzdította a híveket: abban a gyermekben, Isten Fiában, akit karácsonykor szemlélünk, ne csak Isten igazi arcát ismerjük fel, hanem az ember igazi arcát is. Csak akkor valósítjuk meg Isten ránk vonatkozó tervét, ha megnyitjuk magunkat kegyelmének, és nap mint nap követjük őt – fejezte be katekézisét a szerda délelőtti kihallgatáson XVI. Benedek pápa.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír