Hogyan él a múlt? – beszélgetés Szörényi Lászlóval

Szörényi professzor élő bizonyítéka annak, hogy egy személyben gond nélkül megfér egymás mellett a hatalmas, elmélyült tudás és a könnyed, frenetikus humor. Igaz ez könyveire, előadásaira, hétköznapi megnyilvánulásaira. Irodalmi, művelődéstörténeti ismeretanyaga bámulatos, olyan összefüggésekre világít rá, melyekre csak kevesen képesek. Világos és megcáfolhatatlan érvekkel vezeti le, hogy a XVIII. századi magyarországi latin költészet a legszorosabb szálakkal kapcsolódik a XVI-XVII. századi eposzhoz, „tehát Zrínyi hatása is tágabb körű, mint gondolnánk, hisz egyik ihletője a magyar romantikának, amely a vergiliusi honfoglalási eposzt már a teológiai eposszal vegyítette. Tehát ez a fajta, a magyarok Istenére alapozott eposzi világkép és a teológiai szál alapvető Vörösmartynál és Aranynál is – ez végső soron visszamegy a nemzeti sors és a nemzetnek Isten által elrendelt történelmének eszményére.”

Szörényi László kutatásai alapján megállapítja: Magyarországon a latin eposznak az a válfaja teremt iskolát, amelybe „belefér aztán már Vörösmarty meg Arany is, amely tehát valahogyan a nemzeti hivatástudattal függ össze, s amely a honfoglalásban valami olyan ígéretnek a beteljesítését látja, mint amilyet Ábrahámnak adott az Úr annak idején, amelyből azután az ígéret földje lett.” Szerinte ez a gondolatmenet mindenki előtt ismerős lehet, aki eltűnődött valaha is egyszer a Hymnuson. „Amint tudjuk, az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó. Ám a magyar, akárcsak a zsidó, természetesen a javát elfogadta az isteni ajándéknak, utána pedig vidáman bűnözött tovább” – szögezi le tényként a tudós professzor. Hozzáteszi, hogy a Buda halálának is az eljátszott ígéret eszméje adja az alapvető struktúráját, hogy „Isten mindent megtesz, de mi méltatlanok vagyunk rá.” A neolatin eposz „egyszerűen fenntartotta a nagy elbeszélés lehetőségét a magyar irodalom számára. Felkínálta azokat a világirodalmi példákat, amelyek az egyetlen nagy, igaz világtörténetbe, amit a Biblia mesél el, lehetővé teszik az egyes népek becsatlakozását.” Mindezek tükrében nem véletlen, hogy magától értetődő módon szerepel a mitológiai hősök vagy a Bibliából ismert nagy bűnösök mellett az utolsó firenzei rablógyilkos és utcai randalírozó is Dante Isteni Színjáték című elbeszélő költeményének Pokol című részében, „egy olyan koncepció jegyében, amely úgy gondolja, hogy az isteni ígéret mindenkinek, s minden közösségnek szól.” John Milton is azért írta meg az Elveszett Paradicsomot, majd A visszanyert Paradicsomot, mert úgy gondolta, hogy „a Bibliából kinyerhető őstörténet a legalkalmasabb minta, amelybe belefér a nemzeti mondanivaló.” Aki ismeri Ady vagy József Attila istenes verseit, ugyanúgy tudja, hogy ez megkerülhetetlen. Mészöly Miklós Saulus című regénye pedig „a pálfordulás mitológiai tematizálásával a magyar történelem egyik legdrámaibb mozzanatát, 56-ot próbálja megmagyarázni.”

A gyermekkorától kezdve vallásos nevelésben részesült Szörényi László – apai nagybátyja Szörényi Andor katolikus pap, Biblia-kutató volt – számára a vallás „nagyfokú derűt és biztonságot biztosított”, így aztán fel sem merült benne, hogy a szocializmus idején a rendszer szimpatizánsa legyen.

Az interjúkötetben szóba kerül Szörényi László Nemzeti tudományok és oktatás című tanulmánya is, amely 2010 májusában jelent meg a Magyar Nemzetben, hatalmas visszhangot kiváltva. (A tanulmányt olvashatjuk a beszélgetés zárófejezeteként.) A tudós szerző elmondta: szándékosan nem túl tragikusra, de komorra színezte hangnemét, a kultúra ugyanis „nem automatikusan kerül át az új nemzedékekhez, hanem egy véres-verítékes tanulási folyamatban, és ha csak az egyetemi képzést nézzük, akkor egy ideje már szorosan összetartozó egységeknek a módszeres lerombolásáról beszélhetünk.” Ha a közoktatást is vizsgáljuk, húsz éve tart „e rémes folyamat… Nem lehet eléggé félreverni a harangot.”

Szörényi László hangsúlyozza, hogy az ember közösségi lény, a közösségek pedig kultúrák szerint oszlanak meg a Földön. „Ha a magyar kultúrát szétromboljuk, akkor annak hordozói, az egyedek megszűnnek nemcsak magyarnak lenni, hanem embernek is, mert abban a szent percben ember mivoltukban is sérülnek. Amennyiben ezt az ezer éves vagy annál is régebbi ’hangolást’, amely képes volt az üzeneteket kiszűrni az űrből, elrontjuk, gyerekes csínyből vagy gonoszságból, akkor egyszerűen az illető készüléket, ez esetben magát az egyént tesszük tönkre. Aki ezt nem látja be, az nincs tisztában a kultúra alapjaival, nincs tisztában az emberélet minőségének és továbbadhatóságának a mikéntjével.” Szörényi László ezt tartja a legsürgetőbb ügynek Magyarországon. Szeretné, ha az Isten legalább annyira irgalmas lenne hozzánk, mint az Atyák bölcsessége című korpuszban ahhoz az egyiptomi atyához, aki elindult, hogy meglátogassa Szent Antalt a sivatagban, de eltévedt. Imádkozás közben azonban megjelent előtte egy kéz, és mutatta az utat, egészen addig, amíg oda nem talált. „Vagyis nem árt, hogyha mi is imádkozunk: akkor talán nekünk is megjelenik egy ilyen kéz egyszer” (Vigilia Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír