Hogyan imádkozott a haza bölcse?

A skapuláré a Magyar katolikus lexikon szerint egyrészt a szerzetesi habitus munkaköpenyre emlékeztető része, másrészt egy kis szövetdarab, melyet rendekhez csatlakozás jeléül világiak is viselnek, rendszerint a ruha alatt. Legelterjedtebb a kármelita skapuláré, melyet a hagyomány szerint Szűz Mária adott át Stock Szent Simonnnak azzal az ígérettel, hogy viselője nem jut a pokol tüzére: „az üdvösség jele és záloga azoknak, akik hordják és abban halnak meg”. Utóbbira nagy szüksége volt azoknak, akik a közélet vékony jegére merészkedtek, különösen is a 19. század nagy egyházpolitikai vitái során – mégis, bizonytalan információk állnak rendelkezésünkre arról a többször említett, ám kevésbé alátámasztott történetről, hogy a korszak országgyűléseinek legjellegzetesebb alakja, Deák Ferenc maga is viselte a skapulárét.

A Deákkal foglalkozó terjedelmes életrajzi, illetve történeti irodalomban számos tanulmány elemzi a haza bölcsének az állam és az egyház viszonyával kapcsolatos megnyilatkozásait, jórészt az 1832–36. évi országgyűlésen elmondott felszólalásaitól egészen utolsó, az állam és egyház elválasztásának amerikai típusú modelljét, továbbá a polgári házasság törvénybe iktatását ajánló, 1873. június 28-i nagy parlamenti beszédéig. Fazekas Csaba történész Deák Ferenc egyházpolitikája a reformkorban című könyvében kifejti, a témával kapcsolatos történetírói álláspontokban megfigyelhető bizonyos kettősség. A konzervatív történetírás esetenként kísérletezett azzal, hogy Deák liberális egyházpolitikáját udvariasan ugyan, de kritizálja, ám a semleges, tényközlésre törekedő méltatások mellett gyakoribb, hogy a másik végletbe esve, Deákot – tekintettel katolikus származására és kétségtelen belső vallásos meggyőződésére – megpróbálják a 20. századi értelemben vett katolikus politikusként láttatni.

A Horthy-korszak neves katolikus egyháztörténésze, Meszlényi Antal ugyan azok közé sorolta Deákot, akikben „a nemzeti és katolikus géniusz a legfehérebb izzásig fokozódott fel”, de már óvatosabban vetette Deák szemére, hogy egyházpolitikai szereplése „nem mindenben” felelt meg a kánonjog előírásainak. Meszlényi is a hangsúlyt Deák mély, belső katolicizmusára helyezte, még rózsafüzérének állítólagos kopottságából is erre következtetett. Elismerte, hogy Deák magatartása több ponton ellentétbe került egyháza parancsaival, ennek okát azonban nem személyiségében, hanem a „korszellemben” jelölte meg.

Fazekas Csaba könyvében hangsúlyozza, a kopottas rózsafüzér amúgy is nehezen bizonyítható története máshol nem szerepel, viszont jellemző, hogy – hasonlóan ahhoz az elemhez, hogy Deák nyakában Mária-érmet hordott – nagyon is alkalmas volt arra, hogy későbbi katolikus szerzők egymástól átvegyék, vagy akár ki is színezzék. Mindszenty József esztergomi érsek például egyik 1947. szeptemberi beszédében a Meszlényinél olvashatókat azzal toldotta meg, hogy Deák „rózsafüzért imádkozott a régi országház ülései alatt”.

Skapulárét viselt vajon Deák Ferenc? Szintén nehezen bizonyítható. Az viszont igen, hogy Deák Ferenc mélyen hitt Istenben, a keresztény erkölcstanból fakadó humánus és igazságos nézeteket vallott, „vallásossága azonban pontosan kimerítette a – mai kifejezést kölcsönözve – »maga módján vallásos« kategóriát” – fogalmaz Fazekas Csaba történész. Nézetei ellenére nagyra értékelte a Katolikus Egyház szerepét az európai művelődés és kultúra történetében, sőt, számos egyházi személlyel ápolt jó barátságot, mivel szemében a markáns politikai véleménykülönbség nem befolyásolta a személyes kapcsolatokat. „Néha tévedett – írta Deák Ferencről egy visszaemlékező –, de megnyugszunk abban, hogy Istennel kibékülve végezte be életét.”

Forrás: Magyar katolikus lexikon; Fazekas Csaba: Deák Ferenc egyházpolitikája a reformkorban; Udvarhelyi Olivér: A hívő Deák Ferenc

Összeállította: Benke Zsuzsa

Illusztráció: Székely Bertalan: Deák Ferenc (Wikimedia Commons); Cultura.hu

Magyar Kurír