Hogyan lettem katolikus? – egy egykori boszorkány vall megtéréséről

Libby Edwards

Névleg protestáns családban születtem, de kamaszkoromban már messze elkerültem mindenféle templomot. Nem szerettem vasárnap korán kelni, és az istenkapcsolatnál sokkal fontosabbnak tűnt, hogy mindenkinél jó legyek. Ám azért érdekelt a vallás; keresztény barátnőim révén több protestáns gyülekezetben megfordultam. A Katolikus Egyházat csak olyan horrorfilmekből ismertem, mint Az ördögűző, mégis volt benne néhány dolog, ami izgatott. Például a rózsafüzér. Máig emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor egy katolikus családnál először láttam igazi rózsafüzért. Nem tudtam, hogyan kell vele imádkozni, de éreztem, hogy van benne valami különleges.  
 
Húszéves voltam, amikor egy alkalommal a könyvesboltban a New Age/Asztrológia polcon megakadt a szemem egy boszorkányságról szóló könyvön. Erős vágy élt bennem valamiféle spiritualitás iránt, így mélyen rezonált bennem a hátsó borítón olvasható ajánlás: a boszorkányság nem mese, nem is sátánimádat - csak vegyem meg a könyvet, és belőlem is igazi boszorkány válhat.

Megvettem. Lenyűgözött. Elkezdtem kitanulni. Az első, „bűvészkedős” időszakon – amikor kizárólag feketében jártam és több kiló pentagramos láncot hordtam – hamar túlestem. Komolyan kezdtem tanulmányozni a boszorkányságot, újpogány barátokkal vettem körül magam, tapasztalt mesterektől tanultam, és faltam a témával kapcsolatos könyveket. Volt egy-két dolog, amivel nem tudtam tökéletesen egyetérteni – a keresztény neveltetést nem tudtam még tökéletesen levetni, váratlanul elő-előjött –, de idővel egyre könnyebben tudtam szőnyeg alá söpörni a felmerülő kételyeket, kérdéseket.   

Tizenöt évig műveltem és tanítottam másoknak a boszorkányságot. Újpogány rendezvényeket szerveztem, és kiterjedt hálózatot építettem az interneten. Fejlesztettem okkult „talentumaimat”; úgy tűnt, a jósláshoz és a halottidézéshez különös tehetségem van. Megtanultam gyógyítani és átkot mondani, bár az utóbbiban jóval több sikert értem el. Ez nem véletlen: az újpogány boszorkányság híveinek egyik legfőbb érve az, hogy fehér, azaz jótékony mágiát művelnek – ez azonban csak mese. Hamar kiderül, hogy „a boszorkány, aki átkozni nem tud, gyógyítani sem tud.”

A boszorkányság voltaképpen vallási köntösbe burkolt hédonizmus, melynek szabadosságához foghatót azóta sem találtam. Életem e sötét időszakában minden határt feszegetni kezdtem, s miközben el voltam szánva, hogy felrázom a szűk látókörű keresztény többséget, erkölcsi gátlásaimat könnyedén tettem félre az újonnan megtalált „szabadság” szellemében.

Isten azonban sohasem hagyott el; különös utakon közeledett felém. Sok horrort olvastam és néztem, és feltűnt, hogy ezekben a könyvekben és filmekben, ha nagy baj van, nem a protestáns lelkészhez vagy a pogány papnőhöz fordulnak, hanem a Katolikus Egyházhoz. Nem is gondoltam, mennyire megmaradt ez bennem, mígnem egyszer azt mondtam egy barátnőmnek, hogy nagy bajban katolikus papot fogok hívni, nem boszorkányt. Volt valami tekintély, valami hatalom a Katolikus Egyházban, amit öntudatlanul már akkor éreztem.   
 
A képregényeket is szerettem. Egyik kedvenc szereplőm lett az X-Menből Nightcrawler, aki elkötelezett katolikus, szereti Istent, és ez láthatóan boldoggá teszi. Rajta kívül talán nincs is más ilyen szereplő a képregények világában. Szerepjátékban is alakítottam őt. Később magam is írtam fantasy és horrortörténeteket, és eredeti szereplőim közül a végére többen katolikusok lettek – jóval többen, mint amennyit annak szántam. Színésztársaim és az olvasók közül sokan rákérdeztek, hogy mi motiválhatta e szereplőket. Kénytelen voltam hát katolikus hitvédelmi írásokban utánanézni, hogy megfelelően tudjam indokolni a szereplőim viselkedését.

Ekkor már sokat foglalkoztam az Egyházzal, de az első komoly kétségek akkor fogtak el, amikor igazán behatóan kezdtem tanulmányozni a katolikus hitvédelmet és a Katekizmust. Ekkor harmincöt éves voltam és tizenöt éve boszorkány. Az Egyház külsőségei, a harangszó, az illatok, a képzőművészet, a zene, a szertartások méltósága már korábban is lenyűgözött. Most azonban kezdtem felfedezni a hitvédelmi írásokban az igazságot. Mellette árnyékszerűvé halványultak a boszorkányság rítusai és igazságai, s én valami valóságosra éheztem.

Katekumenátusba jelentkeztem a helyi katolikus plébánián, és egy évet adtam magamnak. Sokkal gyorsabban ment, pedig nem volt könnyű eljutnom a teljes szabadosságból egy olyan vallásig, amely komoly követelményeket támaszt. De megpillantottam valamit az Igazságból, és a lelkem mind többre vágyott.

Nagyböjtben egy nagyon mély, személyes élményben volt részem. Katolikus hitem egészen addig pusztán olvasmányaim ésszerűségére épült. A nagyhéten azonban a szívemmel is katolikus lettem. Valóságosan, sorsfordító módon megtapasztaltam Istent a Szentlélekben, és abban a pillanatban örökre elhagytam a pogányságot. Azóta is voltak hasonló élményeim, de azt a pillanatot őrzöm a szívemben. Akkor szerettem bele Istenbe, és soha többé nem akarok elszakadni tőle.
   
2010 húsvét vigíliáján kereszteltek meg. E sorok írásakor egy éve vagyok katolikus. Nem volt mindig könnyű, hiszen tizenöt évnyi pogánysággal szakítani olyan, mint egy szenvedélybetegségből kigyógyulni – de Isten mindig megadta a kegyelmet a küzdelemhez. A szabados pogány boszorkánysághoz képest hihetetlenül nehéz elkötelezett katolikusnak lenni, az életem mégis egyszerűbb, szebb és nyugodtabb, mint pogányságom idején bármikor. A boszorkányság hihetetlen szabadságot ígér, de ez bizony csak ügyes hazugság. Az igazi szabadság Istennél van.

Forrás: www.catholic-convert.com

Magyar Kurír (mk)

Kapcsolódó:
Michael A., egykori muzulmán vall megtéréséről
Jennifer Fulwiler, egykori ateista vall megtéréséről

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!