Hogyan nevettessük meg Istent?

II. János Pál azt mondta: Isten örömre teremtett minket. Isten maga az öröm, és az életöröm azt az eredendő örömöt tükrözi, amelyet Isten érzett, amikor megteremtett minket.

Tavaly nyáron, a pappá szentelésem előtti napon, a négyéves unokaöcsémet vittem valahová autóval. Tesztelésképp megkérdeztem tőle: „Tristan, mi fog történni holnap?” Mire ő azt mondta: „Frankie bácsi, felszentelnek téged.” Meglepődtem: 4 éves, és már ilyen szakkifejezéseket ismer – gondoltam. Ez a gyerek egy zseni. „És mi történik, ha felszentelnek engem?” „Pap leszel.” Na, ez kettőből kettő – gondoltam. – Meg kell próbálnom a harmadik, a döntő kérdést: „És mit csinálnak a papok?” Mire a válasz: „Szoknyában járnak!”

A szentté avatását ezek után (egyelőre) elhalasztottam, de nagyon megnevettetett! Katolikus pap vagyok, de stand-up comedy háttérrel – csoda-e ezek után, ha ezt a két területet össze akartam hozni egy könyvben? Így született meg a Does God LOL? (Szokott-e Isten hangosan nevetni?) című könyv. (...)

Néhány héttel ezelőtt férjhez ment a lgkisebb húgom, aki szintén komikus, csakúgy, mint édesapánk, Jimmy Cricket. Az esküvői beszédek után egy komikus ismerős megjegyezte: mi mindig mennyire élveztük egymás vicceit, egymás humorát. „A ti családotok a nevetésen nőtt fel” – fogalmazott. Az örömből öröm fakad. A nevetésből nevetés fakad, Isten pedig biztos nem adta volna nekünk ezt az adományt, ha azt akarta volna, hogy búskomorak legyünk.

Kérdezhetné valaki, miért írtam meg a Does God LOL? című könyvet. A LOL természetesen az internetes szleng része, a 'Laughing Out Loud', azaz: 'hangosan felnevet' rövidítése. A válaszom az lenne: Mert Isten vidám. Jézus azt mondja, többek  között, hogy Isten országa olyan, mint egy esküvői lakoma. Hány unalmas, rosszkedvű lakodalomban voltak Önök?

Jézus azt mondja, azért jött, hogy „életük legyen, és bőségben legyen” (Ján 10, 10). A bőségben való élet nem lehetséges, ha az emberi lét minden aspektusát ünnepeljük, de pont a mosolyt és a nevetést hagyjuk ki. Az Evangelii Gaudiumban (Az evangélium öröme) azt mondja Ferenc pápa, hogy aki evangelizálni akar, az soha ne nézzen úgy, mintha épp most jönne egy temetésről.

Életem legnehezebb időszakaiban azt éltem meg, hogy egy nevetés vagy egy mosoly mindig a reményt jelezte, a reményt, hogy egy jobb nap következik, hogy a tragédiák és veszteségek közepette is látjuk a fényt – hála egy mennyből küldött nevetésnek.

A könyvben is írok egy lebénult fiatalemberről, aki nem tudta kinyitni a száját áldozáskor. A pap rájött, hogy egy módon tudja rábírni erre: ha valami viccel megnevetteti. Amíg nevetett, a pap a szájába tudta adni a szentostyát. Szeretem ezt a történetet, mert arról szól, hogy azokban a szent pillanatokban Isten a nevetés és öröm révén jött el ehhez az emberhez.

A Szentírásban visszatérő motívum, hogy akik Istenhez tartoznak, azokban öröm van. Annak, hogy valakiben Isten lelke van, az egyik biztos jele a nagy öröm és a belső béke. A folyton változó körülményektől függetlenül béke és öröm van bennük, amelyet senki sem vehet el tőlük. Magam is ezt éltem át, mikor régebben depresszióban szenvedtem. Olyan szörnyen depressziós voltam, hogy az EastEnders sorozatot néztem antidepresszánsként.

A Miatyánkban azt mondjuk: Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Jézus eljövetelétől kezdve a Mennyek országa egyre inkább betör a világba, egyre jelenvalóbbá válik, egyre jobban fölfedi magát – attól függően, mennyire vagyunk nyitottak rá. Azt gondolom, amikor ártatlanul nevetünk, akkor egy pillanatra megérezzük azt a boldogságot, ami a mennyben lesz majd részünk. Innen jött a könyvem alapgondolata is: azt szerettem volna megérteni, honnan jön ez az adomány – a nevetésre és a boldogságra való képesség. Nem teológusok és filozófusok írták a könyvet, hanem a komédia gyalogos katonái, a nevettetők, akiknek a hivatása az, hogy boldogságot és örömet hozzanak az emberek életébe. Thomas Merton így fogalmazott: „A komikusok és bohócok valószínűleg jó helyre kerülnek majd a mennyben, mert közel állnak Isten szívéhez.”

Amihez még nagyon értenek a komikusok az az, hogy tudjunk nevetni önmagunkon, amikor már éppen kezdenénk túl komolyan venni magunkat. Biztos, hogy Isten is így akarta, hogy képesek legyünk nevetni önmagunkon. Van egy igaz történet, amit a könyvemben is elmesélek. Egy püspök elmegy misére egy paphoz az egyházmegyéjében. A pap azzal kezdi a szentbeszédet: „Szerelmes vagyok valaki más feleségébe!” A gyülekezet levegő után kapkod. A püspök levegő után kapkod. Aztán tovább mondja: „Szerelmes vagyok valaki más feleségébe... szerelmes vagyok az anyámba.”  Aztán elmondja a szentbeszédet a feltétel nélküli szeretetről, miközben a püspök ott ül, és csodálja, milyen jól kezdte ez a pap a beszédét. Néhány héttel később a püspöknek magának kell homíliát mondania a feltétel nélküli szeretetről. Gondolja: úgy fogom kezdeni, mint az a pap. Odaáll a pulpitushoz, és közli: „Szerelmes vagyok valaki más feleségébe.” A gyülekezet levegő után kapkod. A püspök viszont elfelejti, mi is jön ezután. Semmi nem jut az eszébe. Azt mondja a mikrofonba: „Az életemre esküszöm, nem tudom, hogy ki is az...” Majd felkiált: „Ó, már tudom! Ez egy pap az egyházmegyémben! Az ő anyjáról van szó!”

Sokszor hiányzik a komikustársak bajtársiassága most, hogy nem vállalok többé stand-up fellépéseket. Olyan jó hangulat volt mindig a kulisszák mögött, annyit ugrattuk egymást – mindig érezni lehetett, hogy egy csapat vagyunk. Akár sokan voltak, akár nehezen kezelhető volt a közönség, mindig kisegítettük egymást. Egyszer nagyon ideges voltam: először léptem fel egy helyen. Egy népszerű komikus tartotta bennem a lelket, úgy magyarázott, mintha a személyes trénerem lenne – sikerült is a lehető legjobb formámat hoznom. (...)

A hivatásos nevettetők szerint Isten számára fontos, hogy vidámak és boldogok legyünk. Mint C. S. Lewis mondta: „Az öröm a mennyország komoly kötelessége.”

Magyar Kurír
(vn)