II. János Pál és XXIII. János szentté avatására készülve – Ternyák Csaba érsekkel beszélgettünk

Érsek úr életrajzában nagyon sok fontos esemény köthető közvetlen vagy közvetett módon II. János Pál pápához. A Szentatya megválasztása után egy évvel szentelték pappá, II. János Pál szentelte püspökké, a Pápai Magyar Intézet tanulójaként, majd vezetőjeként hat évet, később a Papi Kongregáció titkáraként közel tíz évet töltött Rómában. Hogyan emlékszik vissza Karol Wojtylára?

— Tisztán emlékszem arra a lelkesedésre, ahogyan kispapként pápává választását fogadtuk. Már a mosolygós pápa, I. János Pál megválasztása is az egyház tavaszát ígérte, de váratlan halála lesújtott bennünket. Nem gondoltuk, hogy a történelem Ura egy másik nagy ajándékot készített elő egyházának. Hozzá voltunk szokva, hogy a katolikus egyházfőről a magyar médiában csak ritkán volt szó. II. János Pál pápa megválasztása azonban az emberek figyelmét ráirányította az ő személyére, a pápaságra, és ezen keresztül a katolikus egyház is azonnal érdekes lett. Azáltal, hogy egy lengyelt választottak meg pápának – megszakítva ezzel az olasz pápák sok évszázados tradícióját –, azt éreztük, hogy régiónk a világegyház számára is fontosabbá vált. A Szentatya személyisége, fiatalos, lelkes, közvetlen stílusa mindenkit magával ragadott; jó volt papságra készülő fiatalnak lenni egy olyan egyházban, amely ilyen vezetőt kapott.

Mikor találkoztak először személyesen?

— Először a czestochowai búcsún láttam 1976-ban, amit ő celebrált még krakkói érsekként. 1983-ban Bécsben a pápalátogatás alkalmával szakadó esőben vettünk részt a szabadtéri szentmisén. Bőrig ázva álltam az út mellett, amikor először találkozott tekintetünk. Később egy zarándoklaton közös fotó is készült. Ez azóta is a legkedvesebb fényképeim közé tartozik. Szívesen emlékszem vissza arra is, amikor a püspököm, Pataky Kornél magánkihallgatáson járt a Szentatyánál, ahová én is elkísérhettem. Amikor bemutatott neki, elmondta rólam, hogy éppen azon a napon lettem harminchárom éves. „A mi Urunk, Jézus Krisztus, amikor harminchárom éves volt, már megváltotta a világot” – fordult felém széles mosollyal a pápa. „És te mit tettél?” – kérdezte. Erre persze nem lehetett semmit válaszolni. Számos alkalommal kerültem később a közelébe a Pápai Magyar Intézet növendékeként, majd az intézet rektoraként reggeli szentmiséin többször részt vehettem. Arra emlékszem, hogy mindig nagyon közvetlen, derűs, érdeklődő volt. A nagy emberek gyakran saját ügyeikkel, gondjaikkal vannak elfoglalva. II. János Pál pápával viszont az volt a tapasztalatom, hogy neki mindig a beszélgető partnere volt a legfontosabb.

Mondana egy meghatározó élményt az 1991-es pápalátogatásról a Szentatyával kapcsolatban?

– Amikor a debreceni nagytemplomban református testvéreinkkel találkozott, nagy meglepetést és élményt szerzett minden jelenlévőnek, hogy programon kívül a gályarabok emlékművéhez vonult, ott csendben imádkozott, majd megkoszorúzta azt. Ez a gesztusa mérföldkő a hazai ökumenikus párbeszéd történetében. A pápa cselekedete a református püspököket arra indította 1993 januárjában az ökumenikus imahéten, hogy virágot vigyenek a kassai vértanúknak az esztergomi bazilikában található ereklyéihez. Ezek a kölcsönös gesztusok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyre inkább a bizalom légköre alakuljon ki a keresztény felekezetek között.


Nem sok főpásztornak adatik meg, hogy maga a pápa szenteli püspökké. Hogyan emlékszik vissza erre a kegyelmi történésre?

– Nagy meglepetés volt a kinevezésem önmagában, hiszen 39 évesen lettem püspök, ráadásul azt is közölték velem, hogy a Szentatya kíván felszentelni Rómában. Különleges élmény volt, amikor tizenegyen álltunk, térdeltünk, majd később leborultunk Szent Péter sírja fölött, az apostolok fejének akkori utóda előtt és közben zúgott felettünk a Mindenszentek litániája. A szentekben jelen volt a kétezer éves egyház múltja, a pápában és a jelenlévő nagyszámú püspökben és hívőben ott volt a jelene, bennünk pedig az egyház jövője.

1997 őszén történt Apor Vilmos püspök boldoggá avatása, egykori győri egyházmegyésként különösen doboghatott a szíve.

– Esztergom-budapesti segédpüspök és a püspöki konferencia titkára voltam, amikor sor került a boldoggá avatásra, de mint korábbi győri egyházmegyés pap és Apor püspök boldoggá avatási ügyének egykori posztulátora is érdekelt voltam. Kitüntetésnek tekintettem a kilencvenes évek elejének az egyház visszanyert szabadságától boldog légkörében, hogy a Pápai Magyar Intézet rektoraként megbízást kaptam a posztulátori feladatokra is. Sikerként és kegyelemként éltem meg, hogy magyar és olasz munkatársaimmal néhány hetes intenzív munkával le tudtuk zárni Győrött az 1948-ban félbemaradt eljárást. Utána Rómában még sok munka következett, amelyet már mások folytattak. Maga a boldoggá avatás azért volt nagy öröm számomra, mert már gyerekként megismerhettem Apor Vilmos püspök életét, vértanúságának hiteles történetét, ugyanis a plébánosom, Cseh Sándor a püspök titkára volt korábban. A boldoggá avatás ünnepe november 9-én volt Rómában, egy hónappal utána pedig, december 11-én megkaptam az érseki és egyúttal a papi kongregációs titkári kinevezésemet. Ebben a teljesen váratlan kinevezésben Apor püspök kezét láttam.


Rómában közel tíz évig volt titkára a Papi Kongregációnak, tehát munkakapcsolatban is állt II. János Pál pápával.

– Számos alkalommal találkoztunk különféle megbeszéléseken, munkaebédeken. A legfontosabb és legemlékezetesebb élményeim mégis a liturgiához kötődnek. Ha Rómában tartózkodtam, a pápai család tagjaként mindig részt vettem a pápai ünnepi szentmiséken. Emlékezetesek még a közös lelkigyakorlatok, az adventi és nagyböjti felkészülés időszakai. Többször tanúja lehettem annak, hogy milyen elmélyülten és összeszedetten tudott imádkozni.

Hogyan tudná megfogalmazni II. János Pál pápa tevékenységének a lényegét?

– Péter apostol utódaként tudatosan élte azt a hivatást, hogy neki kell megerősítenie testvéreit a hitben. Mindezt János apostol szeretetével és hűségével, valamint Pál apostol töretlen lelkesedésével és munkabírásával tette. Az ember néha arra gondolt, hogy szinte személyesen szeretett volna mindenkit meggyőzni Jézus Krisztusról. Ezért akart eljutni a világ minden országába, hogy Őt hirdesse, Őt vigye közel az emberekhez. Ő maga pedig teljesen Istené volt, ahogy jelmondatával is hirdette: „Totus tuus” – teljesen a tiéd. Aki a közelébe került, szinte érezte, hogy erő árad ki belőle, a teljesen lefoglalt és Istennek átadott embernek a kisugárzása, amely megérintette nemcsak a hívő embereket, hanem a keresőket, sőt a nem hívőket is. Szerintem ebben állt rendkívüli népszerűségének a titka. Erre a kisugárzásra mégis leginkább a fiatalok voltak érzékenyek. Sajátos karizmája volt arra, hogy őket lelkesítse; olyan stílust, olyan nyelvet használt, amely közel állt hozzájuk. Nem véletlen, hogy az általa kezdeményezett ifjúsági találkozók milliókat vonzottak. Amikor néhány magyar fiatallal együtt Manilában részt vehettem az ifjúsági világtalálkozón, bizony már sántított egy kicsit és bottal járt. Amikor a fiatalok előtt megpörgette a botját, azok kitörő vastapssal válaszoltak. Nagyon érezte, hogy egy ilyen egyszerű gesztus mennyire fontos lehet. A humor és a játékosság nyelvét a fiatalok mindig azonnal értik és értékelik.


Többünk számára meghatározó volt, amikor II. János Pál pápa a Teremtővel való találkozásra készült és visszaadta neki a lelkét. Hogyan emlékszik ezekre a napokra?

– Az utolsó években a pápa egyre gyengébb volt. Láttuk és csodáltuk akaraterejét és bátorságát, mások pedig talán értetlenül fogadták végsőkig való kitartását. Van egy jelenet, amelyet soha nem tudok elfelejteni: egy temetés alkalmával történt a Szent Péter-bazilikában, amikor a pápa már nagyon nehezen járt. Közelről láttam, hogy indulna, de a lába csak nem engedelmeskedett, bárhogy próbálkozott. Fogta a pásztorbotját és – durr – odacsapta a földhöz. A fém és a márvány találkozásának nagy csattanása betöltötte az egész bazilikát, és erre megindult a lába. Határozottan és erővel akart parancsolni a testének, amely egyre nehezebben engedelmeskedett, hiszen a bénulás jelei már erősen mutatkoztak rajta. A halála előtti időszakban az egész kúria lélekben együtt szenvedett és imádkozott vele. Éppen Brazíliába tartottam, amikor állapota, amely indulásomkor még stabil volt, hirtelen rosszabbra fordult. Amikor megérkeztem a Sao Paolói repülőtérre, nem értettem, hogy kire vár az a sok tévékamera, aztán kiderült, hogy rám vártak, tőlem reméltek új információkat. Siettem vissza Rómába, hogy részt vehessek a közös imádságokon, szentmiséken és a temetésen. Soha nem felejtem azt a képet, amikor a koporsóján lévő nyitott evangéliumos könyvet lapozta a szél. Az a szél, amelyről győri látogatása alkalmával a szentmise végén azt mondta, hogy a Szentlélek jelenlétére emlékeztet bennünket.

Ferenc pápa szándéka szerint XXIII. János személyében egy másik nagy pápát is szentté avatnak az Isteni Irgalmasság vasárnapján. Hogyan emlékszik vissza az ő személyére, egyházi vezetésére?

– Személyes élményeim korom miatt nincsenek vele kapcsolatban, viszont olvasmányaimból, tanulmányaimból egy nagyon bátor ember képe rajzolódik ki előttem, aki kinyitotta az egyházat az új, modern világra. Olyan ember volt, aki mélyen hitt abban, hogy a Szentlélek nemcsak pünkösdkor, a kezdetek egyházában dolgozott, hanem azóta is kíséri és vezeti. Mély hitű ember volt, ugyanakkor közvetlen, humoros, egyszerű pap, ezért nevezték a világ plébánosának. Számos kedves anekdota őrzi az alakját, amely azonban leginkább enciklikáiban és lelki naplójában rajzolódik ki. Nagyszerű élmény ez a kötet annak, aki kézbe veszi, hiszen ma is üdeség, derű, humor és mély lelkiség árad soraiból. Tudjuk, hogy hosszú éveken keresztül nunciusként szolgált különféle országokban, és az így összegyűjtött tapasztalat készítette fel arra, hogy a Lélekre hallgatva egy egyetemes zsinatot hívjon össze az egyházban. Amikor a Szent Péter-bazilikában járok, megállok nyitott koporsója előtt és kérem a közbenjárását, hogy az én egyházmegyém is mindig nyitott maradjon a Szentlélek indításaira. Nagyon örülök Ferenc pápa bátor lépésének, hogy II. János Pál pápával együtt szentté avatja XXIII. János pápát, aki ma sokak számára már történelemnek számít. Ezzel reflektorfénybe helyezi életét és pápaságát, valamint élete fő művét, a II. Vatikáni Zsinatot. Egyúttal közbenjárását kéri abban, hogy a Hagyomány fényében és a Szentírással a kezében az egyház ma is a Szentlélekre vesse tekintetét, és bátran az Ő sugallataira hagyatkozzék.

Fotó: Federics Róbert

Kuzmányi István/Magyar Kurír