Imádságos könyv a múltból a mának

A könyv szerkesztői, Dömötör Adrienne és Haader Lea, a MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársai, akik már számos, nemcsak nyelvtörténeti, hanem egyháztörténeti értékű munkát, tanulmányt, könyvet adtak közre a középkori kódexirodalom területéről, ebben a kötetben olyan imádságokat tesznek közzé, amelyek elsősorban a latinul nem tudó apácák számára, illetve a laikusok magánáhítatának céljára íródtak. Különböző műfajú vallásos szövegeket találunk a gyűjteményben; a kötött alapimádságok és a zsoltárok mellett, himnuszfordításokat, biblikus elmélkedéseket, legendákkal, példázatokkal tűzdelt áhítatokat, illetve kérő, szentekhez folyamodó közbenjáró, dicsőítő, bűnbánati és hálaadó imádságokat, valamint a szertartásokhoz kapcsolódó (úrfelmutatási-áldozási) és ünnepekhez kötődő (karácsonyi, húsvéti, pünkösdi) imákat.

A XV-XVI. századot, mint írják, a „kódexek koraként” is emlegeti a magyar történettudomány, mert közel félszáz kódexünk vagy kódextöredékünk ebből az időszakból maradt fenn, s több kódex kifejezetten imádságoskönyvnek készült. A kódexíróknak gyakran szolgált forrásul a korszak két híres lelkitükörként használatos imagyűjteménye, S. Brandt által 1498-ban Strassburgban megjelentetett Hortulus anumae (A lélek kertje), valamint a N. Salicetus által 1489-ben szerkesztett Antidotarius animae (szabad fordításban: a Lélek hálaimádsága), valamint kor népszerű latin hóráskönyvei, melyeket a XII-XIII. század folyamán a szerzetesi-papi liturgia alapkönyveiből, a breviáriumokból állítottak össze. Utóbbiak elsősorban azon laikusok használatára készültek, akik valamiképpen be szerettek volna kapcsolódni a nap egyes szakaszait megszentelő zsolozsmázásba. A magyar kódexszerkesztők, másolók gyakran nemcsak átvettek e hóráskönyvekből, hanem egy-egy kódexünk valóságos kivonatát adja azoknak. Példaként a Kinizsiné Magyar Benigna számára készített Festetics-kódexet, vagy az ezt kiegészítő Czech-kódexet s az ezekkel rokon Thewrewk-kódexet említhetjük. Ezekből is számos különböző alkalmakra mondott imádságot válogattak a kötetbe a szerkesztők, valamint szép számmal idéznek áhítatokat  a Peer-, a Lázár-, a Winkler-, az Apor-, a Gömöry-kódexből többek között.

Az imádság az istenkapcsolat legmélyebb, legbensőségesebb formája, amely állandó része a hívő ember életének, amely a görög szerzetesatyák szerint „Isten lakótársává” emel bennünket, melynek nyomán megtisztulunk a Szentlélek erejével, s útmutatást is kaphatunk életünk útvesztőiben. Hogy mióta imádkozunk, az az idő végtelenségének homályába vész. Hogy mit és hogyan imádkoztak eleink a kezdet kezdetén, az az adatok, az írásbeliség híján nehezen rekonstruálható. Arról viszont, hogy mit és miért imádkoztak a XV-XVI. századbeli magyar elődeink, a kötetből korhű képet kaphatunk.

Az első és hiteles megállapításunk lehet, hogy keresztény hitünk alapimádságait már az 1500-1600-as években is – az akkori archív szókincs és a korabeli nyelvjárási változatok, nyelvtani sajátosságok és ezek folyamatos keveredésének figyelembe vételével is – ugyanúgy imádkozták, mint napjainkban. Erről a kötet első fejezete („Ez kedég az közönséges hit”) győz meg, mely hitünk általános imádságait (Miatyánk, Hiszekegy; apostoli és niceai-konstantinápolyi) vonultatja föl, valamint Athanasius, konstantinápolyi püspök 1508-ból fennmaradt korabeli egzegézisét a Szentháromság misztériumáról. De a további fejezetekben találkozhatunk a Katolikus Egyház mai központi könyörgéseivel is, mint az Üdvözlégy, Mária, a Dicsőség (Gloria), a Te Deum, a Magnificat (Mária Hálaéneke), Loyolai Ignác kedvelt imája (Anima Christi) többek között. A szerkesztők megállapítják a könyv prológusában továbbá, hogy a korszak imakincse az egész Európában is viszonylag egységes volt ekkortájt.

Az imádságoskönyvet tizenkét tematikus fejezetre tagolták a szerkesztők. Ebben a már említett általános (alap) imádságok mellett szerepelnek a napszakok imái, a dicsőítő, a Szentlélek-hívogató, a bűnbánati, a kérő, szertartáshoz kötődő, karácsonyi, nagyböjti, Máriához és a szentekhez folyamodó közbenjáró imádságok, és végül az úgynevezett óvó imák, amelyekben találkozhatunk az archaikus népi imádságok sajátos szöveg- és tartalmi fordulataival egyaránt.

A kötet imádságait természetesen nem lehet csak tudományos, nyelvtörténeti szemüveggel olvasni, nem lehet, mint pusztán történeti érdekességeket, a néplélek korabeli érzelemvilágát, hitéleti jellemvonásait, vallásos áhítatának nyelvi kifejeződéseit felvonultató „szöveggyűjteményt” végigtekinteni. Az embert magával ragadják az imádkozók lelki rezdülései, s ezek óhatatlanul lelki tükröt állítanak az olvasó elé, lelkiismeret-vizsgálatra ösztönzik őt, magát is. Ebben rejlik a kötet szavakon-szövegeken túlmutató jelentősége. Nem lehet megindultság nélkül átlapozni csupán a napszakok imádságait például – mindjárt a könyv elején. Felelevenednek a hívő emberben ezek olvastán gyönyörű népénekeink is, a hajnalköszöntő és esti énekes imádságok, és annak az ismeretlen és titokzatos folyamatnak a mozzanatai, ahogy a mérhetetlen időben a szóbeli, a szájhagyomány útján terjedt fohászainkból kialakult az írásbeliség révén a katolikus-keresztény imádsághagyomány, a verbális ikonográfia révén az írásos hitletétemény. És ha így tekintünk e kötetre, a hit évében elmondható, hogy e könyv megvalósít(hat)ja a keresztény evangelizációt is. A bánatimák, az oltáriszentségről imádkozó középkori szerzetes tiszteletadása, alázata, a karácsony örömhírének, Krisztus kínhalálának, a feltámadás örök üzenetének, a megváltás ajándékának megrendítő és felemelő imádságai missziós erejűek.

A könyv ezért méltán ajánlható napi olvasásra is, mint imádságoskönyv, mely igazi lelki értéket képvisel; lelki kincsek tárháza öt évszázad távolából. Az egyes fejezeteket a kódexekből vett mottók vezetik be, valamint a kódexek, misekönyvek miniatúrából válogatott reprezentatív illusztrációk.

Toldi Éva/Magyar Kurír