Isten folyamatosan meg akar minket vigasztalni – Interjú a szajoli vasúti tragédia túlélőjével

Régebben gyakran vártam vonatot Szajolban, de manapság is viszonylag sűrűn fordulok meg az Alföld e fontos és szépen felújított vasúti csomópontján: tisztaság, gondozott virágládák, sárgára vakolt, tetszetős állomásépület zöld ablakokkal; térkövezett, megfelelő magasságú peron esőbeállóval, modern utastájékoztató táblák, pontos, automata bemondó. Barátságos környezet, mégsem tudom nyomasztó, torokszorító érzés nélkül megvárni azt a néhány percet, amíg megérkezik a csatlakozásom. Szinte látom, amint egy halálra rémült vasutas kivágódik a forgalmi irodából: „Te, Sanyi, ez az egyesre futott!” A rossz vágányra tévedt gyorsvonat mozdonya még áthalad a váltón, de a leszakadó kocsik a felsővezeték oszlopait kiszakítva az állomásépületbe és a mellette álló szolgálati lakásokba csapódnak, szétrobbantva annak falait…

Mészáros János felvétele

Az 1994. december 2-án történt, 31 halálos áldozatot követelő vasúti szerencsétlenség emlékét ma Kő Pál alkotása őrzi. Az emlékművet, mely az égbolt egy letört darabját ábrázolja az elhunytakat jelképező csillagokkal, a kisiklott szerelvény által romba döntött szolgálati lakások helyén állítottak. Csodával határos módon a vasutasházban élők közül mindenki könnyebb sérülésekkel élte túl a balesetet. Köztük volt a tragédia idején hatéves Kovács Zsolt is, aki ma már a Váci Egyházmegye újmisése.

– Egy idős úr és egy papi civilt viselő fiatal férfi bekeretezett fotót tart a kezében, melyen ijedt kisfiút emel ki egy összedőlt ház romjai közül egy tűzoltó. Az elmúlt héten számos internetes oldalon jelent meg ez a kép, és sokan osztották meg a közösségi médiában a hozzá tartozó cikket. Mi is történt ezen a különleges találkozón?

– A szajoli plébános, Lengyel István atya meghívott, hogy tartsam én az augusztus 20-i búcsút náluk. Ez volt az egésznek az apropója, hiszen idén vagyok újmisés, és szerette volna, ha a búcsún megünnepelnénk az újmisémet, én prédikálnék, majd újmisés áldást adnék a végén. Az áldás előtt a plébános megajándékozott: először kaptam egy képet a szajoli templomról, nagyon örültem neki, nagyon szép gesztus volt a részéről, de közbeszólt, hogy készült még valamivel. Számomra teljesen meglepetés volt a [megmentésemet ábrázoló] kép, amit ott mutatott; ez annak idején díjnyertes sajtófotó lett. A kezembe adta, hirtelen szóhoz sem jutottam, tényleg egy nagyon ügyesen megcsinált, kinagyított kép volt. Felemeltem, hogy lássák, itt van; ezen a képen látszik az Isten gondviselése. A plébános akkor mondta, hogy itt van az az úriember, aki engem kimentett, és akkor a harmadik-negyedik padból kilépett egy idős úr, hogy ő volt az a tűzoltó. Teljesen meg voltam lepődve, nagyon megható volt, odamentem hozzá, megöleltem, ő pedig visszaölelt. Mondtam neki, hogy remélem lesz még időnk beszélgetni, és a szentmise utáni fogadáson volt is rá alkalmunk. Ez a találkozás csak úgy „belekeveredett” az újmisébe. Mi egyébként Szajolban körülbelül csak egy fél évet éltünk: ’94 márciusában költöztünk oda, és decemberben megtörtént a baleset, ami miatt a település eltörölhetetlenül beleivódott a mi családunk történetébe.

– Nem okoz-e Önnek fájdalmat újra felidézni a tragédiát?

– Nem, nem hinném. Persze még a mai napig előttem vannak ezek a képek, tehát én bármikor fel tudom idézni azt, hogy mi történt ott. Ahogy beszakad alattunk a padló… de érzelmileg nem zaklat már föl. A családban annak idején évente megemlékeztünk róla, sőt, korábban is megkerestek újságírók, hogy a tragédiáról kérdezzenek.

– Az egyik írás éppen tíz éve jelent meg az Új Néplapban.

– Igen, bár általában erről nem nagyon szoktam beszélni az embereknek, nem szeretném, hogy erről jegyezzenek meg. Persze ez kitörölhetetlenül beleivódott az életünkbe, és ez egy nagyon mély istenélménnyé vált számunkra.

– Mennyiben befolyásolta az Ön és családja későbbi életét a baleset? Közrejátszott-e az Önök Isten felé fordulásában, hogy a család tagjait könnyebb sérülésekkel mentették ki a romok alól?

– Alapvetően meghatározta, mondom, hiszen december 2-án minden évben megemlékeztünk a családban erről. Számunkra – ahogyan édesanyám mondta mindig – ez egy kicsi újjászületés, mert a Jóisten megmentett minket ott, s ez abszolút hatással volt a mi hitünkre. Ez későbbi reflexiókból is kiderül: amikor az ember a saját életéről gondolkodik, akkor ott van benne, hogy igen, Isten minket megmentett, épségben kimentett, s biztos valami célja van az életünknek. Biztos, hogy valami olyan dolog van, amit be kell teljesítenünk. Kiderül, hogy kedvesek vagyunk Isten számára, és hogy Isten egy szabadító Isten. Amikor tinédzserkoromban vagy bármikor máskor lázadoztam a hitem, illetve a vallásosság ellen, mindig visszatérített ez a gondolat, hogy Isten engem megmentett, ezért igazán nem tudtam elszakadni sohasem.

– Tartja-e a kapcsolatot a baleset többi túlélőjével, esetleg az áldozatok hozzátartozóival?

– Nem igazán. Egy ideig, amikor még gyerekek voltunk, édesanyám tartotta a kapcsolatot az egykori szomszédainkkal, akik szintén elvesztették a lakásukat a balesetben. Nekem erről nem nagyon maradtak meg emlékek, de azt tudom, amikor beköltöztettek minket Szolnokra, ők is a közelünkben kaptak szükséglakást. Mivel a közös élmény összekötött minket, egy ideig még átjártunk egymáshoz, kerestük egymást, de annyira élő kapcsolat nem maradt köztünk.

– Ön és a családja azok közé tartozik, akik túlélték a balesetet, azonban számtalan család veszítette el hozzátartozóját 1994. december 2-án. Ráadásul a tragédia áldozatai főként középiskolás és egyetemista fiatalok voltak, akik péntek délután lévén hazafelé tartottak. Minden halál szomorú, de fiatalok hirtelen, értelmetlen halála különösképpen. Sokszor tör elő a kérdés tömegszerencsétlenségek idején, hogy hol volt Isten? Miért engedte meg, hogy 31 halálos áldozatot követelő emberi mulasztás történjen a szajoli vasútállomáson? Mi a legmegfelelőbb válasz e kérdésekre?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Annak idején, amikor a baleset húszéves évfordulója volt, írtam egy üzenetet Lengyel István atyának, amit fel is olvasott akkor a templomban. Úgy emlékszem, a Bölcsesség könyvének arra a részletére hivatkoztam, amiben az áll, hogy Isten sietett kimenteni őket a romlottság köréből, mert kegyelem és irgalom vár az Úr választottjaira, amit látnak az emberek, de nem értenek (vö. Bölcs 4, 10–11.14–15). A halál sokszor eszközzé tud válni az Isten kezében, és sokszor megmentésként is fel lehet fogni, hogy Isten ezáltal valami nagyobb rossztól mentette meg őket. Az isteni sík az mindig magasabb az emberi síknál. Ami az emberi síkon tragédia, az nem biztos, hogy az isteni síkon is az. Gondoljunk csak Jézus Krisztus megtestesülésére: Szűz Mária szempontjából ez egy eléggé tragikus helyzet: egy fiatal lány, aki várandós lett, megszomorította a vőlegényét, apját, anyját; hirtelen teljes egzisztenciális válságba került, hiszen a régi világ felfogásában kinek kell egy leányanya, aki könnyűvérűnek tűnik? Mária teljesen megdöbbentette az egész környezetét, a falu megbotránkozott, Isten mégis ezt az utat választotta ki arra, hogy elhozza nekünk az üdvösséget. Ami emberi szinten tragédiának tűnik, az az isteni perspektívában nyerhet egy új értelmet, amelynek hosszú távon lehet pozitív hatása. Nagyon sajnálom a tragédia áldozatait. Nem ismertem őket, és nem is fogom megismerni… Isten nyugosztalja őket! Néhány túlélőre emlékszem a kórházból, ahogyan őket kezelték, operálták és hangosan kiáltoztak… Kemény időszak volt.

Másrészt pedig nincs minden miértre válasz. Az ember elvárná azt, hogy mindenre kapjon választ, de erre nagyon jó példa Jób könyve. Mikor Jób barátai megérkeztek, csak leültek mellé, és egy hétig ott ültek a hamuban, ezzel is vigasztalták őt. Nem adtak semmilyen választ, hogy miért történt vele az a katasztrófa, ami történt. Nincs mindenre válasz emberi szinten.

– Ezzel kapcsolatban Barsi Balázs ferencesnek volt egy emlékezetes mondata. Amikor 1993-ban Pörbölynél személyvonat és iskolabusz ütközött, tizenegy gyermek esett áldozatul. A balesetet követően rengetegen telefonáltak be a televízió vallási műsorainak szerkesztőségébe, hogy hol volt Isten 1993. február 12-én, miért engedte, hogy ennyi gyermek halálát okozza ez a baleset? Balázs atya azt válaszolta, hogy Pörbölynél nem Isten hiányzott, hanem az ember: a tolvaj, aki ellopta a fénysorompó akkumulátorát, illetve a buszvezető és a mozdonyvezető, akik nem a látási viszonyoknak megfelelően vezettek. Ezt a gondolatot Máthé György szolnoki plébános is felelevenítette 2017 januárjában a veronai busztragédia kapcsán.

– Igen, ezek a tragédiák leginkább emberi mulasztásokból származnak. Úgy tudom, Szajolban egy illegális tolatás történt, ami miatt átváltott a váltó… A gyorsvonat után egy személyvonat érkezett volna.

– A gyász természetes folyamatához tartozik a harag is. Keressük a felelősöket: a váltókezelőt, a vasúttársaságot, az akkori kormányt, és végezetül Istent. Mennyiben felelős Isten ezekért a tragédiákért?

– Sokszor emlékszem, amikor a papság előtt szociológiát tanultam Debrecenben, az egyik iskolatársam a szememre vetette, hogy Isten miért hagyja az afrikai éhezést. Akkor mondtam, hogy nem Isten hagyja, hanem az emberek. A vagyon világszintű igazságtalan elosztásáért mi, emberek vagyunk a felelősek, nem az Isten. Isten elküldte az ő Szent Fiát, aki tanítást adott nekünk, ez a mi bűnünk, hogy nem akarunk ennek a tanításnak megfelelően élni.

– ...például mindig pontosan végezni a ránk bízott feladatot: vasutasként a szabályoknak megfelelően elvégezni a tolatást, majd ellenőrizni a váltót, hogy a gyorsvonat biztonságosan át tudjon haladni az állomáson.

– Van a balesetről egyébként egy komoly tanulmány, melyet egy vasútmérnök készített. Azt írta, legalább három ponton kell hibázni ahhoz, hogy bekövetkezzen egy ilyen tragédia.

– Hogyan tud az istenképén javítani, aki egy ilyen tragédia folyamán veszítette el hozzátartozóját, illetve szenvedett maradandó sérüléseket? Mit tehetnénk, hogy elengedjük a haragot akár Isten, akár a baleset közvetlen felelősei iránt?

– Szerintem a legfontosabb, amit mi, emberek egymásnak tudunk adni, az a megértés, valamint a felhívás a bűnbocsánatra. A szolgálattevők hibáztak, bűnt követtek el, hiszen hibájuk emberéleteket követelt. Felelősséggel tartoznak azért, amit ott elkövettek, de azoknak, akik a tragédiát elszenvedték, illetve az ő hozzátartozóiknak törekedniük kell a megbocsátásra. Így nekik is könnyebb lesz, nem kell egy olyan terhet cipelniük, ami csak megmérgezi a mindennapjaikat. A baleset előtti állapotot visszahozni nem tudják, meg nem történtté tenni nem tudják, viszont az újrakezdéshez szükség van a megbocsátásra. Azoknak pedig, akik az ő környezetükben vannak, az együttérzésre és a vigasztalásra kell törekedniük. Isten folyamatosan meg akar minket vigasztalni, erőt akar adni az újrakezdéshez, meg akar menteni minket. A kérdés az, hogy elfogadjuk és hagyjuk-e, van-e bennünk ráhagyatkozás és bizalom az Isten iránt.

Mivel én gyerek voltam, csak annyit fogtam fel az egészből, hogy mi túléltük, és ezért mi nagy hálát érzünk Isten és mindazon emberek iránt, akik a mentésben segédkeztek. Akkor még nem fogtam fel, hogy azok, akiknek a szeretteik meghaltak a balesetben, hihetetlen veszteséget éltek át. Ez a tragédia megtörtént, de senki nem akarta, hogy megtörténjen. Felelőtlenség miatt történt meg, de úgy érzem, a továbbiakban arra van szükség, hogy mi, emberek egymást vigasztaljuk, támogassuk, és segítsük az érintetteket Istenben vigasztalódni: Isten nem szűnt meg szeretni azáltal, hogy az ő hozzátartozóik elhunytak abban a balesetben. Az ő útjuk is ugyanúgy a boldogság felé halad.

Egyikünknek a szentté válása sem gyerekjáték. Senkinek sem könnyű az úton levés; rengeteg kínt, fájdalmat, betegséget el kell szenvednünk, miközben a miértek folyamatosan bennünk visszhangzanak: miért kell szenvednünk, miért kell veszítenünk, miért kell meghalnunk? Vagy akár azáltal, hogy egy szerettünk hal meg, s ez a kapcsolat innentől kezdve meghal… Ezek miért történnek, miért nem lehet minden olyan rózsás, mint amilyennek mi elképzeltük? Ilyenkor én azt tudom javasolni, hogy keressük Isten látószögét ebben a történetben. Ha megbízunk Isten bölcsességében és üdvösségszerző akaratában és a szívünkben rá bízzuk elvesztett szeretteinket, akkor benne megnyugszik a lelkünk. Elhisszük-e, hogy nála vagyunk a legjobb helyen már itt a földön és a halálon túl is? Keressük az isteni perspektívát, hogy ő hova akar minket ezáltal eljuttatni. Az életben és a halálban titkok rejlenek. Ezekre nem fogunk tudni olcsó válaszokat adni.

– Életmód-tanácsadók szokták mondani, hogy veszteség idején nem a miért, hanem a hogyan tovább a legmegfelelőbb kérdés. Hogyan folytassuk az életünket a szerettünk nélkül, vagy tartósan károsodott egészséggel; hogyan tudunk új életet kezdeni? Ha folyton csak a miérteket kérdezzük, megbetegítjük magunkat.

– Így van.

[A fotós kolléga kérdése:] – Az Ön hivatása összefügg a balesettel?

– Benne van, bár nagy időtáv van a kettő között.

[Lambert Attila második kérdése:] – Fordítva is feltehetném a kérdést: ha nem lett volna baleset, akkor is itt és így találkozhatnánk?

– Szerintem igen. Isten a papi hivatást az ember szívébe rejti. Olyan ez, mint a prófétai hivatás: „már anyád méhétől fogva kiválasztottalak”. A mai napig hiszem, hogy Isten kiválasztott engem erre a hivatásra, erre az életformára. Pontosan erről szól az isteni meghívás mindannyiunk számára: Isten kijelölt számunkra egy utat, ami a mi boldogságunk útja. A mi dolgunk az, hogy ezt kikutassuk, felfedezzük… Izgalmas dolog felfedezni, hogy mi lesz az én boldogságom útja. Egyrészt vágyakozni kell rá, mert Isten mindannyiunknak a lelkébe ad egy nagyon mély vágyat, amit nem mi magunk találunk ki, hanem ő ültet belénk. Szociológiát és szociálpolitikát tanultam, teljesen más karriert akartam magamnak, azonban valahányszor a papságról hallottam, mindig megrezdült a lelkem. A papság az jó esetben olyan, mint a szerelem: az ember beleszeret az Istenbe, és van egy nagyon mély vágy, hogy ott akar lenni vele. Ez a szerelem sokkal inkább szellemi, mint a két ember közötti. Ez a személyes szeretet szabaddá tesz Krisztusban. Isten rabul ejt, hogy én szabad legyek. Ez a szerelem-kép azért is fontos, mert felhívja a figyelmet arra, hogy nem kell görcsölni. A kereszténység nem a görcsösség vallása, hanem az Istenre való teljes ráhagyatkozásé. Az Ő szeretete tesz alkalmassá a boldogságra, a krisztusi útra.

– Soha nem is akart vasutas lenni?

– Édesanyám szerette volna, hogy az legyek. Kérésére beadtam a jelentkezésemet közlekedésmérnök szakra, de tudtam, hogy úgysem oda fogok menni.

– Önök többgenerációs vasutascsalád?

– Igen, édesapám is vasutas volt, nagyapám is… Lehet, hogy tudat alatt köze van ahhoz a balesetnek, hogy mi öcsémmel nem lettünk azok. Ennek ellenére rengeteget vonatoztunk, és továbbra is vallom, hogy a vasút az egyik legbiztonságosabb közlekedési forma.

– Köszönjük a beszélgetést.

– Én is köszönöm.

Fotó: Lambert Attila; Mészáros János/Szoljon.hu; Vasútállomások.hu

Benke Zsuzsa/Magyar Kurír