Isteni Ige Társasága – Verbiták

– A korai szerzetesrendekhez képest más szellemi környezetben indult az Isteni Ige Társaságának missziója a XIX. század végén. A bismarcki Németországot a szekularizáció jellemezte. Szent Arnold Janssen (1837 - 1909) olyan korban indította el a verbita rendet, amelyben Európának is komoly lelki válsággal kellett szembenéznie. Egyfajta második missziós hullám kezdődött, melyben oroszlánrésze volt az újonnan megalakult rendnek is.
– Az egyházmegyés papból lett szerzetes, Szent Arnold Janssen 1875-ben alapította a rendet. Érdekesség, hogy ő maga soha nem volt misszióban, mint Lisieux-i Szent Teréz. A Szentlélektől kapott sugalmazás alapján döntött a rendalapítás mellett. Mivel Németországban nem volt lehetősége elindítani a szerzetesrendet, ezért a szomszédos Hollandiában található Steyl-ben egy kocsmából kialakított épületben alapította meg az első missziósházat, melynek megnyitására 1875. szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján került sor. Néhány évvel később megalapította a rend női ágát is, a Szentlélek Szolgálóleányai, illetve az Örökimádó Nővérek rendjét. Ez utóbbiakat ruházatukról rózsaszín nővéreknek is hívták.

Az első misszionárius egy dél-tiroli egyházmegyés papból lett verbita, Josef Freinademetz volt (őt 2003. október 5-én avatta szentté II. János Pál pápa Szent Arnolddal együtt), aki Kínába ment. A jezsuitákhoz hasonlóan kezdtek terjeszkedni a verbiták is: eleinte Kína és Afrika voltak az irányok, majd Argentína és a többi dél-amerikai állam következett. Céljuk is hasonló volt: ahol még nem ismerik Jézus Krisztust, oda elvinni az örömhírét; illetve ahol gyenge a helyi egyház, azt megerősíteni.

Magyarországra 1929-ben jöttek a verbiták. Osztrákok, lengyelek voltak az első szerzetesek. Máriakéménden volt egy kis rendházuk, majd Kőszegen építtették meg a Szent Imre missziósházat, mely aztán 1950-ig mindig tele volt verbita jelöltekkel, növendékekkel, testvérekkel és szeminaristákkal egyaránt. A rendek feloszlatásakor sikerült néhány verbitának átszöknie a közeli határon át Ausztriába. Ott befejezték tanulmányaikat, örökfogadalmat tettek, majd kijutottak Paraguayba, Pápua-Új Guineába, a Fülöp-szigetekre, Argentínába és Indonéziába. Ma a „visszaevangelizálás” korát éljük, azaz sokan érkeznek hozzánk távoli területekről. Például Francis atya, aki jelenleg Budapesten a kispapjaink prefektusa, az Indonéziában már 46 éve dolgozó Mészáros Ferenc atyától kapta egykor a keresztség szentségét. Amikor belépett hozzánk, elhatározta, hogy itt szeretne működni, mert Magyarország újraevangelizálásra szorul. Miután megkapta kinevezését, megtanult magyarul, de rajta kívül az idők folyamán még jöttek négyen. Mostanra már teljesen nemzetközi a magyarországi rendtartományunk, vannak itt indonéziaiak, indiaiak, fülöp-szigetekiek, vietnámiak, lengyelek, és két ghánai testvér. A közös nyelvünk a magyar. Aki idekerül, akár papként, akár szeminaristaként, az első évben csak a magyar nyelvet tanulja.

– Hogyan alakulnak a hivatások itthon és külföldön?
– Míg magyar nyelvterületen átlagban évente egy hivatásunk van, addig csak Indonéziában évente a van körülbelül kétszáz verbita novícius. Igaz, közülük 40-50 % jut el az örökfogadalomig és a papságig, de ez elég ahhoz, hogy az egész világba tudjanak küldeni missziósokat. Az elhívások súlypontja most Indonéziában, Indiában és Vietnámban tapasztalható.

– A papi alapítású rendek esetében jellemzően nagy számban lesznek a rendtagok áldozópapok is. Hogyan alakul ez a verbita rendnél?
– Nálunk is akadnak testvérek, akiknek ajánlják, hogy tanuljanak teológiát, de mivel nem kötelező, előfordulnak olyanok is, akik laikusként dolgoznak. Ilyen például Lányi Béla testvér, aki Magyarországon az építészmérnöki karon diplomázott, a nyolcvanas években kiszökött Ausztriába, ott elvégezte ugyan a teológiát, de nem szentelték fel. Miután örökfogadalmat tett, kikerült Fehéroroszországba, s ott építészként dolgozott. Mint teológiát végzett ember 3 évig prefektus is volt, tavaly júniusban pedig a Fülöp-szigetekre ment, ahol szakrális építészetet tanít, s az ottani testvéreink képzésében segít. Most jóval több a pap, de a XX. század elején több volt a laikus testvér, mint a papi hivatás. Õk is jártak misszióban, s dolgoztak asztalosként, mezőgazdászként, s oktatták a helyieket különféle mesterségekre.

– A tanítást vállaló verbiták alapítottak-e saját oktatási intézményeket, akár alapfokon, akár felsőfokon?
– Európában sajnos egyre kevesebb verbita szerzetes van. Magyarországon nem létezett önálló rendi iskola. Jelöltjeink, kispapjaink a bencéseknél tanultak. Ausztriában, Németországban viszont nagyon sok iskolánk nyílt meg. Ezeket át kellett azonban adnunk másoknak, mert nincs elég emberünk, aki ott tanítani tudna. Pár évvel ezelőtt a mödlingi Szent Gábriel házunkban megszűnt a tanítás, így az ott tanuló novíciusainknak is át kellett menniük Bécsbe. A fülöp-szigeteki Mindoroban, Indonéziában és Paraguayban viszont nagyon sok elemi iskolát működtetünk. Magyar rendtársaink is alapítottak iskolákat, kórházakat ezeken a helyeken. Cebu szigetén még főiskolánk is van, s jelenleg ott tanít Béla testvér is.

– Jellemzően egy-egy településre koncentrálódnak a verbita testvérek a missziós helyeken, vagy változó a működési területük?
– Mindig oda megyünk, ahol fontos hivatásunk van. Az általános elöljárónk és tanácsa mindig végigjárják vizitáció keretében a verbiták működési területeit. Õk aztán minden évben megmondják, hogy hol, kire van szükség. A most örökfogadalomra készülő testvéreink több helyre is beadhatják jelentkezésüket. Általában három helyet jelölhetnek meg, s ezekből a kérelmekből legtöbbször az egyiket elfogadja az általános rendi elöljáró. Én például a Felvidéken születtem, ott is tettem örökfogadalmat, s ekkor a generális atya megígérte az akkori rendtartomány főnöknek, hogy bárki, aki Magyarországra kéri a kinevezését, meg is fogja kapni. Vilmos atya látta a jövőt, s ezért küldött engem és egy lengyel szerzetest, aztán jöttek a tengerentúlról.
Fülöp-szigeteken négy tartományunk van, égtájak szerint, Indonéziában a nagyobb szigetek közül például Timor, Flores, illetve a dzsakartai központi tartomány alkotnak egy-egy egységet.

– Indonézia a világ legnépesebb muszlim köztársasága. Az utóbbi időkben ismét sokat hallani arról, hogy a muszlim többségű országokban élő keresztényeket atrocitások érik. Etekintetben különösen veszélyes helyek Irak, India és a Fülöp-szigetek egyes területei. Gyakorta rabolnak el akár papokat, szerzeteseket is. Indonéziában hogy áll a helyzet?
– Ott is megtalálhatóak a fundamentalista csoportok, de az egyszerű emberek között a vegyes vallású falvakban, városokban nincs probléma. Sőt, egyik rendtársunk elmesélte, hogy mikor a keresztények egy ilyen településen karácsonyt ünnepelve elmennek a templomba, akkor a muzulmánok vigyáznak a lakóházaikra, iszlám ünnepeken pedig fordítva. Egymás ünnepeit tisztelik. Politikailag előfordulhat feszültség, de az emberek többsége békés, vallásilag türelmes.

– Jelenleg a világ mely országaiban vannak magyar verbiták, s hogy tartják velük a kapcsolatot?
– Interneten tartjuk a kapcsolatot, noha akadnak olyanok, akik vidéken, az őserdőben dolgoznak, mint például Szabó Imre, aki Pápua-Új Guineában egy kis kunyhóban élt. Béla testvér, mint már említettem, a Fülöp-szigeteken, két fiatalabb testvérünk Argentínában, Mészáros Ferenc és Krump Tamás atya Indonéziában vannak. Zsoldos Imre Tajvanon él, Kondor Lajos atya Fatimában tartózkodik, Bartal Károly atya pedig Amerikában. Legtöbben közösségben élnek ott is, de van olyan is, mint például Ferenc atya, aki egy verbita vezetésű plébánián szolgál. A többiek sajnos kihaltak. Régebben sokan voltak külföldön, de 1990-ben az akkori generális visszaküldte őket Magyarországra. Ha ők nem tértek volna vissza, akkor nem lett volna Magyarországon verbita rend. Ugyan volt itt néhány atya, akik a kommunizmus alatt plébániára jutottak, de ők egész életüket ott töltötték mind a mai napig.

Ghie Marcell SVD atya, a Názáret Missziósház indonéziai származású rektora:
– Szerencsére csak néha-néha adódik muszlimok és keresztények között súrlódás Indonéziában, főképpen, hogy ha egy-egy településen közel azonos arányban élnek keresztények és muszlimok. Ahol azonban a keresztények vannak többségben, mint például a 90 %-ban katolikus vallású Flores szigetén, ott nincs probléma. Ugyanígy Bali szigetén sem, ahol a többség hindu, s ugyanez a helyzet Jáván és Acehben, melyeken muszlim többség él.

– Az indonéz kormányzat jó partnerként kezeli a katolikusokat? Szabad kezet kapnak a verbiták az ottani működéshez?
– Az Indonéz Köztársaság megengedi a missziós tevékenységet, csak azt nem, hogy ezt külföldi misszionáriusok végezzék. A hetvenes évek végén hoztak egy törvényt, miszerint csak helyi születésű szerzetes és pap működhet hivatalosan a missziókban.

– Hogyan sikerült egy indonéziai származású embernek megszoknia egy teljesen más kultúrájú, éghajlatú és életvezetésű országot?
– Mielőtt én idejöttem volna, tudtam, hogy egészen más lesz itt az élet. A legfontosabb az volt számomra, hogy alkalmazkodjam. Nem állítom, hogy ez könnyen ment, hiszen új klímát, új nyelvet kellett megszoknom, de tudom, hogy be kell illeszkednem ebbe az életbe.

– Van-e különbség a vallásgyakorlatban az indonéziai és az európai keresztények között?
– Indonézia óriási ország, az egészről nem tudnék beszélni, de Flores szigetét ismerem. Az ottani keresztény közösség meglehetősen új. 200 évvel ezelőtt még nem létezett ott kereszténység, a helyi emberek a maguk ősi természeti vallását követték. Akkoriban érkeztek oda misszionáriusok. Sok embert megkereszteltek Flores szigetén, s mindmáig nagyon vallásos keresztények a helybeliek. Ez tehát egy fiatal egyház, de azt nem tudom, mi lesz a helyzet 50-100 év múlva. Magyarországon már több mint ezer éve gyakorolják a keresztény vallást az emberek. Manapság azonban terjed a vallási közömbösség, s ez a floresiekre ma nem jellemző.

– Ha egy terület nagyon vallásos, az együtt jár sok elhivatással is. Mondhatjuk, hogy Flores szigetéről jön a legtöbb pap és szerzetes?
– Igen. Flores szigetén van egy verbita főiskola, ahol én is tanultam. Most körülbelül 5-600 kispap tanul ott, nagyjából a fele verbita, a többi egyházmegyés. Maga a sziget viszonylag kicsi: a hossza körülbelül 380 kilométer, a szélessége valahol nem haladja meg a 10-20 kilométert sem. A novíciusokon kívül itt található 600 kispap nagyon sok.

– Õk aztán szerte Indonéziában tevékenykednek, vagy többségükben külföldre mennek?
– Ha egyházmegyés, akkor Indonéziában marad. A verbiták közül néhányan Flores szigetén maradnak, a többiek pedig mennek külföldre: Dél-Amerikába, Afrikába, Európába. Európában minden verbita tartományban van indonéziai szerzetes. 100 évvel ezelőtt még a verbita atyák Európából mentek Indonéziába, ahol fiatal egyház működött, ma nálunk van rengeteg pap, akik külföldre mennek.

– Indonézia hatalmas ország. Rengeteg sziget, nagyon sokféle nyelv, különböző hagyományok. Mennyire fogadják el a helyiek azt, ha valaki Floresről elmegy Jávára misszionálni, plébániát vezetni?
– Országon belül ez nem jelent problémát. Ha az emberek megtudják az illetőről, hogy pap, nagyon nagy tisztelettel viseltetnek iránta. Ez a hozzáállás érvényes a mérsékelt muszlimokra is. Együtt tudunk működni velük is. Mikor például papszentelés van, az ünnepségre eljönnek, és segítenek.

– Néhány évvel ezelőtt a Kelet-Timorban dúló polgárháború idején nagyon sok ember menekült el onnan indonéz területekre. Tudott-e valamit tenni az indonéziai egyház az ő sorsuk javításáért valamit?
– Igen. Papok, szerzetesnővérek és világi segítők foglalkoztak velük. Létrehoztak erre egy speciális alapítványt is. A helyzetük nem könnyű, de némi állami támogatást is kapnak.

– Van-e olyan szentje a világegyháznak, akit különösképpen is tisztelnek Indonéziában?
– Nehéz ilyet mondani, de az biztos, hogy Szűz Máriát nagyon szeretik. Õt az emberekhez nagyon közelálló szentnek érzik. Október és május hónapjában nagyon sok ember mondja a rózsafüzért, de nemcsak a templomban, hanem házról-házra járnak, és mindig másutt imádkozzák. Egy-egy plébánia 40-50 közösségből is állhat. Minden közösségbe tartozik körülbelül 40 család. Õk járnak egész hónapban házról-házra, hogy ott imádkozzanak, összegyűljenek.

Hernandes Elmer

– A Fülöp-szigeteken a régmúltra visszatekintő spanyol hagyomány miatt erősebbnek tűnik a katolicizmus helyzete… Ugyanakkor hallani olyanról is, hogy papokat, szerzeteseket rabolnak el terrorista csoportok. Van-e félelem a fülöp-szigeteki keresztényekben emiatt?
– Az igazi problémát nem a vallások közötti különbség jelenti, sokkal inkább a szélsőséges csoportok és a kormányzat között feszül súlyos ellentét. Szerencsére a tragikus esetek Manilától távol történnek. A katolikusok aránya az országban 85 %-ra tehető, s nyugodtan gyakorolhatják vallásukat. Bizonyos vidékeken több a muszlim, de általában kisebbségben vannak, s nincs velük gond. Manilában például minden nehézség nélkül együtt dolgoznak a keresztényekkel, sőt segítik egymást, például számítógépek adományozásával egymás iskolái javára. A főváros egy hatalmas metropolisz, több részből tevődik össze, ahol vannak muszlim negyedek is, de ebből sosincs probléma.

– A keresztények és a más vallásúak mennyire ismerik a Fülöp-szigeteken egymás vallását?
– Én személy szerint nemigen tudom, milyen az iszlám, vagy éppen a protestáns felekezetek gyakorlata. Amennyit tudok, azt a teológiai tanulmányaim során a szemináriumban tanultam meg róluk. Megtanuljuk, hogyan tekintsünk ezekre a vallásokra, hogyan éljünk velük együtt, miként érvelnek a protestánsok, a muzulmánok, s hogyan adhatunk ezekre teológiailag helyes választ. Ahonnan én származom, nemigen vannak muszlimok, így személyes kapcsolatunk sincs velük. Az iszlám elsősorban a déli területeken koncentrálódik.

– Hogyan alakul manapság a hivatások száma a Fülöp-szigeteken?
– A vallási elhivatás most is nagyon nagy. A verbita szerzetesi és papi elhivatások száma a hatvanas-hetvenes években sokkal nagyobb volt, mint manapság. Az ezredforduló után pár évig lelassult ez a folyamat, majd ismét nőtt a jelentkezők száma. Hogy miként fog alakulni, ezt nem lehet megjósolni. Mindenképpen függ a régiótól is, hogy Manilában nézzük, vagy a déli területeken. Délen be is kellett zárni egy házunkat, de szeretnénk újra megnyitni. A helyi verbita elöljáró szerint a problémát nem a hivatások számának alakulása jelenti, hanem hogy fenn tudjuk-e tartani a házainkat. Manilában viszont megvan mindenünk: iskolák, szeminárium, angol nyelvű oktatás.

– Milyen a kapcsolat a filippinók és a külföldről érkezett papok, szerzetesek között?
– Kicsit tréfásan szólva, nálunk a papokat úgy kezelik, mint a királyokat: mintha csak egy város vezetői lennének. Ez különösen is igaz a külföldiek esetében, akik a hatvanas-hetvenes években érkeztek a Fülöp-szigetekre. Õket még inkább tisztelik, s ez mind a mai napig így van. Komoly morális, tanításbeli jelentőséget tulajdonítanak nekik. Tiszteletük jeléül a helyiek sokszor ellátják őket remek ételekkel, a gyermekek annyira tisztelik őket, mint az apjukat. A filippinók gyakran rendeznek spanyol hagyomány alapján nagy fiestákat, s erre mindig elhívják papjaikat is.

Matykó Károly/Magyar Kurír