Itt az idő, hogy tettekre váltsuk a fohászt – Keresztény–zsidó imaóra Budapesten

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Horváth Zoltán plébános köszöntötte az egyházak vezetőit és a híveket. Az imaórán részt vett a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) elnöke, Heisler András, valamint a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) főtitkára, Fischl Vilmos is.

Snell György esztergom-budapesti segédpüspök, a Szent István-bazilika plébánosa a 133. zsoltárból idézett elmélkedése elején: „Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! Olyan az, mint a drága olaj a fejen, amely lecsordul a szakállra, lecsordul Áron szakállára, palástja szegélyére. Olyan ez, mint a harmat a Hermonon, mint a Sionra lehulló harmatcsepp, mert az Úr ott áldást ad: életet mindörökre.” (Zsolt 133, 1-3)

A püspök felidézte Szent Ágoston szavait: „Mennyi könnyem elfolyt a zsoltárok éneklése közben! Mélyen meghatottak a templomodban édesen csengő énekek. Beözönlöttek a hangok füleimbe, szívemre rászállt az igazság harmata, kigyulladtak bennem a jámbor érzések, megeredtek könnyeim – s a könnyek igen jól estek nekem.” A zsoltárokat megszületésük óta az Istenhez fordulás iskolájának tekinthetjük – mutatott rá Snell György. – Zsoltárt imádkozni azt jelenti, hogy a zsidó nép, Jézus, Zakariás és Erzsébet, Mária és József, az apostolok imádságát mondjuk. A zsoltárok közösségi imák, de amikor mondjuk őket, az nem azt jelenti, hogy eltávolítjuk magunktól a felelősséget, hogy ezek nem a mi szavaink, hiszen amiért könyörgünk, azt mi magunk szeretnénk, azt szívünkből kívánjuk, sőt, akarjuk.

Snell György hangsúlyozta: a zsoltárok igazságát csak akkor tudjuk megtapasztalni, ha közösségben fordulunk Isten felé. Ha egy irányba, a közös Atya irányába tekintünk, akkor részünk lesz a békében és az örök életben.

A 133. zsoltár megnevezése: zarándokének. Ezt akkor mondták, amikor a különböző törzsek együtt zarándokoltak Jeruzsálembe, és jóleső érzéssel állapították meg: „milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek”. A Biblia is tanúskodik arról, hogy az emberek között bizony sok ellenségeskedés lehet: Káin és Ábel, József és testvérei, Ézsau és Jákob… De a zsoltár ezen egyértelmű sora nagyon jól megmutatja, hogy vannak kegyelmi pillanatok, amikor minden viszály jóvátehető, és hogy a testvéri béke nem illúzió.

Snell György püspök elmélkedése végén felidézte II. János Pál pápa és zsidó barátja, Jerzy Kluger egyik találkozását. A búcsúzásnál mindketten a kezüket nyújtották, de végül a kézfogásból ölelés lett. A pápa ekkor azt mondta: egy napon a zsidóknak és a keresztényeknek így kell találkozniuk. Kérjük az Urat, hogy a szent pápa szava megvalósuljon!

Frölich Róbert főrabbi felidézte, előző nap, szombaton Mózes második könyvéből azt a részt olvasták fel közösségeikben, mely a történelem talán egyik legnagyobb csodáját mondja el: Izrael népe menekül a fáraó és katonái elől, kettéválik a tenger, és a zsidók megmenekülnek, száraz lábbal kelnek át a tengeren.

Ezek után a nép két, ártatlannak tűnő kérdést tesz fel: Mit fogunk inni? Mit fogunk enni a pusztában? (vö. Kiv 15,24 és 16,3) Azt hinnénk, hogy az a nép, mely túlélte az Egyiptomot sújtó tíz csapást, majd átkelt a tengeren, nem gondolja azt, hogy Isten, aki megszabadította őket a rabszolgaságból, nem fogja táplálni őket. A zsidó irodalom javarészt úgy értelmezi ezt a részt, hogy a nép kishitűségét mutatja meg. De nem csak erről van szó – hangsúlyozta a főrabbi.

A nép azt kérdezi: mi lesz a táplálékunk, mi az, ami majd erőt ad nekünk, és ami frissen, üdén tart minket? Ez nem a kishitűség, ez a jövő kérdése. A nép még nem tudja, hogy vándorlása célja a kinyilatkoztatás, a tíz ige. Csak azt érzi, hogy szüksége van valamire, ami életet ad neki, ami frissen tartja, mindig megújítja.

Frölich Róbert rámutatott: Isten valójában már korábban választ adott kérdéseikre. Amikor a fáraó üldözőbe vette a zsidókat, Mózes hosszasan fohászkodott, Isten pedig azt mondta neki: „Mit kiáltasz hozzám! Szólj Izrael fiainak, hogy induljanak!” (Kiv 14,15) Isten válasza egyértelmű. Megvan mindennek a maga ideje és helye az ég alatt. Megvan a helye a fohásznak, és megvan a helye a cselekedetnek. Az embernek kutatnia kell Isten akaratát, de nem elég a fohász, a könyörgés – a mannát fel kell szedni a földről, és el kell indulni. Kérni kell a Seregek Urát, hogy adjon szeretetet, megértést, békességet, de ő csak úgy, önmagában nem adja ezt meg. Cselekednünk kell. Itt az idő, hogy megfogjuk egymás kezét, hogy tettekre váltsuk a fohászt. És ha így teszünk, ha együtt tudunk haladni, akkor Isten odateszi tetteinkhez a magáét. Akkor nincs lehetetlen: szétnyílik a tenger, és mi száraz lábbal kelünk át rajta.

Az elmélkedések után Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora énekelt zsoltárt Dobszay Péter orgonaművész kíséretével. Az imaórán Merczel György kántor-karnagy, illetve az Avilai Nagy Szent Teréz-templom taizéi ifjúsági ének- és zenekara is zenei szolgálatot teljesített.

Imádságot mondott Steinbach József református püspök, a MEÖT elnöke, Fabiny Tamás evangélikus püspök, Kászoni-Kövesdi József, a Magyar Unitárius Egyház püspöki helynöke, Papp János, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke, Khaled A. László metodista szuperintendens, Pataki Albert, a Magyar Pünkösdi Egyház elnöke, valamint Ócsai Tamás, a Hetednapi Adventista Egyház magyar unióelnöke. Kérték az örökkévaló Istent, hogy vezessen és tanítson minket, hogy a különbségek ellenére tanúságot tegyünk az egy Istenről, és toleráns világot építsünk. Könyörögtek a házaspárokért és a szülőkért, a szegényekért, a nincstelenekért és az otthonaikból elűzöttekért, végül pedig minden hívő közösségért.

Az imaóra végén Frölich Róbert országos főrabbi és Snell György esztergom-budapesti segédpüspök kérte Isten áldását az egybegyűltekre.

Fotó: Lambert Attila

Szalontai Anikó/Magyar Kurír

Magyar Kurír