Jean-Luc Marion: A látható kereszteződése

A szerző szerint a festő csak azért száll alá a látható és a láthatatlan határához, hogy „átsegítse rajta a látatlant… A festmény keretére úgy kell tekintenünk, mint a Pokol kapujára – onnan bukkan fel, még elvakítva, de a csodával határos módon kiszabadítva a sötétség birodalmából, egy olyan új látható, amely eddig látatlan maradt.” A francia filozófus szerint minden festmény egy Eurüdikét hoz el nekünk, akit éppen az mentett meg, hogy látottá vált, miközben a festő „éjjeli módon nappali szemén” kívül mindenki más számára látatlan maradt. Orpheusz nem lantos volt, hanem festő, aki észrevette a látatlan dolgokban, hogy „a sötétség nem vesz tudomást a bennük rejlő néma és tehetetlen sóvárgásról, amely arra irányul, hogy megjelenjenek.”

Jean-Luc Marion nem tartja véletlennek, hogy az első keresztények a pokolba alászálló és az ott szenvedő bűnösöket megszabadító Krisztust is orpheuszinak tartották. „Minden festmény egy feltámadás részese, minden festő, aki a látatlant fényre hozza, Krisztust utánozza… A festőnek el kell veszítenie önmagát, hogy képes legyen a látatlan (és önmaga) megváltására. Krisztushoz hasonlóan a festő is csak azért képes az elfogadásra és a megváltásra, mert még ezt megelőzően odaadta magát anélkül, hogy előre tudta volna, hogy ebben az odaadásban elveszíti vagy megleli önmagát.”

Kiemelten foglalkozik a szerző a VI-VII. században lezajlott képrombolással, hangsúlyozva, hogy semmilyen arc – legkevésbé az egyetlen Isten arca – nem lehet képes és nem is tarthat igényt arra, hogy láthatóvá tegye magát. Istent látni: ez egyértelműen blaszfémia, Isten látása egyébként is lehetetlen. Az erre való törekvés a „kép zsarnoksága”, a baj az, hogy a képrombolás teljes mértékben e zsarnokság logikáján belül maradt.

Ám a képnek létezik egy olyan modellje, amely szembeszegült a képrombolással, és – legalábbis az egyházon belül – győzelmet aratott, ez pedig az ikon. A könyv írója ikonon nem festészeti műfajt ért, hanem a kép láthatóságának egy tanát, pontosabban e láthatóság felhasználását. A valódi ikon esetében nem csupán látó vagyok, hanem megtapasztalom, hogy egyben látott is vagyok. A kép ettől kezdve már nem eltakar – és nem is pusztán tükröz, mint a bálvány esetében –, „hiszen a kép által és a kép vonásai alatt egy másik tekintet, méghozzá egy láthatatlan tekintet… vesz engem szemügyre.” Ahhoz, hogy az ikont látó hagyja, hogy látottá váljon és hogy megszűnjön „kukkoló”  lenni, „az szükséges, hogy a látható ikonon keresztül visszajusson a másik tekintet eredetéhez, és elfogadja és bevallja, hogy e tekintet látottjává vált.”

A II. Niceai Zsinat 787-ben pontosan fogalmazta ezt meg: „Minél gyakrabban látjuk ugyanis őket (Krisztust, a Szüzet és a szenteket) ikonikus ismertetőjegyeik által…, azok, akik ezeket szemlélik, annál inkább felemelkednek azok prototípusainak emlékezetéhez, hogy vággyal telve megcsókolják ezeket, de nem azért, hogy valódi imádásban részesítsék, amely egyedül az isteni természetet illeti meg.”

Jean-Luc Marion hangsúlyozza: az ikon nem arra tart igényt, hogy lássuk, hanem inkább felkínálja számunkra annak lehetőségét, hogy keresztül lássunk rajta, vagy hogy hagyjuk magunkat látni általa. „Az ikon visszahúzódik a láthatatlan evidencia közegébe, amelyről mégis árulkodik.” S hogy hol lelhetjük meg annak a képnek az eredetijét, amely lebontja saját láthatóságát annak érdekében, hogy hagyja, hogy egy másik tekintet szúrja át? A válasz egyértelmű: Jahve Szolgája, aki hagyta, hogy elcsúfítsák az arcát, „… sokan megborzadtak az arca láttán, hisz olyan csúfnak látszott – alig volt emberi ábrázata” (Iz 52,14).

A kép lemond önmagáról – ezáltal válik ikonná – és ez a lemondás „annak az engedelmességében teljesedik be, aki oly mértékben megalázkodik, hogy hagyja, hogy elcsúfítsák az arcát, és aki lemond a maga láthatóságáról annak érdekében, hogy Isten akarata szerint cselekedjen.” Krisztus alakja ennek a paradox dicsőségnek a logikáját fejezi ki, ahogy az Máténál olvasható: „Aztán szembeköpdösték és ököllel verték, mások arcul ütötték, és közben kérdezgették: Találd ki, Messiás, ki ütött meg!” (26,67-68).

Krisztus pontosan abban a pillanatban válik az isteni akarat képviselőjévé, amikor alakja már nem emberi alakot mutat. A kép kudarcából pedig – amely Krisztus alakjának elcsúfításában teljesedik be – születik meg az első ikon: Veronika nem egy látható arcot, hanem minden alak kenózisát törli le kendőjével – a kép kenózisát: „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött” (Fil 2,7) –, egyúttal pedig hagyja, hogy megjelenjen rajta a Láthatatlan nyoma, amely szemügyre vesz minket. Így tehát az első kenózis (az Ige kenózisa) teszi lehetővé „a láthatatlan Isten első ikonját.” Krisztus pedig azt tanúsítja, hogy saját, „az Atyára bízott akaratának kenózisa révén az Atya igaz ikonját kínálja fel nekünk, nem pedig egy önmagáról alkotott egyszerű képet” (Bencés Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!