Jerome Murphy-O’Connor: Pál története

A szerző korabeli történelmi források, valamint az Apostolok cselekedetei és Szent Pál levelei alapján dolgozta fel a nemzetek apostolának életútját.

O’Connor O.P. rámutat, hogy rengetegen megírták már Szent Pál élettörténetét, de a korábbi életrajzok alapján nem nyertünk képet arról, hogy milyen volt valójában Pál, az ember. Bizonyos dolgokat megtudunk róla, de nem látjuk magunk előtt mint olyan egyéniséget, aki senki mással nem téveszthető össze. A legtöbb esetben „arc és alak nélküli fantomnak, a teológiai gondolatok élő tárházának tűnik fel.” A könyv írója Pál apostol életének kronológiai sorrendjét követve részletesen rekonstruálja az apostol történetét, mely leírásai, elemzései révén megelevenedik az olvasó előtt.

A még farizeusként keresztényeket üldöző Saulról a kötet szerzője megállapítja, hogy elvetett minden toleranciát, egyedül számára volt egyértelmű, hogy a törvény és a Jézus személyéhez kapcsolódó Messiás-hit együttes jelenléte „életre-halálra menő vetélkedést idézett elő a kettő között.”

A zsidóknak nem volt szükségük két megváltóra, vagy a törvény szerzett nekik megváltást, vagy a Messiás. Azok, akik a Messiásként tisztelt Jézus mellett döntöttek, elutasították a törvényt, akik pedig elköteleződtek a törvény mellett, nem azonosíthatták Jézust a Messiással. Saul a törvény tanulmányozására tette fel az életét, ezért nem volt számára kétséges, hogy hol van a helye. A damaszkuszi jelenést követően tehát, amikor Saulból Pál lett és meggyőződött róla, hogy Jézus a Messiás, lélekben már fel volt készülve rá, hogy azonnal és maradéktalanul hátat fordítson a törvénynek.

A damaszkuszi jelenést elemezve Murphy-O’Connor kiemeli: Pál a közvetlen tapasztalás eredményeképpen minden kétséget kizáróan meggyőződött róla, hogy „a Poncius Pilátus által kivégeztetett Jézus él. Jézus feltámadását, amit eddig megvetően csalásnak minősített, mostantól fogva kézzelfogható ténynek tekintette, és mostantól fogva Jézus más síkon létezett számára.” Ez a felismerés jelentette a „pálfordulást”, mert teljesen átalakította az értékrendjét. Ennek a 180 fokos fordulatnak a radikális voltára utal Pál, amikor azt írja: „Krisztus magával ragadott engem” (Fil 3,12). Jézus ellenállhatatlan erővel belenyúlt az életébe, és teljesen más pályára állította. Pál addigi felfogásából logikusan következett az, hogy ha Jézus a Messiás, akkor a törvény ideje lejárt. Az, amit a törvény határozott meg az üdvösség feltételeként, immár nem érvényes. Ezért a pogányoknak ugyanolyan reményük van az üdvösségre, mint a zsidóknak. „Nem a törvénynek való engedelmesség a döntő, hanem Jézus elfogadása. A Messiás nemcsak a zsidóké, hanem az egész világ Ura.”

Részletesen elemzi a szerző Pál apostol és az általa alapított keresztény gyülekezetek gyakran ambivalens kapcsolatát, nem hallgatva el, hogy a térítő apostol többször volt türelmetlen azokkal, akik nem értettek vele egyet, vagy szembeszálltak akaratával. Minden általa létrehozott közösségben voltak olyanok, akik bánatot okoztak neki. „A szíriai Antiochiában a judaizálók, Tesszalonikában a semmittevők, Filippiben Evodia és Szintihe, Galáciában a nehézfejűek, Efezusban a sértődékenyek, Kolosszéban a misztikus aszkéták, Korintusban a lelki emberek.” Bár sok jó is volt ezekben a gyülekezetekben, amit Pál méltányolhatott, a pozitívumok mellett mindenhol fellépett valami egyenetlenség. Ez szűnni nem akaró szenvedést okozott neki. A megosztottság ugyanis ellentmond Isten tervének, „amely szerint az egyháznak az élő test szerves egységét kell felmutatnia.”

A könyv szerzője hangsúlyozza, hogy amikor Pál elfogadja a szenvedést, magatartásában olyan kép rajzolódik ki, amelyben Krisztus hiteles embersége válik láthatóvá. A kegyelem által Pál az volt magatartásában saját nemzedéke számára, mint Krisztus az előző nemzedék számára. Murphy-O’Connor ezzel kapcsolatban figyelmeztet: Pál természetesen nem hozta magát egy szintre Jézussal. Az, amit véghezvitt, a Megváltó Krisztus kegyelme nélkül nem lett volna lehetséges. Mégis, arra a felismerésre jutott, hogy ha Jézusnak egyedül kellett volna példát mutatnia a világnak a Teremtő által megkívánt emberségről, „ez a kinyilatkoztatás talán egyedi eset marad, és nem figyel fel rá a világ.” Ezért magára vállalja annak felelősségét, hogy „Jézussá váljon hívei számára… Az tehát Pál felfogása szerint a hiteles keresztény vezető, aki Krisztus földi életének példáját követi.”

A nemzetek apostolának életét rendkívül sokrétűen bemutató domonkos szerző állítja: Pál elemzése arról a világról, amelyben élt és működött, érvényes a mi társadalmunkra is. „Pontos helyzetfelismerő képességének és éleslátásának arra kell indítania bennünket, hogy komolyan vegyük az általa javasolt megoldásokat, amelyek segítségével a kereszténységet a változás hiteles eszközévé kívánta tenni. Az a kereszténység, amelyet Pál hirdetett, nem vallott kudarcot, mivel megvalósítására még csak komoly kísérlet sem történt”,

(Európa Kiadó, 2015.) 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 

Magyar Kurír