A jó szándékú, istenkereső emberből van több – beszélgetés az ezüstmisés Horváth Zoltán plébánossal

– Kereskedő családba született, kereskedelmi szakközépiskolába járt. Mikor érezte először, hogy Isten hívja a papi hivatásra?

– Harmadikos voltam a szakközépiskolában, és észrevettem, hogy az osztálytársaim vagy a lépcsőházunkban velem egykorú fiatalok szívesen beszélgettek velem, megosztották az éppen akkor aktuális belső problémáikat, örömeiket. Pedig ezt egy fiúval kevésbé szokták. Olyan barátságok alakultak ki az osztálytársaimmal és a házbeliekkel is, melyek közül néhány még a mai napig is tart. Ez volt az egyik késztetés. A másik, hogy gyerekkoromban rendszeresen ministráltam, de egy idő után „tömegiszonyom” lett, nem éreztem jól magam a templomban, rosszul lettem, ha sok ember vett körül. Ezért abba is hagytam a ministrálást. Középiskolás koromban azonban, legyőzve mindezt, újrakezdtem, és attól kezdve nagyon szerettem, hétköznaponként is többször ministráltam.

Így ismertem meg egy kicsit jobban a budai Szentimrevárosban szolgáló atyák életét. Itt egy nagyon érdekes dolog történt, és talán itt volt az első fordulópont. Volt ott egy idős atya, Vizy Istvánnak hívták, akit a kommunista hatalom erősen korlátozott a szolgálatban, így csak reggel, a hétórás miséken prédikálhatott. Nagyon kedveltem, életvidám ember volt, és ez nekem borzasztóan tetszett. Az egyik szentgyónáskor azt mondta nekem: akár pap leszel, akár nem, az önnevelés és az önfegyelem a legfontosabb legyen az életedben. Ezen én rendkívül meglepődtem, hiszen soha nem beszéltünk arról, hogy pap leszek, honnan vehette az atya, hogy én ezen gondolkodom? Majdnem kiestem a gyóntatószékből, és egész nap a szavain tűnődtem. Másnap felhívtam a plébániát, hogy beszélhetnék-e István atyával, de mondták, hogy még tegnap este rosszul lett, bevitték a Széher úti kórházba. Azonnal berohantam hozzá, de már nem volt eszméleténél, nem is tért magához, és hamarosan meghalt. A temetésén, a sírjánál állva éreztem először azt, hogy Isten általa üzente meg nekem, hogy majd az ő helyére kell lépnem. Ez alapvető fordulat volt az életemben.

– Érettségi után mégsem jelentkezett azonnal a szemináriumba. Miért nem?

– Szerettem a szüleim szakmáját, a kereskedelmet és vendéglátást. Ezért jelentkeztem az Ecclesia Szövetkezetnél, és ott kezdtem el dolgozni. Először eladó voltam, majd áruforgalmista lettem. Irodában dolgoztam, és nagyon jól éreztem magam. Egyházi dolgokkal foglalkoztam, mindennap találkoztam a boltban megforduló, könyveket, kegytárgyakat vásárló atyákkal, művészekkel, akik behozták az alkotásaikat, hogy értékesítsük azokat. Mindez nagyon tetszett nekem, és meg is becsültek, fél év múlva még fizetésemelést is adtak, mégis, legbelül éreztem, hogy nem ez lesz a hivatásom. És akkor azt mondtam az akkori plébánosomnak, Szabó Géza atyának, hogy nagyon szeretek dolgozni, de úgy érzem, hogy nekem papnak kell lennem. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta: ő ezt már régóta látja bennem, állandóan imádkozik értem, de nem akart szólni, nehogy esetleg azt érezzem, hogy valaki is kényszerít erre. István atya halála után Géza atya volt a családunk lelkiatyja, az én lelkiatyám is. Rengeteget voltunk együtt, ministráltam is, az autóját is vezettem, hiszen ő költő is volt, irodalmi estekre, előadásokra, ünnepi misékre prédikálni hívták, ahová elkísértem. Együtt mondtuk a zsolozsmát, a rózsafüzért, de soha nem mondta, milyen jó lenne, ha a papi hivatást választanám. Ezt követően beadtam a jelentkezésemet Esztergomba, de nem kezdhettem el azonnal a tanulmányaimat, mert elvittek katonának.

– Ha jól tudom, a szocializmusban a papjelölteknek előfelvételisként másfél évet kellett letölteniük tanulmányaik megkezdése előtt, a világi szakokra felvetteknek viszont csak tizenegy hónapot.

– Én mindenesetre másfél évig voltam katona papnövendékként Lentiben. Utólag azt mondom, jó volt. Akkor borzalmasnak tűnt. Mégis, olyan emberi sorsokat ismerhettem meg, melyekkel civilként soha az életben nem találkoztam volna. Isten ott is a tenyerén hordozott, mert a parancsnokunk nem viselkedett velünk ellenségesen, odafigyelt ránk, jó volt a rosszban. Olyan századba kerültem, amelynek java része büntetett előéletű volt. Úgy tekintettek ránk, papnövendékekre, mintha már felszentelt lelkipásztorok lennénk, gyónásszerűen mesélték el az életüket, rengeteg tragikus életúttal megismerkedtünk. Mi is átéreztük ezáltal, hogyan juthat valaki el odáig, hogy bűnöző lesz belőle.

– Nem sokkal a rendszerváltozást követően, 1991. június 15-én szentelték pappá. Első állomáshelye Kőbánya volt, a Szent László téri templom. Nem okozott ez nagy váltást Önnek, hogy budai család gyermekeként rögtön egy külvárosi plébániára került?

– Nem volt könnyű, de ami igazán aggasztott, az az volt, hogy a templom szinte romos állapotban volt. Mielőtt odakerültem volna, még inkognitóban elmentem megnézni a templomot: végig fel volt állványozva, hálók fogták fel a mennyezetről potyogó vakolatot, még az is felvillant bennem: lehet, hogy ez a templom nem is látogatható, Uramisten, hová kerülök én?! A templom azonban működött, hat évig voltam itt káplán. Azért egy budai gyereknek Kőbányára kerülni… hozzá kellett ehhez szoknom. Az első temetésem egy kábítószeres fiatal búcsúztatása volt, akit megölt egy másik drogos. Ám a katonaság után – a börtönviselt fiatalokkal folytatott beszélgetéseknek köszönhetően – ez már nem volt számomra annyira távoli világ.

A kőbányaiak kevesen jártak akkoriban templomba, de volt ifjúsági és házas közösségünk is. Megkezdődött az iskolai hitoktatás is, a Szent László Gimnáziumból háromszázan jártak hittanra, ez hatalmas dolog volt. Kiváló hitoktatójuk volt persze, én csak besegítettem. Emellett a budai Szent Margit Gimnáziumban is tanítottam. Nagyon jól éreztem magam Kőbányán és szívesen csináltam mindent. Rendkívül hálás vagyok az első plébánosomnak, Miksó Sándor atyának – Isten nyugosztalja, már nincs köztünk –, ő börtönlelkész volt, sokat tartózkodott a rabok körében, gyakran bízta rám az egész plébániát. Megjegyzem: szeminaristaként a nyarakat mindig plébánián töltöttem. Szabó Géza atya mellett pedig mindent meg lehetett tanulni, hogyan kell az emberekkel beszélni, hogyan kell ügyeket intézni. Én vittem őt mindig a betegekhez, láttam, hogyan beszél velük, betekintést engedett a lelkipásztori szolgálat minden fázisába. Ez hatalmas ajándék volt számomra.

– Hatévi kőbányai szolgálat után Esztergomba került prefektusnak.

– Itt sok papnövendék volt kis helyen összezárva, egy kis épületben. Négy nehéz, de gyönyörű esztendő volt ez a papi életemben. Látni, hogy – sokszor nem is értem, miért – valakit mégis odahívott az Isten, és a hónapok, évek során hogyan formálja, alakítja, hozza felszínre az illető legjobb tulajdonságait, adottságait, mások szolgálatába állítva... mindezt végigkísérni imádsággal, jelenléttel, a növendékek rendelkezésére állva, fantasztikus élmény. Este nyolctól tízig, éjfélig, a szabadprogramok idején jöttek a szeminaristák, beszélgettünk, vitatkoztunk, imádkoztunk, legtöbbjükkel átéltem a hivatásuk alakulását, fejlődését. Nehéz, de áldásos időszak volt ez a négy esztendő.

– 2001-ben plébánosi kinevezést kapott, és Soroksárra került, Kőbánya után ismét egy külterületre.

– Itt három és fél évet töltöttem el. Életemben először találkoztam egy hagyományos sváb közösséggel. Nagyon megszerettem, becsültem őket, mert a legnehezebb kommunista időkben is kitartottak a német nemzetiségük, a katolikus vallásuk mellett. Magukban hordozták üldöztetésük sebeit, de a bosszúállás vágya nélkül. Itt is létrehoztunk ifjúsági közösséget, és akárcsak az egykori papnövendékekkel, velük is tartom a kapcsolatot, legtöbbjük ma már családos ember. Igaz, hogy számomra kicsit idegen volt az ottani, szinte falusias légkör, de erre a három és fél évre is szívesen emlékszem vissza. Nagyon hálás vagyok az Istennek, hogy ezt a világot is megismerhettem.

– Mostani állomáshelye, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-plébánia a korábbiakkal szemben Budapest központi részében fekszik. Hogyan került ide 2005-ben?

– Beteg lett az itteni plébános, gyorsan kellett valaki helyette, és Erdő Péter bíboros úr választása rám esett. Boldogan jöttem, de egyúttal nehéz szívvel is. Ismerős volt a hely, hiszen még ifjúkoromban rengeteget jártam a Szent István-bazilikába, ami itt van a szomszédban. Jól ismertem a környéket, a belvárosi emberek mentalitását. Lelkileg is nagy élményt jelentett számomra, hogy idekerülhettem. Szeminarista koromban egyik kedvenc lelkiolvasmányom Avilai Nagy Szent Teréz A tökéletesség útja című könyve volt. Most pedig a róla elnevezett templom plébánosa lehetek. Ez nagyon sokat jelent. Szent Teréz intelme ez: „Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen! Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!”

Ez itt egy nagy plébánia, de szépen, lassan létrejöttek a különböző csoportok. Nyilván teljesen más az itteni élet, mint egy külvárosi plébánián, de pont a színessége jelent örömet, hogy vannak hittancsoportok minden korosztályban az óvodáskortól kezdve a nyugdíjasokig. Felnőttek és fiatalok képesek hetente, kéthetente munka és iskola után időt, energiát áldozni arra, hogy eljönnek ide a plébániára, és együtt elmélkedünk, átimádkozzuk a szentírási szakaszokat, beszélgetünk, közösen gondolkodunk. Helyet adunk a lelkiségi mozgalmaknak és a legújabb evangelizációs formáknak is, melyeket azelőtt annyira nem ismertem, de látva az emberek lelkesedését, az egyházhoz való hűségüket, olyan világ nyílt meg számomra, amelyért nagyon hálás vagyok a Jóistennek. És elsősorban az emberekért. Az általános közvélekedés szerint a belvárosban elidegenedett emberek élnek, akik nem is ismerik egymást. Szó sincs erről. Az itteniek jól ismerik egymást, összetartanak, rendkívül segítőkészek. Itt, a plébánián is, legyen szó bármiféle feladatról, takarításról, egy rendezvényről, amelyre süteményt kell hozni, vagy lelkigyakorlatról, zarándoklatról, rengeteg a jelentkező, lelkesen jönnek és vesznek részt mindenben.

– Ez érdekes, mert valóban gyakran elhangzik, hogy manapság az emberek közönyösek, nehéz őket megmozdítani még a jó cél érdekében is.

– Éppen ellenkezőleg, folyamatosan azt élem meg, hogy a jó szándékú, segítőkész, istenkereső emberből van több. A rossz természetesen létezik a világban, de mivel mindig hangosabb, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ő az erősebb. Szó sincs erről. Hány és hány ember van, aki teljesen ismeretlenül, a háttérben, a családjáért, egy másik emberért egy közösségért az egész életét feláldozza és odaadja. Ezek az emberek az egyház kincsei. Vannak a plébániánkon olyan hívek is, akik betegeket látogatnak a kórházakban, minden áldott héten. Közben van férjük, gyerekük, unokájuk, de azt a napot a betegekre szánják. Utána pedig hívnak engem, hogy látogassam meg azokat, akiknek szentségekre van szükségük. Ugyanígy, említhetem az idősekkel való törődést, a cserkészeinket, akik több mint százan vannak, és azt keresik, hogy mikor, kinek segítsenek, őszintén, tisztán, szívesen. Vagy ahogy a nagyobb cserkészek a kisebbekkel minden vasárnap délután őrsönként foglalkoznak… Mindez csodálatos, és biztos, hogy az Isten van mögötte.

Mindennap elhangzik a hírekben, hogy az emberek milyen gonoszak, ellenségesek, közömbösek egymással, de én itt mindennek az ellenkezőjét tapasztalom. Természetesen vannak gondok, előfordul, hogy az emberek ellenségesek, irigyek, ez mindig is így volt. Itt is, és az előző helyeimen is. Mégsem ez a jellemző. Sőt, éppen ellenkezőleg: a hívek gyakran figyelmeztetik egymást: nem hallottad, hogy miről volt szó az evangéliumban – nem szabad, hogy a rosszat tedd.

Nagyon sokra értékelem az egyszerű emberi gesztusokat. Néhány évvel ezelőtt az egyik hívőnk szólt nekem, hogy a házuk alagsorában él egy anyuka a gyerekeivel, a férje alkoholista. Az anyuka beteg, mindennap visz neki ételt. A gyerekek rajcsúroznak körülötte, nem tudni, hogy járnak-e iskolába, már a családsegítőnek is szólt, de nincs semmi változás. Elmennék-e meglátogatni őket? Elmentem. A férfi nem volt otthon, a nő feküdt az ágyban, a gyerekek szanaszét rohangáltak, de amikor beléptem, mindenki megdermedt, hogy kerültem ide. Kérdeztem, hogy miben tudok segíteni. Az anyuka csak annyit mondott: tessék idejönni, és megfogni a kezem. Később ruhát szereztünk a gyerekeknek, vittünk nekik ételt, de az anyuka hamarosan meghalt, és a gyerekek állami gondozásba kerültek. Fantasztikus, hogy egy szegény, beteg ember egy ilyen helyzetben nem azt kéri, hogy pénzt adjanak neki vagy hogy gondoskodjanak a gyerekeiről, csak annyit kér, hogy valaki fogja meg a kezét, hogy érezhesse, valaki mellette van. Számomra ezek a legszebb ajándékok az Istentől, az Isten visszajelzései, melyek tanúsítják, hogy most én az ő keze vagyok.

– Az Avilai Nagy Szent Teréz-templom kulturális centrumban áll, itt van a szomszédságban a Liszt Ferenc Zeneakadémia, több színház is van a közelben. Milyen a plébánia kapcsolata ezekkel a kulturális intézményekkel?

– Az elhelyezkedéséből adódik, hogy ennek a templomnak a kultúrával, a művészetekkel, a zenével, a színházzal élő kapcsolatban kell lennie. De egyébként is, a zeneművészet rengeteg alkotása készült bibliai, egyházi ihletésre. Nyitottak vagyunk arra, hogy a művészek eljöjjenek hozzánk, és előadják eredeti környezetükben az oratóriumokat, miséket, hogy érezzék azt: ezek a művek Isten dicsőségére készültek, az Ő szépségét fejezik ki. Más egy koncertteremben előadni ezeket, és más egy szakrális környezetben. A színészek közül nagyon sokan járnak ide, az Operából, az Operettből, a Radnótiból, a Madáchból, az Újszínházból, örömmel vállalva különféle szolgálatokat akár a liturgiában is. Nagypénteken, a keresztúton pedig Sík Sándor versét mondják el. Jönnek imaórákra is, zenélnek vagy felolvasnak a Szentírásból. Az Istentől kapott művészetüket visszaadják az Istennek. A közelmúltban Mozart Requeimjét adták elő a zenészek, és azt kérdezték, hol helyezkedjenek el. A karnagy azt mondta, hogy a szentmisén fognak énekelni, és ők ragaszkodtak ahhoz, hogy a padok, a hívek között adják elő a Requiemet, hogy velük együtt imádkozzanak. Ez is jelzi, hogy egy templom nem koncertterem, hanem kultúra és kultusz. Ugyanarról a tőről fakad az istentisztelet és a művészet, és évszázadokon keresztül nagyon is összetartoztak. Ma a világi művészet talán erősebb, gazdagabb, de mi arra törekszünk, hogy továbbadva a keresztény művészeti értékeket, bebizonyítsuk, nem csak az létezik.

– Ugyanebből a meggondolásból karolta fel az Újszínház kezdeményezését, a Keresztény Színházi Fesztivál megtartását?

– Igen. Amikor Dörner György igazgató úr eljött hozzám ezzel az ötlettel, a legmesszemenőbbekig támogattam. Most már harmadik éve megy ez a fesztivál, mindegyiken részt vettünk, és a jövőben is szeretnénk részt venni. Az igazán jó színdarab – legyen akár prózai vagy zenei – elviszi az evangélium üzenetét a nem hívőhöz vagy az istenkereső emberhez is. Eszembe jut erről a Madách Színház által most bemutatott, Nyomorultak című musical. A haldokló Jean Valjean azt mondja a fiatal szerelmespárnak: „Ha szeretitek egymást, akkor már ismeritek az Istent.” Ez a darab végszava. Ez gyönyörű hitvallás, létezik ennél szebb üzenet?

– Milyen érzésekkel tekint vissza eddigi huszonöt éves papi szolgálatára?

– Az első szó az ajándék. Kaptam egy ajándékot az Istentől, azért, hogy továbbadjam. Úgy érzem, bármilyen sok dolgot is végzek, örökké adósa vagyok az Istennek, mindig csak tartozom neki. Hála és öröm. Az öröm pedig azért, mert az, hogy Jézus Krisztus eljött közénk, kereszthalálával megváltott bennünket, legyőzve a halált, feltámadt, öröm. Sajnos azonban sok ember életéből hiányzik a felszabadult öröm. Vagy olyanok vagyunk mi, magyarok, hogy állandóan panaszkodunk, vagy annyi bajunk van, annyi nehézséggel küszködünk, annyira ki vannak zsigerelve az emberek, oly sok elvárásnak kell megfelelniük, már iskoláskoruktól kezdve, hogy nem tudnak felszabadultan, önfeledten örülni. Pedig az Isten az öröm, és arra teremtett bennünket, hogy boldogok legyünk, és örüljünk egymásnak és annak, ha mosolyoghatunk egymásra. Megfogom a másik ember kezét, átölelem őt, átadom neki az Istentől kapott ajándékot. Ez nem az enyém, nem magamért kaptam, hiszen akkor nem érne semmit. Egy templom attól szép, ha tele van, és mindenki egyfelé tekintve, egy szívvel tud örülni Krisztus jelenlétének. Másoknak örömet szerezni, örömet adni gyakran nem áll másból, mint egy apró gesztusból. Jön velem valaki szemben az utcán, látom, hogy szomorú, köszönök neki, rámosolygok, ezzel talán valamit átnyújtottam neki abból az ajándékból, amit az Isten nekem adott. Kicsi dolgok ezek, de széppé teszik az életet. Márpedig az élet szép, mert az Isten akarta, teremtette, és az Isten szép.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír