John Pridmore – Greg Watts: Az alvilágtól Istenig

John Pridmore 1964-ben született Londonban, ott is nőtt fel, édesanyja alkalmi munkákból élt, édesapja pedig rendőr volt. Élete első tíz évében biztonságban érezte magát, elégedett volt és úgy érezte, szeretik és értékelik. Tizenegy éves korában azonban elváltak a szülei és ettől kezdve minden megváltozott körülötte. Édesanyja egy időre pszichiátriai kórházba került, Johnt az édesapja nevelte. A serdülő majd kamaszodó fiúval egyre több probléma adódott, az iskolában gyakran keveredett verekedésekbe, a rombolás szinte a lételemévé vált, otthon pedig szemtelen volt az apjával, semmit nem teljesített, amit kért tőle, noha tudta, hogy az apjának ez rosszulesik. Visszatekintve ezekre a zaklatott évekre, John Pridmore fájlalja, hogy senki nem kérdezte meg tőle, hogy mit érez, miként hatott rá szülei válása. Magányos volt, s hogy ezt oldja, bandákba verődött, betörtek, loptak. Miután lebuktak, néhány hónapot a fiatalkorúak börtönébe került, amikor pedig kijött onnan, teljesen kilátástalannak tartotta az életét. „Nem volt munkám, sem pénzem, sem fedél a fejem fölött. Az életem üres volt, a jövőm pedig sötét.”

Mivel John Pridmore erős testalkatú volt, egyik ismerőse révén biztonsági őrként helyezkedett el. Rengeteg rock-koncerten, szórakozóhelyen felügyelte társaival a rendet, de személyisége egyre jobban deformálódott. Drog, ital, nők, ezek határozták meg a mindennapjait, csupán az élvezeteknek élt, szórta a pénzt, s közben egyre erőszakosabb lett: „Az erőszak – illetve annak lehetősége – egyre inkább részévé vált az életemnek” – írja. Egy idő után már kereste az alkalmat, hogy beleköthessen valakibe, s utána kegyetlenül megverte az illetőt, élvezte, hogy büntetlenül hatalmaskodhat mások fölött. Rengeteg pénze volt, amit drogokba fektetett, kereskedett a kábítószerrel, folyamatos volt a kapcsolata a legsötétebb alvilággal. 

A fordulat akkor következett be John Pridmore életében, amikor 1991 nyarán úgy megütött egy vendéget, aki nem akart távozni a szórakozóhelyről záráskor, hogy első pillanatban úgy látszott, az illető meghalt. John Pridmore-t ez egyáltalán nem rázta meg, de attól sem könnyebbült meg, amikor kiderült, hogy a fiú életben maradt, súlyos vérvesztesége volt, eltört az állkapcsa, és élete végéig sebhelyes marad. A maga szempontjából érthetően el akarta kerülni a büntetést, arról tanácskozott ügyvédjével, hogyan tudna kimászni ebből a sötét ügyből, hiszen a törvények szerint akár tíz évet is kaphatott volna.

S akkor az egyik este, amikor az otthonában ülő huszonhét esztendős, magányos  John azon tűnődött, hogy eltékozolta az életét, egyszer csak hangot hallott: „Sorolni kezdte a legrosszabb dolgokat, amiket valaha tettem… ez az a hang, amit mindannyian hallottunk már, olykor egy-egy jótettünk után, néha pedig olyankor, amikor valami rosszat csináltunk. Isten hangja volt, a lelkiismeretem. Kiszállt belőlem az erő. Olyan érzésem volt, mintha haldokolnék, hihetetlen félelem markolt meg. Pokolra jutok, gondoltam. Térdre estem, és ömleni kezdtek a könnyeim. Adj még egy esélyt! – sírtam. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy kéz megérintené a vállamat, és felemelne. Hihetetlen melegség áradt szét bennem, és a félelem azonnal elpárolgott. Abban a pillanatban tudtam – igazán tudtam, nem csupán hittem –, hogy Isten valóságos.”

A bűnös életvitelt folytató ifjú esetében Szent Pál igazsága érvényesült: „… amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20-21). Ugyanígy, a sokak által lekicsinyelt ima ereje is. John Pridmore ekkor tudja meg, hogy édesanyja egész életében imádkozott érte, ám látva fia bűnös, önpusztító életét, nem látva ebből a kiutat, végső kétségbeesésében ekkoriban már arra kérte Jézust: „… vegyen magához téged. Ha ez azt jelenti, hogy meg kell halnod, akkor engedjen meghalni, csak ne hagyja, hogy tovább bántsd önmagad és másokat.” S Jézus Krisztus azzal válaszolt, hogy megszólította őt, s John Pridmore nagy ínségében, amikor már minden reménytelennek látszott a számára, igent mondott a hívására.

Isteni jel az is, hogy amikor John hosszú idő után újra kezébe veszi az Újszövetséget, elsőként a tékozló fiú történeténél nyitja ki (Lk 15,11-32): „Miközben olvastam, sírni kezdtem. Ez a történet rólam szól. Én vagyok a tékozló fiú… Elfordultam Istentől, és csak a saját kedvtelésemnek éltem, anélkül, hogy gondoltam volna a holnapra.”

John Pridmore nem titkolja, hogy a megtérését követő első időkben előfordult, hogy a régi, bűnös énje kerekedett felül, s így ismét kábítószert árult, de azonnal megszólalt a lelkiismerete: „… úgy éreztem, elárultam Istent azzal, hogy újra dílerkedéssel szereztem pénzt. Másnap reggel borítékba tettem, és bedobtam egy helyi jótékonysági bolt postaládájába. Nem sokkal ezután eladtam a Mercedesemet, feladtam St. John’s Wood-i lakásomat és munkanélküliként regisztráltattam magam.”

John Pridmore Isten végtelen kegyelmét látja abban, hogy megúszta a börtönt fent említett erőszakos cselekedete miatt, „… Isten az, akinek hálával tartozom, mert nem akarta, hogy börtönben töltsek tíz évet. Tudta, mennyire megbántam, amit tettem.”

Az utóbbi húsz esztendőben John Pridmore lemondva mindenről, teljesen Istennek szentelte az életét, s hogy ismét Szent Pált idézzük, elmondhatja: „… élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Egy időben ferences szerzetes szeretett volna lenni, de elöljárója tanácsára belátta, hogy nem alkalmas a szerzetesi életre, majd felvetődött benne, hogy pap lesz, de ez a terve sem sikerült. Végül egy jóakarójától megkapta a választ: „… az életben az a legfontosabb, hogy a lehető legtöbb embert Istenhez vezessük, és elsőként a mieinket.” Ekkor John Pridmore ráébredt, hogy mi az Istentől kapott küldetése: evangelizálnia kell. Ennek jegyében hirdeti Írországban Jézus Krisztus Igéjét fiataloknak, a Szent Patrik-közösségben, amelynek megalapítója volt. Eddig összesen egymillió emberhez beszélt már. Visszaemlékezéseiben többek között felidézi: mint egykori börtönviselt, tisztában van azzal, mennyire fontos egy rab számára, hogy felmutassák neki a reményt, és hitelesen meggyőzzék arról, hogy Isten őt is számon tartja. Börtönökben tartott beszédei alkalmával megtapasztalta, hogy Isten a legelvetemültebb rabokat is megérinti, „Ez ismét csak azt bizonyítja, hogy gyakran akkor vagyunk a legnyitottabbak Istenre, amikor eljutottunk a mélypontra.”
Az egykori bűnöző John Pridmore megrázó önéletírása élő bizonyíték arra, hogy nincs reménytelen eset, Jézus Krisztusnak a mennybemenetele előtt tanítványaihoz intézett szavai – „Íme, én veletek vagyok mindvégig, a világ végéig” (Mt 28,20) – igazak, a valóságot fejezik ki. Ő valóban mindenkor velünk van, folyamatosan szól hozzánk, hív bennünket, a mi dolgunk csupán annyi, hogy mondjunk neki igent, ha meghalljuk a hangját.

(Új Ember Kiadó, 2011)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír