Jöjj, Uram, Jézus!

Jézus földi életének utolsó napjaiban történt, hogy Jézus Jeruzsálemből kiment az Olajfák hegyére, tanítványai pedig odamentek hozzá, és két kérdést tettek fel neki: mikor következik be Jeruzsálem pusztulása, és mikor lesz vége a világnak? A három szinoptikus evangélium leírja Jézus válaszát, de a legvilágosabban Lukácsnál van megkülönbözetve a két kérdésre adott válasz.

A Jeruzsálem pusztulásáról szóló jézusi jövendölést a 21. fejezet 20-24. versei írják le. E pusztulás be is következett, amikor Krisztus után 70-ben Titusz római hadvezér serege elfoglalta a várost, és földig rombolta a Nagy Heródes király által nagyszerűen helyreállított jeruzsálemi templomot. Ez után az esemény után következik a „nemzetek ideje” (Lk 21,19), amikor a tanítványoknak „Krisztus nevében megtérést kell hirdetniük Jeruzsálemtől kezdve minden népnek” (Lk 24,47). A „nemzetek idejének” bevégzésekor lesz majd a világ vége.

Ezt az egész folyamatot az igehirdetők szenvedései kísérik, mert Krisztus evangéliumát a világ nem akarja befogadni. Az evangélium hirdetőinek azonban nem kell aggódniuk: bármennyire üldözi is őket a világ, velük van Isten, és „egy hajszál se vész el” a fejükről. Lehet, hogy testüket megölik, de ez még annyi kárt se jelent számukra, mint ha egy hajszáluk lehullana. Legyenek állhatatosak, akkor megőrzik életüket, mégpedig az örök életet.

A világ végének előjeleiként, az ószövetségi prófétákhoz hasonlóan, Jézus harcokat, háborúkat, éhínséget, földrengést (Mt 24,6-7) és égi jeleket említ (Lk 21,25), de ezek olyan általános események, amelyekből a világ végének időpontját nem lehet pontosan megjósolni. „Azt a napot és azt az órát ugyanis senki sem ismeri, csak egyedül az Atya” (Mt 24,36).

A kereszténység történetében sokan igyekeztek kitalálni a világ végének időpontját, de ez sohasem sikerült. A hívő ember helyes beállítottsága erre vonatkozólag nem a „közeli vég várása” (németül: Naherwartung), hanem az „állandó várakozás” (németül: Stetserwartung) lelkülete. Biztos, hogy „elmúlik e világ és elmúlik kívánsága is”. „De aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn 2,17).

Ezért a világ végének tudata kiment ugyan bennünket az e világ javaiba való belesüppedésből, de az igazi hívő számára mégsem jelent félelmetes állapotot. Lukácsnál maga Jézus biztat minket, hogy amikor a világ végének közeledtét sejtjük, ne rettegjünk. Rettegjenek a gonoszok, a hitetlenek; nekünk, hívőknek Jézus ezt mondja: „Egyenesedjetek fel és emeljétek fel fejeteket, mert közel van a ti megváltástok” (Lk 21,18). Egy magyar bibliafordításban e mondatnak a következő fordítását találtam: „Húzzátok ki magatokat, és emeljétek fel fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.” Tetszik nekem ez a fordítás. Hogyan félhetnénk és retteghetnénk a Jézussal való végső találkozástól, ha ő a mi szerető megváltónk és üdvözítőnk, aki azért vállalta még a halált is, hogy éljünk ővele, örökkön-örökké. Tegyük magunkévá az egyik legrégibb keresztény imát: „Marana tá. Jöjj, Uram, Jézus!”

Nemeshegyi Péter SJ