Kajtár Edvárd: felülvizsgálják a magyar misekönyvet

Mi a dolga a liturgikus intézetnek, a MALEZI-nek?

A feladatunkat a püspöki kar határozta meg. Akár alulról érkezik egy megkeresés a liturgiával kapcsolatban, amit megvizsgál a püspöki kar, akár a Szentszék rendelkezéseit kell végrehajtani, ennek vagyunk mi az operatív szerve. Ilyen feladat például a liturgikus könyvek magyar kiadása, ami most az egyik legsürgetőbb feladat. Húsvét körül megjelenik az Áldások könyve, amit egyébiránt a Szentszék 1985-ben adott ki, de itthon még nem volt elérhető. Az utoljára 1991-ben kiadott zsolozsma, azaz az Imaórák liturgiája is megérett a felülvizsgálatra és az újrakiadásra. Ebbe a munkába is most, a nagyböjtben kezdünk bele. Szükség van a meglévő fordítások revíziójára, részint új fordításra és új anyagok beledolgozására is. Máris sok javaslatot kaptunk egyszerű hívőktől a püspökökig. Négy kötetről, vagyis nyolcezer oldal áttekintéséről, van szó, úgyhogy több munkacsoportban fogunk dolgozni. Ha beválik a munkamódszerünk, akkor ennek segítségével fogjuk elvégezni a zsolozsma után a magyar nyelvű misekönyv megújítását is. 

Miért van szükség a misekönyv felülvizsgálatára?

Vannak benne sajtóhibák is, de egyes részeket újra kellene fordítanunk, mert az idők során bebizonyosodott a lelkipásztori gyakorlatban, hogy egy-egy orációt nem megfelelően ültettek át, vagy néhol teológiailag nem pontos a fordítás. Emellett főleg II. János Pál pápa alatt számos új szentje lett az egyháznak, akiknek van miséje is, amiket eddig külön kis kiegészítő kötetben adtunk itthon ki, és ezeket bele kellene dolgozni a misekönyvbe. 

Nemrég adták ki az új angol misekönyveket, a Szentszék szándéka szerint ez jobban követi a latin eredetit, mint a korábbi fordítás. Szép sorjában minden nemzeti fordítást felülvizsgálnak?

Igen, ezt maga a Szentszék kérte a Liturgiam authenticam instrukcióval. Emögött a kérés mögött rengeteg teológiai és pasztorális probléma áll.

Tudna mondani egy-két várható változást?

Például itthon nem alkalmazzuk a római misekönyvnek a hívek gesztusaira vonatkozó kitételeit. A magyar püspöki konferencia ugyanis 1969-ben engedélyt kért és kapott Rómától, hogy ne kelljen a teljes előírásrendszert átvennünk. Nyugaton tapasztalhatjuk, hogy a hívek nagy része végigállja a szentmisét. Leülnek a szentleckére, a válaszos zsoltárra és ülnek a prédikáció alatt. Itthon viszont jóformán végigüljük a szentmisét. Az idő bebizonyította, hogy érdemes lenne az általános gyakorlathoz igazodni. Ide, a liturgikus intézetbe is rengeteg megkeresés érkezik, hogy mi miért nem azt csináljuk, amit nyugaton mindenütt. Ha megújítjuk a misekönyvet, akkor fontosnak tartjuk ennek a bevezetését is. Ez elég látványos dolog lesz. Persze aki nem tud állni például egészségügyi okokból, az nyugodtan ülhet majd. 

Nyilván lesznek, akik attól félnek majd, hogy ez elriasztja a híveket.

A nyugati egyházak gyakorlata azt mutatja, hogy nincs ebből probléma. Sok mindent nem valósítottunk még meg, amit nyugaton igen, mert például a kommunizmus miatt sok könyvet nem adhattunk ki. Persze paradox módon a vasfüggönynek volt egy olyan pozitív hatása is, hogy számos rossz fejlemény, például a liturgikus visszaélések nálunk sokkal kevésbé terjedtek el. Úgyszintén szembetűnő dolog lehet majd néhány ünnep naptári áthelyezése: vízkereszt például január 6-án, a napján lenne, és nem az utána következő vasárnap. Több ilyen ünnep van itthon, amit rákövetkező vasárnap tartunk, ezt a gyakorlatot felül kell vizsgálni. Sokan kérik is, a pap számára is könnyebb lenne így technikailag: a zsolozsmás könyvben például van január 6-i és nem január 6-i vízkereszt. A plébánosi tapasztalatom azt mutatja, hogy a hétköznapi ünnepen is meg tudják tölteni a hívek a templomot az esti misén. 

Legutóbb emlékezetes, sokakat elgondolkodtató váltás volt a mindenkiért-sokakért. Ön mit mondana a méltatlankodóknak?

Ezek a formulák az esetek nagy többségében „nem mai gyártmányúak”. Réges-régi hagyományok évszázadokon át csiszolt termékeiről van szó. A misében fellelhető hagyományok biblikus és patrisztikus gyökérzetből nőttek ki. Jézus mindenkiért halt meg, a sokakért nem ezzel szembeállítva értendő. Aki érti, átlátja, hogy miként gyökerezik ez a megfogalmazás az egyházatyák műveiben, nem csinál belőle problémát. Ragaszkodnunk kell ezekhez a formákhoz, mivel egy rítus önazonosságához hozzátartozik a saját gyökérzete, kulturális horizontja is. A Szentszék emiatt ragaszkodik hozzá, hogy őrizzük meg a nyelv ezen veretességét, és ne tegyük magyarázóvá a meglévő latin formákat, amikor fordítunk, ne egyszerűsítsünk. 

Van másik példája is?

A Szentatya gyakran említ egy jó példát. A felajánlás szövegében elhangzik, hogy „imádkozzatok testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen…”. Itt azonban a latinban „meum ac vestrum sacrificium” áll, azaz „imádkozzatok testvéreim, hogy az én áldozatom és a ti áldozatotok”… ezt a legtöbb nyelv összevonta: „áldozatunk”. Tartalmilag ezzel nincs is baj, viszont a pap a saját, személyes áldozatát is bemutatja: cselekszik önmagáért és cselekszik a népért. Egy hajóban evezünk, de egyazon cselekményben van egy papi síkja a szertartásnak, ahogy a pap megéli, és van a hívek lelki megélésének síkja is. A pap másként éli meg a misét, mint a hívek, és erre a középkor nagyon kényes volt, a formula is onnan származik. Apróságnak tűnik, de a spiritualitás kihívásait tekintve mégsem az. Ez egy elmosódott finomság. 

„Szőröznek a liturgikusok”, mondanák erre páran. 

A misét a 9. századtól kommentálták rendszeresen. Az első misemagyarázatokat püspökök számára írják teológiai segédletként. A II. Vatikáni Zsinatnak felismerése volt, hogy erre nem csak a papok és püspökök szorulnak rá, hanem a hívek is, és a liturgia magyarázata fontos szerepet kell, hogy játsszon a hitoktatásban és a felnőtt katekézisben, a szentbeszédekben is. Ha valaki részt vesz egy liturgikus katekézisen, megérti, miért van jelentősége ezeknek a nüanszoknak. Nagy félreértés volt a zsinat után az, ahogyan összemosták a kreativitást és a liturgikus elmélyültséget. A liturgikus elmélyültség a szövegekhez, formákhoz, gesztusokhoz, előírásokhoz való hűségből fakad. A kreativitás viszont nem tekinti normatívnak mindezt, csak ajánlásnak. 

Itt érdemes visszautalni az angol misekönyvek problémájára: már a nyelvhasználat is sok problémát vetett fel, mert nem ugyanaz a kultúra áll a beszélt angol nyelv mögött Írországban, Amerikában vagy az egykori afrikai angol gyarmatokon. Az áldások könyvében például van egy rész az olajfa-megáldásról. Ezt az Alpoktól északra sehol sem lehet alkalmazni, érthető okokból. Létezik latin-amerikai spanyol liturgikus nyelv és spanyolországi spanyol liturgikus nyelv. Egyszer miséztem Dél-Amerikában spanyolul, de véletlenül a spanyolországi misekönyv szerint, amit értettek a hívek, de igen furcsán néztek rám. 

Az interjú második felét szerdán olvashatják.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!