Kajtár Edvárd a gyónásról: nem szabadíthatjuk meg magunkat a bűntől

Honnan való a gyónás szentsége?

Krisztus maga rendeli ezt a szentséget, aki az apostolait bízza meg azzal, hogy e szentség felelősei legyenek. A feltámadás után mondja: „akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek pedig nem, az megmarad bűneiben.” Jézus az ember bűnöktől való szabadságát tűzi ki célul. Az ősegyházból és az ókori egyházból nagyon kevés adatunk van arról, hogy miként éltek a gyakorlatban e szentséggel. Arra vannak adataink, gyóntak, de hogy konkrétan hogyan, azt nem tudjuk. Ismeretes, hogy létezett az egymásnak való bűnbevallás, illetve a bűnök közösségi hordozása, mint a lelkiség része. Ágoston az első, aki írásai által segíteni tud nekünk a helyzet megismerésében. 

Mikor említik először a gyónást?

Liturgikus cselekményként, szentségként a 6. században, a mai Spanyolország területén. A hispániai püspökök Toledóban tartottak helyi zsinatot 589-ben, ahol elrendelik, hogy mindenki a római gyakorlat szerint végezze a gyónását, és az akkortájt a kontinensen terjedő, kelta misszionáriusok által behozott fülbe gyónást megtiltják. Azaz a klasszikus, római gyónás a kora-középkorban közösségi aktus volt. 

Ez mit takart?

A bűnbánó elment a püspökéhez, neki személy szerint megvallotta a bűnét, hacsaknem nyilvános cselekményről volt szó. Ezután a püspök felvette őt a bűnbánók rendjébe, és egy nyilvános liturgikus cselekmény keretében elindította a bűnbánati folyamatot, azzal, hogy kizárta őt a közösségből. Amíg nem végezte el a penitenciát, nem térhetett vissza a közösségbe. Ennek volt egy konkrét liturgikus megnyilvánulása: a bűnbánóknak hamarabb kellett érkeznie a templom elé, ahol irgalmat kellett koldulniuk. A szertartásra bemehettek, de az áldozati részről a katekumenekkel együtt távozniuk kellett. Érdekes, hogy a kiközösítés elsősorban nem az eretnekekre vagy az egyház politikai ellenfeleire vonatkozott a középkorban, hanem ezekre az emberekre. A kiközösítés azt jelenti, hogy az illető nincs közösségben a társaival a bűne miatt, és ezért eltávolítják őt, amíg tart a bűnbánat ideje. Az elégtételtől függően ez akár éveket is igénybe vehetett. Konstantin után mindennek akár politikai és egzisztenciális következményei is lehettek: akár az állását is elveszthette egy kiközösített keresztény. 

Mi történt vezeklés után? 

A püspök nagycsütörtök reggel feloldozta bűnei alól, majd, még a reggel kiengesztelődési szentmisét tartottak a krizmaszentelési szentmise előtt, ezen feloldozottak részére. Ezt az egész folyamatot nevezzük kánoni bűnbánattartásnak. Fontos viszont leszögezni, hogy ilyen bűnbánattartásban akkoriban csak egyszer részesülhettek az emberek életük folyamán. Magasra tették a mércét. Voltak olyan bűnök, amelyekért egyes püspökök feloldozást sem adtak, például ha valaki elhagyta a hitét vagy szándékosan embert ölt, beleszámítva az abortuszt is. Mindennek az is következménye lett, hogy az emberek elkezdtek leszokni az áldozásról, és nem merték vállalni a bűnbánattartást. Nagyon kemény volt a bűnbánati fegyelem, sok böjtöléssel, adott esetben akár a szexuális élettől való tartózkodással (házasok esetén), később zarándoklattal. Ezért sok püspök a frissen házasodottak esetében nem is alkalmazta ezt a rendet, mivel nem lehetett volna gyerekük. 

Hogy terjed el a fülgyónás?

Amikor a Brit-szigetekről érkező Szent Kolumbán és társai megjelennek a kontinensen, megdöbbennek, hogy az emberek mennyire leszoktak a bűnbánattartásról, ami akkoriban nem csak a gyónást jelentette. A kánoni bűnbánattartáshoz ugyanis hozzátartozott az imádság, a böjt, az alamizsnálkodás is. Sőt, a középkorban megjelenik a zarándoklat is. Kolumbánék bűnbánati rendje nem kötődik a püspöki és nagycsütörtöki feloldozáshoz. A gyónó elment a paphoz, aki kirótta rá a penitenciát, majd mikor azt elvégezte (ami a lelkiismeretére volt bízva), akkor visszament a paphoz, akár egy hét, akár egy év után, és akkor kapta meg a feloldozást. Ez sokkal rugalmasabb és diszkrétebb gyakorlat, ami elnyeri az emberek szimpátiáját. 

Volt valaha nyilvános bűnbevallás?

Nem, ilyen soha nem volt, egy-egy monasztikus szerzetesközösségtől eltekintve. Elvétve ilyen közösségekben még ma is létezik az úgynevezett capitulum culparum, amikor a közösség tagjai összejönnek, és imaóra keretében nyilvános bűnbevallást tartanak, főleg a közösség ellen elkövetett bűnökre koncentrálva, tehát itt sem a privát bűnökről van szó. A bűnöket tehát az egyházban sosem vallották be nyilvánosan. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ma vannak olyan lelkiségi közösségek, akik a maguk számára fontosnak tartják a nyilvános bűnbevallást. Pedig soha nem volt ilyen az egyházban. 

Mi lehet eme jótékony diszkréció mögött?

Az egyház megkülönbözteti a bűnöst és a bűnt, de mégis nagyon nehéz a kettőt elválasztani. A cél, hogy a személy ne kerüljön ítélet alá, amikor elítéljük a bűnét, és a személyi méltósága ne rombolódjék le a közösség előtt. Világos, hogy nyilvánosan bűnös az, aki, például mindenki szeme láttára szúr le valakit a piacon. De a privát bűnöket sosem hozatták nyilvánosságra. Már az ókorban is fontos volt a bűnbánó személye iránti diszkréció és tisztelet. A bűnt elítéljük, de a bűnöst szeretjük.

Mi történt, ha valaki meghalt a vezeklési idő közben?

Sajnos ez előfordult. De azt, akit egyszer felvettek a bűnbánók rendjébe, nem tekintették már bűnösnek – és ez ma is így van. Ez egy külön osztály volt a hívek csoportjában. A gyónás is liturgikus cselekmény, aminek van saját rituáléja. A jelenlegi rituálé is következetesen bűnbánónak, nem pedig bűnösnek nevezi a gyóntatószék előtt sorban állókat. Aki elhatározta magát, hogy megszabadul a bűnétől, az már nem bűnös, és ez minőségi ugrás, akkor is, ha nem részesült a szentségi feloldozásban. A feloldozás feltétele a bűnbánat, nem pedig következménye. 

De ha csak szándék kérdése a bűnbánat, akkor minek a gyónás? Lerendezem Istennel – mondják erre a protestánsok. 

Magam bánom a bűneimet, de nem tudom magamat megváltani attól. A középkor egyébként tovább színezte a dolgot például a konverzekkel, akik arra vállalkoztak, hogy egész életüket önkéntesen vállalt vezeklő életmódban élik le. Ez hasonlít a harmadrendi megoldásokhoz. Említettem, hogy a spanyol püspökök megtiltják a „szigeti” bűnbánattartást, a galliai püspökök 80 évvel később viszont emellett teszik le a voksukat. A fülgyónás tehát terjed. Az egész mögött a germán jogrendszer sajátos bűnfelfogása áll, ami hangsúlyozza a bírság és a pénzbeli jóvátétel intézményét. Ennek következtében születnek meg a középkor remekművei, a penitenciális könyvek, amik bűn- és penitencia-katalógusok: milyen bűnért milyen jóvátétel jár. 

Egyfajta büntető törvénykönyv?

Pontosan. Benne voltak a mentő és súlyosbító körülmények is, a büntetést még a társadalmi állás is befolyásolhatta. A gyónás után a pap felütötte a könyvet, kiszámolta, mi az elégtétel, és kirótta. Mindez érdekes kultúrtörténeti vonatkozásokkal bír, ám ha sok bűnről volt szó, irreális penitenciák alakultak ki. Volt egyébként olyan elégtétel, hogy kavicsokat kellett tenni a cipőbe vagy sündisznóbőrből készült övet kellett viselni. A legkésőbbi penitenciás könyvek már finomítanak a dolgokon, és kialakult a kiváltási szisztéma: például fizesd be, mondass miséket bűneid bocsánatára. Ezekből a miseadományokból alakul ki a stipendium. Ennek a következménye az is, hogy míg a középkor elején egy szerzetesközösségben csak egy-két pap szolgál, később igyekeznek már mindenkit pappá szentelni, hogy minél többen misézhessenek. Megjelennek tehát az abúzusok, a visszaélések is. A cluny-i reform idején ezért jelennek meg a mellékoltárok a templomban: egyszerre miséznek, mert annyi a misefelajánlás. Egyes kolostortemplomok ebből meggazdagodnak. Még olyan visszaélések is megjelentek, hogy háromszor elvégezték a misét a felajánlásig, és onnan folytatták, és ezt három misének számították. Mondhatnám: 3 in 1.

Mikor alakul ki, hogy még a vezeklés előtt feloldozzák az illetőt?

Vannak esetek, amikor felismerik a papok, hogy nem biztos, hogy vissza tud térni a gyónó a paphoz, vagy a távolság vagy mentális problémák miatt, esetleg társadalmi, családi körülmények miatt. Ezért a 800-as évekre már kialakul, hogy a pap a gyónás után rögtön feloldoz, és a gyónó lelkiismeretére bízza az elégtétel elvégzését. Nagy Károly központosító-romanizáló liturgikus reformot indít el, és arra az elhatározásra jut, hogy mindenben Róma szokásait kell követni, így a gyónásban is. 813-ban elrendeli tehát, hogy szigorúan tilos a kelta módi. Még a penitenciális könyvek elégetését is elrendeli birodalom-szerte. Ez óriási zűrzavart vált ki. A püspökök is látják, a hívek mennyire ragaszkodnak a megszokotthoz, és a belső egyházszakadástól félve beszélnek a császárral. Teodulf, a császár bizalmasa eléri, hogy az uralkodó visszavonja a rendelkezést, emellett előáll egy kompromisszumos javaslattal is, ami aztán a tridenti zsinatig működik: ha valaki nyilvánosan követett el súlyos bűnt, az nyilvános bűnbánattartást végez, római módon, a privát vétkek viszont rendezhetőek a pappal, kelta módra. A 9. század közepétől háttérbe szorul, esetivé válik a kánoni bűnbánattartás. 

Érdekes a középkori lelkiség. 

A középkor embere szeretett élni, szerette habzsolni az életet, de mivel a gyakori háborúk, járványok miatt a halál mindennapos élmény volt, állandóan az emberek körül ólálkodott, ezért komolyan vették a bűnbánattartást, mint lelki önvédelmet. Az első ezredforduló körül jelenik meg a lelki áldozás és a tökéletes bánat felindításának gondolata is. A magyar „fűbe harapott” kifejezés is innen származik. Sokan akartak áldozni, gyónni a hadakozás előtt. De nem mindig volt tábori pap a katonák között. Leszúrták hát a kardot a földbe, hiszen az keresztet formázott, és megvallották bűneiket, mintha Krisztussal beszélgettek volna. Olyanra is van utalás, hogy a ló fülébe súgta valaki a bűneit. A tökéletes bánat felindítása végveszélyben tehát katonai találmány. Olyan is volt, hogy a parancsnok virágszirmokat vagy füvet tett a katonái szájába, mintha megáldoztatná beosztottait, és arra buzdította őket, hogy valahol a környéken biztos miséznek, legyenek azzal lelki közösségben. Ezt nevezzük lelki áldozásnak.

Gyakran hallani, hogy a bűn és az istenkapcsolat magánügy. 

A két említett bűnbánattartási rítusnak vannak előnyei és hátrányai is. A kánoni rítusnak előnye, hogy abban mindenki számára világos volt, hogy a bűnös a bűneivel a közösség ellen is vétett. „Ha szenved az egyik tag, vele szenved az egész test” – mondja Szent Pál a korintusiakhoz írt első levelében. Ma is ajánlás, hogy amennyiben lehetséges, az egyéni bűnbevallás mellett tartsunk közösségi bűnbánatot is. Egyáltalán nem igaz, hogy a bűnöm csak rám tartozik és Istenre, mivel egyház vagyunk, Krisztus élő teste. A gyónásban, bűnbánatban az Istennel és a közösséggel való kapcsolatomat értékelem újra, állítom helyre. A skolasztikus teológia azt mondja: a szentség formája a feloldozás, az anyaga pedig a gyónó bűnbánati cselekedetei. Ötfajta cselekményt említ meg: a bűn felismerése, a szívbéli töredelem, a bűn bevallása, a penitencia végrehajtása, végül az életmód megváltozása. 

Mégis gyakran visszaesünk. 

Mert nem teljes ez a folyamat bennünk. Van, hogy a pap nem oldozhat fel valakit, mivel nem látja garantálva, hogy változtatni fog. Itt általában súlyos dolgokról van szó. Látnunk kell a megtérés jelét, hogy a bűnbánó máshogy fog élni ezentúl. A középkor hajnalán a szerzetesekről úgy tartották, hogy mivel eleve bűnbánó életmódot folytatnak, nem kell gyónniuk. Volt is, aki vezeklésül lépett be egy rendbe. A gyónásra nézve a skolasztika idejére kiforrott az a nézet, hogy az egy új keresztség. A reformációig senki nem gondolta, hogy magunkat megszabadíthatnánk a bűntől. A pap a közösséget is képviseli, amivel le kell rendeznem az ügyet.

Lerendezem Istennel, halljuk ilyenkor.

Hogy? Mindig mentegetjük magunkat. „Nem én voltam, nem én csináltam…” Nem tudunk teljesen objektívek lenni önmagunkkal szemben. Ha valakinek aggályos a lelkiismerete, akkor vádolja magát mindig és mindenért. A túlzóan megengedő, lapozik és kész, Isten dolga a megbocsátás, mondja. Holott itt nem szubjektív, hanem objektív dologról van szó: lehet, hogy nem is igazán kavar fel, amit tettem, de mégis megbánom. Nem elég, hogy ki mit tart bűnnek; mi a kinyilatkoztatás fényében értjük meg, mi az, a kapott hitünk tanít meg felismerni. Ezért is jó, hogy van egy külső személy, aki nem a saját tudását nyújtja csak. A pap nem a saját véleményét kell képviselje, hanem Isten és az egyház befogadó szeretetét. 

Sokan vannak, akiknek van egy szakasz az életében, mondjuk egy-két év, amikor egyszerűen hülyeségnek tartják a gyónást, főleg fiatalon. 

Valóban. Érdekesek ennek a kulturális vonatkozásai is. Németországban szinte nincsen gyóntatás. Sokfelé nincsenek is gyóntatószékek. Mindenki áldozik, de senki sem gyón, aki gyónni akar, kér időpontot a plébánostól. Emögött a protestáns bűnbánatfelfogás behatása áll. A katolikusnak tartott országokban, a spanyoloknál vagy az olaszoknál viszont úgymond „szeretnek” gyónni, őket nevezhetnénk közepesen gyónni szerető népeknek. Az olaszok gyónásai komolyak, érettek, megfontoltak. A lengyeknél és a horvátoknál is sok a gyónó. Az Egyesült Államokban úgyszólván két katolikus egyház van, egy liberális és egy konzervatív, az utóbbihoz húzók közt úgyszintén van kultúrája a gyónásnak. Egyszer középiskoláknak hirdetett versenyt a new york-i egyházmegye: videót kellett készíteni a gyónásról. Megdöbbentő a győztes videó. Szerintem nagy reneszánsza lesz még a gyónásnak, ahogy az eucharisztikus lelkiségnek is reneszánsza van.  

Nem félünk akkor a gyónástól?

Egy ismerősöm találkozott egy német csoporttal Medjugorjében, akik azt mondták, azért jöttek, mert gyónni szeretnének. Protestáns ismerősöm is mondta nekem, hogy irigyli az egyházat a gyónásért. A gyónás nem csak fertőtlenít, hanem sebtelenít is. Egy másik én lép ki a gyóntatószékből. Fontos, hogy ne féljünk a gyónástól, hiszen az jó dolog! A pap is segíthet ilyenkor óvatos irányító kérdésekkel, hiszen ilyenkor nem segít a ledorongolás. Nagy ellenség a szégyenérzet, mert a hallgatás démonának kedvez. Van erről egy elgondolkodtató anekdota: Egy pap kijön a gyóntatószékből a húsvét előtti gyóntatások közepette, és azt mondja a híveknek: elnézést, megiszok egy kávét, aztán jövök vissza. Jön vissza, látja, ott áll a Sátán a sorban. Te mi keresel itt? Jöttem visszaadni az embereknek a szégyenérzetet. Nem szégyellték, amikor elkövették, legalább akkor szégyelljék most bevallani. 

Kapcsolódó: 
Pál Feri: a böjt nem méregtelenítő kúra 

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!