Kajtár Edvárd: liturgikus előírások nélkül káosz lenne

A liturgikus visszaélések elkövetői többnyire a lelkipásztori szempontokra hivatkoznak: amit csinálnak, azt megszerették a hívek, sőt igénylik, mivel közelebb áll hozzájuk, mint a „merev formák”. Hogy lehet úgy visszaszorítani az abúzusokat, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon?

A novus ordo, a zsinat utáni reform nagy előnye, hogy sok esetben a papra hagyja a választást. Azonban csak meghatározott dolgok közt választhat a pap, nem akármiben. Azért is bizonytalanságot keltett ez, mert szöges ellentéte volt a zsinat előtti liturgikus mentalitásnak, ott nem voltak alternatív lehetőségek. Nem véletlen, hogy XVI. Benedek pápa XXIII. János misekönyvét tette meg etalonnak a régi rítus végzésére, mivel az áttörés volt a korábbi tridenti misekönyvekhez képest a liturgikus szabadságot tekintve. Sokak számára üdítően hatott, hogy már nem csak egyféleképpen lehet csinálni dolgokat halálos bűn, kiközösítés meg a mise érvénytelenségének terhe mellett, ami sokszor egyfajta spirituális és morális görcsöt okozott a miséző papokban.

Erdő Péter bíboros mondta egyszer egy beszélgetésben, hogy az abúzusok és a liturgikus feszültségek azokban az országokban voltak igazán nagyok, ahol a zsinatot követően egyfajta képromboló hév jelent meg: akár fizikai értelemben is le akarták rombolni a múltat, azaz tönkretettek olyan liturgikus tereket, amelyeket évszázadokon keresztül csiszolgattak nemes anyagból hozzáértő és imádságos emberek. Ott az abúzusok sokkal borzasztóbbak, ott a hívekben nagyobbak a sebek, és, éppen ezért általában ott jobban elterjedt a rendkívüli forma, vagyis a régi rítus iránti igény is a hívekben. Észak- és Nyugat-Európában, valamint az Egyesült Államokban sok ilyen probléma van, ami feszültséget teremt. Nagyon sok elgondolkodtató van abban, amit a régi rítus hívei mondanak azzal kapcsolatban, hogy mit tapasztaltak, mik történnek a zsinat nevében. A visszaélések oka egyfelől a tudatlanság: nem ismerjük az előírásokat, ami persze szabadságnak tűnik. Másfelől rosszul állunk hozzá a liturgikus utasításokhoz. 

A lelkipásztorkodás, mint olyan, a hit gyümölcse, ami mögött biblikum, dogmatika, egyházjog áll. Nem a lelkipásztorkodás határozza meg ezeket, hanem ezek határozzák meg a lelkipásztorkodást. Az önkényes liturgikus újításoknak nincs reflektált teológiai előzménye. Persze ilyenkor azt mondja a pap, hogy „a hívek így jobban szeretik”. Erre mondta Várnagy Antal, az itthon használt liturgikus tankönyv szerzője, hogy a hívek azt csinálják a szertartáson és azt szeretik meg, amire a pap megtanítja őket. Ennek a gyökere a lelkipásztori felelősségben van. Ha a lelkipásztor bevezet valamit, akkor jó, ha óvatosan teszi, és előtte utánanéz, hogy lehet-e olyat. Egyébként nagy abúzusokról ritkán hallani itthon. Sokszor azonban nem csak az egyházon belüli liberálisok, hanem a konzervatívok is elfelejtik, hogy a liturgia mindenek előtt ajándék, Isten ajándéka az ő népe számára. Ahogyan a II. Vatikáni Zsinat tanítja: a megtestesüléssel Jézus elhozta a földre azt az örök liturgiát, ami a Szentháromságban örökké van. Azaz a liturgia elsősorban nem emberi alkotás, nem a lelkipásztor kreativitásának gyártmánya, hanem a kinyilatkoztatás része, mint Krisztus műve.

Említette az „áldozatunk” problémáját. Talán az egyik legfontosabb kérdéskört feszegeti ez: a misét végső soron mindenki mutatja be, és pap csak a közösség delegáltja? A papot laicizáljuk, a világiakat klerikalizáljuk, a misén való aktivitás fontos vagy túlzó? A lényeg pedig a személyes spiritualitás, ami meghaladja a formákat, vagy a formák is fontosak?

A hetvenes-nyolcvanas években főleg német nyelvterületen eluralkodott egy olyan nézet, hogy a szolgálati papság a közösség terméke. Hans Küng írja egy helyen, hogy a közösség kitermeli magából a karizmatikus személyt. Ez a protestáns lelkészfelfogás lényege. A katolikusok évszázadok óta hangsúlyozzák annak igazságát, hogy Isten hív meg a papságra, ugyan a közösségből, de a hivatás nem annak belső terméke. 

De mégiscsak működő közösségekből érkeznek a papok, nem?

Valóban. A koreai keresztények az első koreai egyházüldözésben, az 1600-as években elveszítették a papjaikat. Amikor kétszáz év múlva újra megjelennek arra a misszionáriusok, találnak egy nagyszámú közösséget, akik a nyelvükön olvassák a Bibliát, mondják a keresztény imákat, megvannak a keresztény szokásaik és ünnepeik, de nincsenek megkeresztelve, és nincs Eucharisztiájuk, mert nincs papjuk. Ha Küngnek igaza lett volna, a közösség kitermelte volna a saját papjait. Isten kihív valakit a közösségből, majd visszaajándékozza a közösségnek. Ezt a dinamikát a liturgiában is meg kell őrizni. A liturgia a hierarchia felelőssége, mivel az egyház egységének a kulcsa. Ahol nagyon „belekaszáltak” a liturgiába, ott született egy szekta, netalántán egyház. Luther is a liturgia „profiltisztításával” kezdte, kidobált egy csomó dolgot, amit feleslegesnek vélt. Szent Pál az első, aki leírja az utolsó vacsora jelenetét, és már ő is azt mondja, hogy „az Úrtól kaptam, amit átadok nektek”. Az általános és a szolgálati papság a liturgiában, ami a feladatokat illeti, hivatásszerűen és szükségszerűen elkülönül, erről beszél a középkor is.

Mostanában a középkori fejleményeket felesleges feudális rárakódásoknak tekintik, és az ókort tekintik etalonnak az egyházban: az „ősegyház” eszményét, mivel akkor is diaszpóra-helyzetben voltak a keresztények, és most is.

Nagy Konstantin koráig még nem különülnek el egymástól a liturgikus hagyományok. Ezután alakulnak ki a patriarchális központok saját liturgikus gyakorlattal. Nagy Szent Gergely pápáig számoljuk a patrisztika korát, mondhatjuk, hogy ő az utolsó ókori és az első középkori pápa. Konstantin és közte van háromszáz év. Ha megnézzük a középkori liturgikus írásokat, mind ókori forrásokra hivatkoznak. De ez becsapós lehet. II. János Pál pápa szertartásmestere, Piero Marini disszertációjában összegyűjtötte a Szent Ágoston írásaiban található liturgikus utalásokat, és kiderült, hogy Ágoston nem a római, hanem egy észak-afrikai rítus szerint végezte a liturgiát, ami viszont eltűnt a vandálok inváziójával. Hogyan hivatkozzunk úgy az ókorra, hogy azt sem tudjuk pontosan, hogy például miként miséztek akkor. Nagyon kevés forrásunk van, a releváns kétszáz évet, ahonnan ezek többsége származik (IV-V. század), asszimilálta a középkor – sokszor csak a középkoron keresztül „sejtjük” az ókort, legalábbis ami a liturgiát illeti.

Szokás liturgikus kutatásokra hivatkozni, hogy azok kimutatták, hogy egykoron így vagy így volt. Későbbi kutatások viszont mondjuk azt állítják, hogy pont az ellenkező volt, például a misézés iránya vagy a kézbe áldozás kérdésében. Mit tesz ön, amikor az ókori keresztényekre hivatkoznak? 

Visszakérdezek: az milyen volt? Nem tudnak válaszolni, mert nagyon kevés átfogó információnk van az ókor liturgikus életéről. Az egyik pap nagyon érti a patrisztikát, ő kitalálja, hogy náluk így lesz a templomban. A másik nagyon jó egyháztörténelemből, ő amúgy csinálja, a harmadik pedig a biblikus tudására támaszkodva talál fel valamit. Ebből akkora káosz lenne így, hogy szétesne az egyház, ezért kell betartani az előírásokat. A kézbe áldozás ügyében Jeruzsálemi Cirillre szoktak hivatkozni, aki görög püspök volt, nem latin szertartású, és több művéről a legutóbbi patrisztikus kutatások kiderítették, hogy azokat nem is ő írta. Akire támaszkodva megindokoljuk a kézbe áldozást itt, a latin nyugaton, az nem latin rítusú püspök volt. Megjegyzendő, ugyanakkor, hogy a görögöknél ma nincs kézbeáldozás. 

A miseszövegek szabad kezelése kapcsán is szokás az ókorra hivatkozni. 

A misekönyv fejlődésének is megvan a maga íve. Ha ma megcsinálnánk ugyanazt, hogy mindenki mondhat, amit gondol a misén, káosz születne belőle, pedig eleinte valóban elég szabadon mondhatta a pap a mise könyörgéseiben, amit gondolt. A 200-as évektől már vannak ajánlások, „hogy lehet ezt is imádkozni”: ilyen például a Traditio Apostolica. De ha mindenki olyan jól „kreatívkodik”, miért írnak ajánlásokat? Mert nem mindenki olyan jó a rögtönzésben: adnak egy szöveget, hogy ha nem sikerül, olvasd fel ezt. Az 5. és 6. század pápáinak levelezéséből lehet látni, hogy rengeteg lett az abúzus, és ezért számos esetben avatkoznak be a pápák kis latin egyházmegyék liturgikus életébe. Nagy Szent Gergely például ír a portugáliai Braga püspökének, hogy mint misézzenek, mert az nem jó, ahogyan ott ünneplik az Eucharisztiát. I. Ince pápának egy frissen felszentelt itáliai püspök ír levelet, hogy mit tegyen, mivel liturgikus káoszt talált egyházmegyéjében. A pápa válaszol: mi így csináljuk, csináljátok ti is így. Azaz az visszaélések miatt alakultak ki a kötelező normák. 

Sok vita van azon, hogy a pápa még szabadabbá tette a tridenti rítus bemutatását. Ön szerint miért?

Ezelőtt az intézkedés előtt forráspont-közeli volt a helyzet nyugaton. Volt olyan Franciaországban, hogy a régi rítus hívei elfoglaltak egy templomot, a plébános meg rendőrt hívott, hogy bejusson oda: nagy blamázs és feszültség volt ez az egész az egyháznak. A pápa a Hittani Kongregáció korábbi prefektusaként belelátott ebbe, és nagyon tarthatott egy belső egyházszakadástól. Nem véletlenül írtak a liturgikus intézkedéseiről könyvet, azzal a címmel, hogy XVI. Benedek és a liturgikus béke. 

A liturgia méltóságára hivatkozva védi az egyik oldal az ünnepélyes külsőségeket és formákat, míg a másik oldal mindezt giccsnek minősíti, és hiányolja, hogy a liturgia nem eléggé „hétköznapi” és „közérthető”. 

Füstölni egy szertartáson ugye nem kötelező, csak lehetőség: „pro opportunitate”. Viszont egyesekben felmerül, hogy miért kell miseruhát húznia a papnak, miért nem elég csak a stóla. A válasz egyszerű: azért, mert oda van írva. Vajon meg tudjuk-e indokolni, miért ne kellene? A válasz az ilyenkor, hogy hát a stóla a papi hatalom jelképe, elég lesz az, ezt azonban az a Rabanus Maurus írja a 9. században, aki utána hozzáteszi, hogy miseruhát is kell húzni. És honnan tudom, hogy például egy kis faluban a hat elemit végzett cigánygyerekeknek mi vonzó a misén? A szépség az evangelizáció kiemelt útja, és ez áll a szertartásainkra is. Aki volt már szerelmes, tudja, miről beszélek: amikor például egy társaságban megjelenik egy hölgy elegáns öltözékben, kisminkelve, az nem ugyanazt a hatást váltja ki a környezetében, mint amikor valaki „trampli”, igénytelen módon érkezik. Miért ne törekednénk az igényességre és a szépségre a liturgiában is? Szerintem az emberek megalázása, ha azt gondoljuk, hogy „nekik jó ez is”. Vianney Szent János mondta: ha ténylegesen értenénk, mi történik a misében, meg kellene haljunk, annyira megrendítő. Egy francia püspök jegyezte meg nem sokkal a zsinat után: hiába fordítottuk le franciára a misekönyvet latinról, ugyanúgy nem értik a hívek. Attól, hogy lefordítottuk nemzeti nyelvre, a liturgia egyik szintje lett csak hozzáférhetőbb. Egyébként a Biblia nyelvét sem modernizáljuk. Mi alkalmazkodunk a Bibliához, nem azt alakítjuk magunkhoz. Ha már itt tartunk: számos dolog előbb volt a liturgikus használatban, mint ahogy belekerült a Bibliába. A liturgia a kinyilatkoztatás hordozója is – ezért is kell nagyon felelősen viszonyulni hozzá.

Olyannal is gyakran találkozni, hogy „oké, hogy nem az előírás szerint misézek, de attól még érvényes”, mivel az érvényességhez kevés kell. Ilyenkor szoktak például Mindszenty börtönmiséire hivatkozni, egy szem szőlővel és egy kis darab kenyérrel. 

Mindszenty kényszer miatt misézett így, mi nem vagyunk börtönben, és ha lett volna lehetősége, felvette volna a miseruhát, ment volna a kápolnába. Minderről egyébként az jut eszembe, amikor a székelyt megkérdezi a felesége húsz év házasság után: „szeretsz te engem? A székely pedig azt válaszolja: minek kérdezed, egyszer már megmondtam. Nem volt elég?” Az egyszeri szerelem-vallomás már „érvényessé” teszi a szerelmet egy életre? Mi a liturgiával szeretjük az Urat! És ezt újból és újból kifejezzük neki: figyelmességgel, stílussal, szépséggel, alázattal!

Mit tehet az egyszeri hívő, ha liturgikus visszaélésekkel találkozik?

Ne rontson rá a papra, inkább kérdezzen rá, hogy mit miért csinál, esetleg mutasson rá, kellő tisztelettel, de bátran, hogy szerinte hogyan kellene. Ha valami nem világos, hozzánk is lehet fordulni, ezért vagyunk. Az egyház hierarchikus valóság, ami nem feudalista csökevény, ahogy az igazságok is hierarchiába rendeződnek. Ezt dinamikus valóságként kell felfogjuk: például, ha a pápa tisztábban szeretne látni egy nagyobb horderejű kérdésben, összehív egy zsinatot, hogy a jelen lévő püspökökkel közösen szemléljék az Igazságot, de végső soron ő fog dönteni. Sajnos egy időre eluralkodott az a liberális, protestáns eredetű felfogás az egyházban, hogy a testvériség demokráciát jelent – a mi esetünkben a liturgiában is –, a nyolcvanas években ez nagyon kusza helyzeteket teremtett közösségeinkben, de mára szerintem a nehezén túl vagyunk.

Hogyan tudja összeegyeztetni a sok teendőjét?

Olykor komplikáltan, de bírom: ebédig itt vagyok az intézetben, ebédre visszamegyek a Központi Szemináriumba, ahol a kispapok lelkivezetője vagyok: kétlaki életet élek, ráadásul tanítok a Pázmány Hittudományi Karán is.

Az interjú első részét itt olvashatják.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!