A katolikus–református párbeszéd fórumán – Erdő Péter és Bogárdi Szabó István disputája

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Dunamelléki Református Egyházkerület székházának dísztermében szervezett eseményen az előadásokat Zsengellér József, a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese moderálta. A kollokvium elején ismertette a két Széchenyi-díjas tudós, egyházi vezető életútját, majd Erdő Péter bíboros, prímás előadása következett.

A nagyszámú hallgatóság számára Erdő Péter történelmi áttekintést adott a reformáció előzményeitől a modern kor ökumenikus útkereséséig terjedő hosszú időszakról, majd a keresztény egységtörekvés jelenkori kihívásairól, lehetőségeiről beszélt.

Ökumenikus összefüggésben joggal mondjuk, hogy a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója elsősorban a múlt eseményeinek tanulságait elemző jövőbe tekintés – kezdte beszédét a bíboros. – A mai köznyelvben a reformáció méltán kapcsolódik össze a protestantizmus nagy alakjaival, ötszáz évvel ezelőtt azonban a kifejezés nem számított újdonságnak. Akkor már több mint száz esztendeje szó volt az Egyházban a szükséges megújulásról, az eredethez való visszatérésről: annak idején ezt reformációnak nevezték. „Reformatio in capite et in membris” (a főben és a tagokban) – ismételgették jelszószerűen. Szükség volt a reformra, elsősorban az Egyháznak a feudális társadalommal való intézményes összefonódása miatt.

A reformáció hajnalán a változás szükségességének elsőrendű oka az egyházi funkciókhoz tapadó gazdasági és bürokratikus szisztéma nyomása volt, ami a tényleges lelkipásztori munkát komolyan meghatározta. Súlyos teher volt az is, hogy egyes országokban világi közfeladatok járultak a püspöki feladatok mellé. A reneszánsz világ ezt a tendenciát egyre idegenebbnek érezte. Rómában elkezdték építeni az új Szent Péter-bazilikát, s az erre a célra való adakozást a búcsúk elnyerésével kötötték össze. Sajátos események eredményeként banki megbízottak jártak együtt a búcsút hirdető szerzetesekkel.

Amikor Luther tanai elterjedésének következményeként már nyilvánvalóvá lett a változtatás szükségessége, a trentói zsinat foglalta rendszerbe a katolikus reformtörekvések legjavát. A későbbiekben a teológiai viták elmérgesedtek. A 20. században a II. vatikáni zsinat Unitatis redintegratio kezdetű dekrétuma szabta meg az ökumenizmus alapvető irányát és szándékát. A keresztény egységtörekvések sorában mérföldkövet jelentett az 1999-es augsburgi nyilatkozat a megigazulásról. A katolikus–evangélikus nyilatkozat megmutatta, hogy régi elvi ellentéteket is meg lehet haladni a krisztusi tanítás hűséges keresése szellemében.

A keresztény felekezetek meg vannak győződve arról, hogy a krisztusi örökséget saját egyházuk képviseli a leghívebben – folytatta a bíboros –, ezért nem várhatjuk el, hogy ezt másodlagosnak tekintve felszínesek maradjunk. A párbeszéd maradandó értékét az adja, hogy Jézus Krisztus személyére tekintünk, tanítását és megváltói művét törekszünk egyre mélyebben, alázatosan megismerni. Az egységet erősítheti többek közt a teológiai párbeszéd, a katekézisben való együttműködés, a Biblia szövegének tanulmányozása, a missziós tevékenység, az egészségügyben, a szeretetszolgálatban, a tömegkommunikációban való közös tanúságtétel.

Minél közelebb vagyunk Krisztushoz, annál közelebb vagyunk egymáshoz is – zárta előadását Erdő Péter.

Bogárdi Szabó István református püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke előadása elején Philipp Melanchthon német reformátort, Luther Márton munkatársát idézte, akit egy alkalommal arról kérdeztek, hogy miért nem retteg a haláltól. Két pontban foglalta össze a válaszát. Az első pont szerint azért nem fél, mert a halál által megszabadul a bűneitől, s egyúttal a „teológusok szerencsétlenkedésétől és őrjöngésétől” is. Bogárdi Szabó István püspök ezzel arra utalt, hogy a múlt parázs vitáit meghaladva napjainkban a felekezetközi különbségek tárgyalásánál már elvárható a higgadtabb, alázatosabb diskurzus.

A kereszténység egységes üzenete ma is az, hogy az Ige testté lett, közöttünk lakozott, és várjuk az ő dicsőséges eljövetelét. A keresztények egyetlen identitástényezője maga Jézus Krisztus, őrá alapozódik a hitünk. Nem a reformátorok privilégiuma, kiváltsága a „solus Christus” („egyedül csak Krisztus”), hanem az egész keresztyénségé – szögezte le a püspök.

Bogárdi Szabó István hangsúlyozta: a mai ökumenikus munka bizonytalan, kétséges eredményekkel is, de reményt ad, hogy újratárgyaljuk a reformáció korának nagy kérdéseit, anélkül hogy tovább mélyülne az egyházak közötti szakadék.

A vesztfáliai béke után Európában ki-ki a maga felekezetének „kapszulájába” került. A későbbiekben ez úgy alakult, hogy a 20. század missziói során a nyugati kereszténység önmaga vallásfelekezeti megosztottságát is importálta a harmadik világba. A 21. század elején azt mondhatjuk, hogy sokan, sok helyen mindezek ellenére képesek voltak befogadni Krisztus evangéliumát, hála a Szentléleknek. Így most, Nyugat-Európa vallási és szellemi kiüresedésének korában az új keresztény közösségek ereje, lelki élete Krisztus hiteles követésére tanít minket, nyugati keresztényeket. Gondoljunk a jelenkor mártírjaira – tette hozzá a püspök. – Mindez alázatra tanít minket: lehet párbeszédet folytatni a felekezetközi különbségekről, de más módon, más lelkülettel. A Hittani Kongregáció ezredfordulón kiadott Dominus Jesus kezdetű nyilatkozatának szemlélete követendő: eszerint a kereszténységben bárhol bármi történjék is, az minden keresztényt érint. Ha így tekintünk egymásra, akkor nem megyünk majd bele „őrült” vitatkozásokba.

Erdő Péter bíboros az elhangzottakra reagálva hangsúlyozta: „Örömmel hallottam a Krisztus személyére való ismételt és erőteljes rámutatást. Azt hiszem, ez az a pont, ami tényleg összeköt bennünket és perspektívát ad mindannyiunk számára.” Fontos lépés a közös válaszok felé a történeti Jézus kutatása is, amely feltétlenül közös munka kell hogy legyen – tette hozzá.

Bogárdi Szabó István javasolta a „solus Christus” („egyedül csak Krisztus”) református alapelvének másfajta megfogalmazását. A „semper Christus” („mindig Krisztus”) kifejezés a püspök szerint alkalmasabb arra, hogy mások helyett a magunk megújításán munkálkodjunk, valamint hogy ne a régieket vádoljuk, rájuk mutogassunk, hiszen számunkra éppen most adódik a Krisztus-követés feladata.

A dispután felvetődött egy közös – katolikus-protestáns – bibliafordítás szükségessége, valamint szó volt az augsburgi, a megigazulásról szóló közös nyilatkozatról (1999), amelyhez idén a Református Egyházak Világközössége is csatlakozott az aláírásával.

Erdő Péter bíboros a keresztény egységtörekvésekkel kapcsolatban kiemelte: elementárisabban, a Bibliához közelebb álló kifejezések segítségével kellene átadnunk az örömhírt a kor emberének. A kisegyházak sikerét vizsgálva megállapítható (Latin-Amerikában konkrét felméréseket végeztek), hogy az eredményesség záloga a hívek alaposabb és részletesebb bibliaismerete, illetve a közösségi lét, az emberek adott élethelyzetükben való megszólítása, segítése. Volna közös teendő a pasztorális módszerek, a közös akciók kidolgozásában – mondta a bíboros, megemlítve az „Ez az a nap!” rendezvényét, illetve a 2007-es városmissziót.

Bogárdi Szabó István a kollokviumot záró hozzászólásában megjegyezte, hogy a mai egyházak tudása alapján érdemes lenne ismét felvenni a régi viták fonalát (nem elhallgatva például a fájdalmas anatémákat sem), s a közös úton továbbhaladni. Példaként említette, hogy a megigazulás kérdésében a hit kontra cselekvés századokon át zajló vitája esetében csupán „a 20. században értettük meg: Luthernél nem a »cselekedetekről« van szó, hanem arról, hogy önmaga által nem igazul meg az ember, hanem csak kegyelemből” – mutatott rá a református püspök.

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír