Katolikus szemmel a Tavares-jelentésről

Az elmúlt napokban a hazai közbeszéd egyik állandó témája az Európai Parlamentnek az alapvető jogok magyarországi helyzetéről és gyakorlatáról készült jelentése – az ún. Tavares-jelentés – volt. A jelentés igen erőteljes kritikát fogalmaz meg Magyarországgal szemben.

Katolikusként nyilván minden kritikát komolyan kell vennünk és figyelmesen kell hallgatnunk. Egyházunk tanítása szerint természetünk bűnre hajló, ennek tudatában mindenkor készen kell állnunk arra, hogy szembesüljünk esetleges hibáinkkal, sőt, akkor sem vonhatjuk meg öntelen vállunkat, ha helyesen viselkedtünk, mások mégis hibaként érzékelik tetteinket vagy szavainkat. A szeretet parancsa emellett arra is kötelez, hogy az igaztalan vádakra ne indulattal, ellenségesen válaszoljunk. Jogászként a kritikával vagy váddal szemben szintén világos a követendő magatartásunk: meg kell vizsgálnunk, hogy a vád jogos-e és tényszerű-e.

A Tavares-jelentés a katolikus jogászt, aki a fentiek szerint próbál eljárni, nehéz helyzet elé állítja, mert már a Magyarországra vonatkozó legelső mondata is igaztalan és bántó. Bántó, mert Magyarországot „volt kommunista országnak” nevezi, holott a kommunista uralom nem tette Magyarországot kommunista országgá. Magyarország köztudomásúan nem önszántából volt története néhány évtizedében „kommunista”. Bántó, mert valószínűleg minden ország történetében voltan dicstelen időszakok, mégsem szokás azokat volt fasiszta, volt náci, volt diktatórikus, országoknak nevezni, miután népük – nyomban, amint erre lehetősége volt – letért az ilyen útról. Igaztalan, mert Magyarország állítólagos hibáit annak fényében értékeli, hogy elsőként csatlakoztunk az emberi jogok európai védelmének rendszeréhez és az Európai Unió alapdokumentumát – az ún. Lisszaboni szerződést – elsőként erősítettük meg, vagyis azt a látszatot kelti, mintha egy korábbi helyes gyakorlatot feladtunk volna, így még az érdemünkként elismert lépéseinket is a vád részévé teszi. Igaztalan, mert az állítólagos tévútra térésünket Magyarország „sok száz éves történelmének” távlatában értelmezi.

Nem arról van szó, hogy az Alaptörvény, vagy az alkotmányozás folyamata ne lenne bizonyos szempontokból bírálható (így pl. joggal merülhet fel, hogy az élethez való jog kiteljesítése irányában csak látszólag lépett előre az alkotmányozó), azonban a kívülről érkező, méltánytalan bírálat sértő. Magyarországon az elmúlt néhány évben a korábban megszokottnál sokkal gyorsabb és mélyrehatóbb változások történtek: az egész napos iskolától az új Polgári Törvénykönyvig és a dohányzás elleni fellépéstől a közigazgatási rendszer átalakításáig az élet számtalan területén szembesülünk változásokkal. A változások egy része jelentős érdekeket sérthet, illetve szembe mehet olyan európai tendenciákkal, melyekkel kevesen szállnak ma nyíltan szembe: Magyarország élére állított néhány kérdést, melyet ma sokan elkennek (így pl. a házasság és család védelmével kapcsolatban). Míg az Országos Bíróság Hivatal elnökének ügyáthelyezési joga nem foglalkoztat széles tömegeket, a napirenden tartott ügyek mögött egy más jellegű nyomásgyakorlás is állhat.

A történet azonban nem csak Magyarországról szól. Míg eddig a felvételüket kérő államokat vetették alá alapos vizsgálatnak, a javaslat egy olyan ellenőrzési rendszer kialakítását veti fel, mely – „szakmai alapon” – állandó jelleggel megfigyelés alatt tartaná a tagállamokat. A „szakértők” nagyra növekvő hatalmával kapcsolatban nem árt az óvatosság: a szakmaiság sokszor csak azt takarja, hogy az érintettek a választópolgárokat megkerülve jutottak jelentős hatalomhoz, a független testületek pedig kontroll nélkül alkalmazhatnak kettős mércét.

Ha részleteket – az Alaptörvény, a sarkalatos és egyéb törvények elfogadásával kapcsolatos álláspontot – nézzük, olyan érvelésekkel találkozunk, amelyek nem egyszerűen részrehajlók, de minden jogi alapot nélkülöznek. Az országgyűlési képviselőknek azt a jogát vitatni, hogy törvényjavaslatot nyújtsanak be és annak megtárgyalását kérjék, az európai parlamentáris hagyománytól idegen. Jogsértésekre hivatkozni úgy, hogy a jelentés nem jelöli meg pontosan, melyik hazai jogszabályi rendelkezés milyen uniós szabályba ütközik, hanem általánosságban utal valamely törvényünkre, lehetetlenné teszi saját álláspontunk megvédését, vagyis jogászi értelemben nem szakszerű. A hatalommegosztás rendszerét úgy értelmezni, mintha bármelyik, az Alaptörvény mint alkotmány alapján létrejött intézmény magát az alkotmányozást, a nemzet akaratának kifejezését korlátozhatná, nemcsak szokatlan, hanem ellentétes az európai jogállami felfogástól.

Egy-egy alkotmányjogi megoldás működése nagyban függhet a körülményektől. Így a jelentés is bírálja a sarkalatos törvények nagy számát (bár a korábbi kétharmados törvényhozási tárgyakhoz képest a növekedés nem olyan nagy), azonban helyzet és nézőpont kérdése, hogy a minősített többség megkövetelése a demokrácia korlátozása (nem engedi a „jó” többséget mindenben egyedül dönteni), vagy éppen kiteljesítése (döntések széles köre konszenzust igényel). A bírálatok tendenciózus mivolta ezeknél a kérdéseknél tetten érhető. A Költségvetési Tanács vétójoga az államadósságot növelő költségvetési törvényjavaslattal szemben antidemokratikus, ugyanakkor az Alkotmánybíróság számára éppen erőteljesebb ellenőrzési jogkört adna. Ahogy veszélyes ilyen intézményeket aktuálpolitikai megfontolások alapján kialakítani, úgy abszurd eredményre vezet az is, ha értékelésük a napi (európai) pártpolitika nézőpontjából történik.

A jelentés kifogásol olyan hazai rendelkezéseket is, különösen a médiaszabályozás körében, amelyek úgy alakultak ki, hogy azok korábbi megfogalmazásán – miután más, az Európai Parlamenttel ellentétben erre felhatalmazással rendelkező intézmény megvizsgálta őket –, a magyar Országgyűlés a tényszerű kritikát elfogadva módosított. Ezek az ismételt, de immár alap nélküli kritikák okkal váltják ki az elfogultság gyanúját. Hosszan lehetne vitatni a jelentés megállapításait, azok értékelését és az azokra alapított következtetéseket. Nyilván a megfelelő tudományos műhelyek ezt el is fogják végezni a következő hónapokban.

Mindazok a körülmények, amelyeket a fentiekben röviden bemutattunk, a jogász számára legalábbis nehezen értelmezhetővé teszik a szöveget, mert az több ponton még csak nem is törekszik a szakszerűségre. Ez pedig arra utal, hogy valójában nem jogi, hanem politikai céllal készült dokumentummal van dolgunk. Ha pedig politikai dokumentum, akkor elsősorban nem a szakszerűsége, hanem a céljai a meghatározóak, miközben a ténybeli megalapozottság ilyenkor sem mellőzhető. Márpedig – amint röviden bemutattuk – a dokumentum igen jelentős megállapításai vétenek a megalapozottság követelménye ellen. Ez pedig arra utal, hogy vagy az Alaptörvény értékrendje a kifogás tárgya, minthogy az jelentős mértékben cseng össze a napjainkban nem divatos, ugyanakkor minden jelenlegi politikai intézménynél, áramlatnál, törekvésnél ősibb, az emberi szívbe írt természeti törvénnyel, vagy ennél is konkrétabb célja van. Nem kizárt ugyanis, hogy a jelentés az általa elismert nemzeti szuverenitás ellenére azért kifogásolja Magyarország nemzeti szuverenitásának alapdokumentumát, mert annak értékrendje gátolja valamiféle kívülről megfogalmazott világjobbító törekvés érvényesülését.

Schanda Balázs egyetemi tanár, a PPKE Állam és Jogtudományi Karának dékánja, és Varga Zsolt András egyetemi tanár (PPKE)

Magyar Kurír 

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!