Kell-e szomorkodnunk a halálon? – Két anya egy bánata

Egy szentség hírében álló francia szerzetes haldoklott. Ágyában fölvette a betegek kenetét, majd a szobájában lévő rendtársainak egyikét a könyvespolchoz küldte: „ott, kicsit feljebb, jobbra a sarokban” – instruálta távolról a testvért, mígnem a várva várt fontos könyv helyett egy üveg jóféle Beaujolais-t (ejtsd: bózsolé, francia vörösbor) került elő. A körülállók megbotránkozva néztek, mire a beteg atya így szólt: „Ünnepeljünk, mégsem hal meg minden nap az ember!”

A hit szemével a halál: átlépés az örök életbe, ráadásul a földi életünkben megkezdett, küzdelmes szakasza után az Isten színe előtt játszódó másodikba, ahol már csak legfeljebb a tisztítótűz jó-kilátású szenvedése állhat előttünk. Ha ez így van, akkor miért a gyász, a fájdalom: bontsunk fel egy üveg vörösbort, adjunk hálát Istennek és adjuk meg halottunknak örvendező szívvel a végtisztességet. Így gondoltam ezt gyerekfejjel is, amikor temetéseken ministráltam: tudjuk, hogy feltámadunk, örök életünk van, miért sírnak az emberek, talán nem eléggé keresztények?

A két szentírási szakaszban Illés próféta és Jézus találkozik egy-egy halottal és gyászolóval. Az irgalmasság szentévének fókuszával figyelmünk Illés és Jézus együttérzésén állhat meg. Illés próféta a cáreftai özvegyasszony fájdalmas támadását nem utasítja vissza: „azért jöttél, hogy emlékeztess vétkeimre, és megöld a fiamat?” Nem prédikál neki, nem magyarázza el, hogy régi vétkei és a fiú betegsége nem állnak egymással oksági összefüggésben, és ő nem Isten büntető angyalként jött, hogy „megölje” a fiút. Együtt érez az asszonnyal, és átveszi tőle a fájdalom terhét, a halott fiút, és elviszi, hogy segítsen neki. Együttérzésében kozmetikázatlanul, udvariaskodástól mentesen mondja tovább Istennek az asszony vádját: „hát csakugyan szerencsétlenséggel sújtod ezt az özvegyet, akinél lakom, s megölöd a fiát?” Együttérzése, a szenvedő asszonnyal való azonosulása azonban nem lesz akadálya Isten csodájának. Vagy talán éppen ez lett eszköze?

Jézus találkozása a naimi ifjú anyjával szintén a szív találkozása: megesett rajta a szíve, vigasztalja („ne sírj”), majd visszaadta anyjának.

Teológiailag mondhatjuk, hogy hosszú távon nem volt értelme ezeknek a feltámasztásoknak, hiszen néhány évtized után biztosan újra meghaltak kedvezményezettjei. A tanulsága sem ott keresendő, hogy támasszuk fel, akit tudunk, vagy nyugodjunk meg, hogy nekik sem lesz jobb.

A tanulni való inkább Illés és Jézus szíve körül van: fenekestül merik átérezni a gyászoló fájdalmát, és arra adnak választ imájukkal, tettükkel vagy bátorító szavaikkal.

Legyetek irgalmasok, mint az Atya! – hangzik a szentév mottója. A sírókat nem meginteni, hanem velük sírni nemcsak kibogozása az irgalmasság tetteinek, hanem olyan irgalmas magatartás, amely visszahoz egy színt beszürkült istenarcunkra.

Füzes Ádám/Magyar Kurír