Gérecz Imre bencés szerzetes: Kenuval visz a sodrás, és a liturgikus imaéletem a folyómeder

– Közeledik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Az Eucharisztia hitünk középpontja. Mit jelent ez személyesen az ön számára?

– Távolabbról indítanék. Bencésként természetesen meghatározó számomra Szent Benedek Regulájának hetedik fejezete, amely az alázatról szól. Az alázatosság első foka abban áll, hogy tudatosítjuk magunkban: Isten mindig jelen van az életünkben. Mellettem, bennem van, ami alázatra nevel. Ugyanúgy megóv a nagyképűségtől, ahogy a kétségbeeséstől is. Ezt az állandó istenközelséget gyógyító jelenlétként élem meg, amelynek az egyik legkiemelkedőbb pillanata az Eucharisztia ünneplése. Az olvasmányok és az ott gyakorolt gesztusok segítik napról napra átélni ezt a közelséget, és egyben meghatározzák az Eucharisztiához való viszonyulásomat is.

– Tudna példát hozni a közelséget megtartó gesztusokra?

– Egy ilyen gesztus, amikor az igeliturgia után körülálljuk az oltárt. A testvéri közösségünknek ez erős kifejezése. A kör valójában félkör, mert nyitva hagyjuk a szentmisén résztvevők felé. Szintén fontos számomra a két szín alatti áldozás és áldoztatás. Azon túl, hogy segít jobban megérteni az olvasmányok és énekek üzenetét, mély szimbolikával bír. A borral átitatott ostya kifejezi, hogy az értünk feltámadott Krisztust vesszük magunkhoz. Ahogy a kenyér magába szívja a bort, mi is úgy telünk el a Szentlélekkel. Az áldozás előtti közös imádságunkat – „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…” – is mindig nagyon tudatosan imádkozom. Hálával telt a szívem, hogy Isten, bűnös voltom ellenére, a továbblépésben akar segíteni. Nem a méltóságomtól függ, hogy részesülök-e benne – hisz soha nem leszek méltó –, hanem ajándékként kapom meg az Ő testét és vérét. Szintén gesztusnak mondható szokásom, hogy amikor szerepet kapok a szentmisén, akár kántorként, akár miséző papként, a szövegeket előre átelmélkedem. Összefüggéseket keresek. Mire akar éppen tanítani a liturgia? Ha kántor vagyok, annak alapján választok áldozási éneket. Ha főcelebráns vagyok, a Miatyánk előtti spontán imában utalok vissza az aznapi evangélium üzenetére. Hiszem, hogy ugyanazzal a Krisztussal találkozom az áldozásban, mint aki az evangéliumban is tanított engem. Az imádság egyszavas definíciója számomra az Istennel való „együtt-érzés”.

– A szentségimádás mint imaforma hogyan van jelen az életében Pannonhalmán?

– Van olyan szerzetes testvérem, akinek ez fontos imamódja, számomra leginkább a Szentírás olvasása jelenti az Istennel való találkozást. Ez az apropó, hogy Isten megszólíthasson. Ha mindennap Isten jelenlétébe helyezem magam, az olyan, mintha a kenummal beleállnék a sodrásba. Nem az izomerő visz előre, hanem a lendület, és a rendszeres liturgikus imaéletem adja a keretet – a folyómedret – ehhez az előrejutáshoz. Kit a dicsőítés, kit a Szentírás olvasása, kit a zsoltározás visz közelebb Istenhez. Az viszont fontos, hogy az eucharisztikus kenyér és bor Jézus Krisztus jelenlétének a legkitüntetettebb megnyilvánulása. A közösségünk például állva marad mindaddig, amíg az áldozás szertartása zajlik a templomban.

– Szerzetesek közösségében megélni az Eucharisztiát jelent valami többletet a számára?

– Bencésként megélem azt, hogy az Eucharisztia mindig a közösségé. Nem egyéni cselekvés, akár én mutatom be a szentmisét, akár csak magamhoz veszem az Eucharisztiát. Nem az én misém és az én döntéseim, hanem a kenyér közös megtörése az, amiből én is részesedek. Az Eucharisztia az osztozás szentsége is egyben. Osztozás Istennel és egymás között, de azokkal is, akik éhesek, hontalanok, menekülnek. Ezt a fontos szempontot mintha elfelejtettük volna…

– Az idei főapátsági évad hívószava a csend. A csend adja a programjaik, együttléteik alapját. A befogadó lelkület megvalósul a tematika kapcsán is?

– Igen. Például hallássérült testvéreket hívtunk meg, hogy az egyházi év három fontos időpontján velünk együtt ünnepeljenek. Az első alkalom advent negyedik vasárnapján volt, a második nagyböjtben, a harmadik pedig még előttünk áll, pünkösd ünnepén. Szentmisére hívjuk őket, ahol jelnyelvi tolmács segíti részvételüket, majd ezt követően egy kötetlen együttlétre.

– Milyen tapasztalatot nyújtottak eddig ezek az együttlétek?

– Sokan mondják, hogy a bencések miséje elmélkedő, meditatív. Fontos látnunk, hogy a siket és nagyothalló emberek nem a csendben, hanem hang nélkül élnek. Amikor mi elcsendesedünk, a beszéden túl lényegében kikapcsolunk minden hangon kívüli kommunikációt: a mimikát, a gesztusokat is. Tartottam attól, hogy a misénken mennyire fogják otthon érezni magukat. De rájöttem, hogy amikor mi az Eucharisztiát ünnepeljük, nagyban építünk a látványra, a mozgásra és még illatos tömjént is használunk. Nagyon szép megtapasztalás és együttlét volt az, amikor nagyböjt elején egy keresztségre készülő felnőtt katekumennek a liturgiában elmondtuk és ezzel átadtuk az Úr imádságát. A Miatyánkot ugyanis siket és nagyothalló testvéreink is velünk együtt imádkozták. Egy nagyothalló férfi jelelléssel vezette az ő „kórusukat”. Engem ez akkor nagyon megérintett.

– Az idei nyáron ismét hívnak és várnak vendégeket a Liturgikus Tanulmányi Napokra, amelyet a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületeként hirdettek meg. Ebben hogyan jelenik meg a csend?

– A Pannonhalmi Területi Apátság az ország legkisebb egyházmegyéje. Mint minden egyházmegye, mi is bekapcsolódtunk a kongresszus előkészületeibe. A szerzetesközösség tagjai és iskoláink diákjai egyaránt képviseltetik majd magukat a központi eseményeken. A mi hivatásunk ugyanakkor elsősorban egy „oázis” gondozása. Nem mi megyünk ki az emberek közé, hanem őket hívjuk meg ebbe az oázisba töltekezni. Így született meg a Liturgikus Tanulmányi Napok gondolata, amelyet minden év augusztusában tartunk. A bencések ezzel járulnak hozzá a kongresszus készületeihez. Ezeken a napokon örömmel látunk vendégeink között minden érdeklődőt, akik szívesen részt vesznek zsolozsmáinkon és liturgiáinkon, valamint bekapcsolódnak az Eucharisztia misztériumáról és a csendről szóló előadásokba, műhelyekbe. A képzés idén latin címet kapott: Secretum Silentium. Több latin nyelvű liturgiakommentárban megtalálható ez a kifejezés, ami mindig az Eucharisztia csendjére utal. Jean Gerson egyik levelében viszont más értelemben kerül elő. A párizsi egyetem 15. századi vezetője ebben az írásában arra buzdítja a fiatalokat, hogy az egyetemi előadások, a tankönyvek és a társasági élet mellett engedjenek teret a csendes elmélyülésnek, egy kis secretum silentiumnak is. Mi is erre hívunk minden elkötelezett keresztényt augusztus 12–14. között.

A liturgikus napokról ITT lehet tájékozódni.

Forrás: NEK Titkárság

Fotó: Pannonhalmi Főapátság, Németh Kinga

Magyar Kurír