Keresztény–buddhista találkozót tartottak Tihanyban

A vallásközi párbeszéd résztvevői Jamakava Szógen zen buddhista szerzetes, egy japán kolostor vezetője Minokamo városából, valamint D. Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök és a vendéglátó, Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjel voltak. A beszélgetés – melyet Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes vezetett – a kereszténység és a buddhizmus találkozási pontjairól, egymás hitének gazdagításáról, illetve az ember benső békéjének és a világbéke keresésének, megteremtésének lehetőségeiről szólt.

A találkozó elején – mintegy motivációként – levetítették Kósa Ferenc A túlsó part című, 1998-ban készült rövidfilmjét, melyben Jamakava Szógen vall hivatásáról. Arról, hogy mit jelent a csend, a meditáció az életében, illetve az hogyan segít békét teremteni önmagával, a másik emberrel és a világgal.

Manapság az emberek hajlamosak megfeledkezni életük céljáról és értelméről – mondja a filmben a zen szerzetes. – Mi itt, a kolostorban nem akarunk tudatlanul tévelyegni, nem akarunk vakon viszonyulni a világhoz; bölcsességre és bizonyosságra vágyunk: tudni akarjuk, mi végre vagyunk itt a földön. Hisszük, hogy mi, emberek bárhol és bármikor éljünk is, képesek vagyunk igazságosabb rendet, emberhez méltóbb életet teremteni önmagunkban és a világban egyaránt.

A zen szerzetesi életforma lényege a türelmes és elmélyült gondolkodás, hangzott el a filmben. A zazen – vagyis a zen meditáció – a rend legfontosabb tevékenysége, ezért kisebb-nagyobb megszakításokkal reggel, délben, este és még éjszaka is meditálnak. Ez naponta 15-17 óra elcsendesülést jelent – mondta a vetítés után a hallgatósággal kezdeményezett közös meditáció elején a zen szerzetes. Hozzátette: A meditáció révén eggyé válhatunk az éggel, a földdel, a csillagokkal – magával a Mindenséggel. S amikor a Mindenséggel való teljes azonosulás kialakult bennünk, akkor átélhetjük a megvilágosodás csodáját. Megtapasztalhatjuk, hogy teljes mértékben megszűnnek a különbségek, föloldódnak az elválasztó határok köztünk és a természet, köztünk és a mindenkori másik ember, köztünk és a Mindenség között.

A beszélgetést megelőzően Kósa Ferenc filmrendező – aki japán származású felesége révén került kapcsolatba a zen szerzetessel –, elmesélte, hogy a film forgatása során derült fény egy rendkívüli kapcsolatra, amely a zen filozófia és József Attila költészete között lelki hidat alkot. A szerzetes ugyanis még kamaszként egy japán moziban látta Kósa Ferenc első filmjét, a Tízezer napot, melynek a végén egy fiú a tengerparton elmerengve József Attila soraival zárja a filmet: „S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban – / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben.” (Alkalmi vers a szocializmus állásáról) E gondolat mélyen megérintette Jamakava Szógent, és jelentős mértékben meghatározta a világról alkotott vélekedését, sorsának alakulását, szerzetesi hivatását is, mint később megvallotta.

A vallásközi párbeszédben – Kósa Bálintnak, a rendező fiának tolmácsolása mellett – Sajgó Szabolcs a portréfilm által keltett érzésekről, gondolatokról kérdezte beszélgetőtársait.

Egyfajta transzcendens meditációt jelentett számomra betekinteni a zen szerzetesség lelkiségébe – fogalmazott D. Szebik Imre –, ismerkedni azzal, hogyan éli meg az Istennel való kapcsolatot egy más kultúrában, egy más gondolkodásmódban felnőtt ember, aki békét, nyugalmat, lelki harmóniát keres.

A buddhista szerzetes életformája ugyan a többségünktől távol áll – mondta, – de abban példát adhat mindannyiunknak, hogy ő kitartóan keresi azokat a nem materiális, nem is szellemi, hanem kifejezetten spirituális értékeket, melyekről a 20–21. századi európai ember már szinte lemondott. Bár sem a filmben, sem a meditációban nem hallottuk Isten nevét semmilyen formában sem kimondani, de érzésvilágában óhatatlanul benne volt az Úr – mutatott rá. E szemléletet a filozófiában panteizmusnak is nevezzük, mondván: fűben-fában, mindenben ott van az élet, a Teremtő Isten. A panteizmussal a kereszténység ugyan nem tud teljesen azonosulni, de annyit elfogad belőle, hogy nem Isten nélküli ez a világ. A keleti vallásokból éppen azt tanulhatjuk meg, hogy valamennyiünket (függetlenül vallási hovatartozásunktól) összekapcsol az a tény, hogy mind egyazon teremtett világnak vagyunk a létezői. S ha ezzel a teremtett világgal békében tudunk élni, megtaláljuk a magunk békességét is, s a másikhoz vezető utat is.

Személyesen bennem az az érzés fogalmazódott meg, hogy lelkészként többet kellene meditálnom; e téren, bevallom, deficitet éreztem magamban – mondta a nyugalmazott evangélikus püspök.

Korzenszky Richárd perjel megállapította: sok rokonság található a zen szerzetesség és a bencés életforma között. A reggeli, déli, esti „megállásokat” idézte szerzetesi életükben, amikor a belégzésnek és a kilégzésnek – amelyek a meditáció fontos elemei a zenben is – egy egészen sajátos ritmusa alakul ki a közös zsolozsmában, zsoltározásban, zsoltáréneklésben, melynek során a csend megszületik, és betölti az embert. Jó csendben lenni, sugallta a film is, jó volna még többet csendben lenni, fűzte hozzá a perjel. Az ember és a környezet, a teremtett világ kapcsolatának kérdésében Weöres Sándornak Az ima című versét idézte, amely gyönyörűen megfogalmazza összetartozásuk titkát és törvényét, a „porból lettél, és visszatérsz a porba” igazságát, amely bizonysága annak, hogy mindannyian ennek a világnak vagyunk a részei, és így egymásnak rokonai, testvérei.

Sajgó Szabolcs ehhez kapcsolódva felidézte, hogy II. János Pál pápa szolgálata kezdetén szorgalmazta a nyugati és a keleti szerzetesség találkozását, s ennek jegyében meghívott zen szerzeteseket Rómába, trappista szerzeteseket pedig a Távol-Keletre küldött, azzal a céllal, hogy ismerkedjenek egymás kultúrájával, életritmusával, éljék kicsit egymás életét. Ekkor Jamakava Szógen is két hónapig Belgiumban élt a trappista szerzeteseknél. Vajon mit tanult a kereszténységnek e mélyebb hagyományából, a szemlélődő életből? – tette fel kérdést a vendégnek.

Olaszországban egy kamalduli közösségbe tagozódtak be mintegy húszan zen szerzetesek, emlékezett Jamakava a több évtizede történtekre. Mivel más volt a nyelv, nem értették egymást. Az ottani napirend, sőt a klíma is egészen más volt, mint Japánban. „Viszont a sok különbség ellenére ugyanúgy éltünk és éreztünk, mint ők – idézte fel. – Spirituális azonosság alakult ki közöttünk.” Bár se latinul, se olaszul nem beszéltek, de együtt énekelhették a zsoltárt és részt vehettek az istentiszteleteken is. Élete egyik legszebb emléke  az összetartozás tudata: a béke élménye töltötte el ekkor, amely a benső csendben egyesíthet minden embert a Földön – vallotta a zen szerzetes.

Forrás: Toldi Éva/Veszprémi Főegyházmegye

Fotó: Sajgó Szabolcs SJ Facebook-oldala

Magyar Kurír