Keresztény–zsidó imaóra: „Zsidók és keresztények arra hivatottak, hogy áldás legyenek a világnak”

Horváth Zoltán plébános kérésére felállva, csendes imádsággal kezdődött az alkalom a terézvárosi gimnázium diákjait ért veronai buszbaleset áldozatainak emlékére. A terézvárosi templom plébánosa ezt követően köszöntötte az egyházak vezetőit és a híveket.

* * *

Erdő Péter bíboros beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük:

Kedves Testvérek!

A katolikus liturgiában a mai szentmisében Máté evangéliumának egy részletét olvassuk. Már maga az a tény is, hogy az istentiszteleten heti és napi beosztásban meghatározott szentírási szakaszokat olvasunk, összeköt bennünket. Nem véletlen, hogy a bibliai könyvek keresztény jegyzékét is arra a kérdésre válaszolva rögzítették, hogy mely könyveket kell felolvasni a gyülekezetben. Eleinte nem azt kérdezték, hogy mely könyvek tartoznak a Bibliához, hanem azt, hogy melyekből olvashatunk fel az istentisztelet keretében.

A mai evangélium utolsó mondatában tehát ez áll: „Jézus bejárta egész Galileát, tanított zsinagógáikban, hirdette az Ország evangéliumát és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden gyengeséget” (Mt 4,23). Ezt a tényt, hogy Jézus rendszeresen tanított, felszólalt a zsinagógákban, az Újszövetség könyvei sok helyütt megörökítették. Említik róla, hogy szombaton bement a zsinagógába (vö. Lk 1,21; Lk 6,6; vö. Mk 3,1), sőt Lukácsnál azt is olvassuk, hogy ez Jézusnak szokása volt (Lk 4,16). Többször halljuk azt is, hogy Jézus tanított a zsinagógában (Mk 6,2; Lk 4,20; Lk 13,10; Jn 6,59; vö. Mk 1,29; Mk 1,39; Mt 12,9; Mt 4,23; Mt 9,35; Mt 13, 54; Lk 4,38; Lk 4,44; Lk 4,15). Maga Jézus vallja a főtanács előtt: „Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahová minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit” (Jn 18,20). Ez az utóbbi kijelentés különösen elgondolkodtató, hiszen maguk az evangéliumok beszélik el, hogy Jézus a szabadban, a Genezáreti tó partján és másutt is tanította az embereket. Igaz, olyankor általában nagy volt a tömeg, be sem fértek volna azokba a zsinagógákba, amelyek romjait a régészet feltárta és amelyeket – például Kafarnaumban – a zarándokok manapság gyakran felkeresnek. De akár zsinagógában beszélt Jézus, akár azon kívül, nem titkos forradalmi szervezkedés volt a tanítása, hanem szervesen kapcsolódott, kapcsolódni akart népének vallási életéhez. Fizikailag és szellemileg is az ő körükben mozogva hirdette Isten uralmát, hirdette a megtérést, a bűnbánatot és Isten irgalmas szeretetét.

Ha pedig mindez így volt, akkor Jézus bizony semmiképpen sem filozófiai iskolát akart teremteni, hanem igenis az erő megnyilvánulásai vonzották a hallgatóit. Ugyanis csodatevőként, csodálatos gyógyítóként jelent meg, ezért terjedt el a híre (vö. Mt 4,23). Márpedig ez szintén népe felfogásának és várakozásának felelt meg. Hiszen alig két évtizeddel később Szent Pál apostol már szembesül a különböző közösségek eltérő elvárásaival: „A zsidók csodajeleket várnak, a görögök bölcsességet követelnek” (1Kor 1,22) – írja. Az Újszövetség könyvei visszhangoznak attól, hogy a csodákat, Jézus csodáit és később a tanítványok által művelt csodákat a tanítás igazolásának tekintették (vö. Mt 11,21; Lk 10,13; 2Kor 12,12; Jn 2,23; 4,48; Gal 3,5; Mk 16,20; ApCsel 2,22; Zsid 2,4...). De Jézus csodái nem pusztán a feltűnés kedvéért bemutatott különleges jelek voltak, hanem mindig az ember iránti irgalmas szeretetet fejezik ki. A szenvedő embereket látta meg, rajtuk akart segíteni.

Ha ma keresztényként vissza akarunk térni gyökereinkhez, Jézus Krisztus személyéhez, akkor újra fel kell fedeznünk egységét népével, az Istentől adott ősi kinyilatkoztatással. Meg kell hallanunk megtérésre hívó szavát. Át kell élnünk örömhírét, hogy Isten irgalmas, hogy Isten szeret minket, és az ő szeretetével kell fordulnunk szenvedő embertársaink felé. Ezért szögezi le az Apostoli Szentszék 2015. decemberi nyilatkozata, hogy „zsidók és keresztények nem fogadhatják el minden további nélkül a szegénységet és az emberi szenvedést, hanem aktívan törekedniük kell arra, hogy az ilyen problémák fölé kerekedjenek” (48. pont). Majd így folytatja: „Amikor… zsidók és keresztények konkrét humanitárius segítségnyújtással közösen járulnak hozzá az igazságossághoz és a békéhez a világban, tanúságot tesznek Isten szerető gondoskodásáról” (49. pont).

A gyógyulni vágyó, a tanítást hallani akaró tömeg, amely Jézust kíséri, a nép, amelynek körében meggyógyítja a betegségeket, szinte az egész emberiséget jelképezi. Ezért mondhatjuk el II. János Pál pápával: „Zsidók és keresztények, mint Ábrahám fiai, arra hivatottak, hogy áldás legyenek a világnak… azáltal, hogy közösen elköteleződnek az összes emberek és népek közötti béke és igazságosság mellett, és ezt maradéktalanul és mélységesen teszik, ahogyan Isten gondolta el rólunk, és készek az áldozatokra, amelyeket egy ilyen magasztos feladat megkíván”. Ehhez kérjük az erőt és az áldást mindnyájunk számára! Amen.

* * *

Darvas István, a Bét Jehuda zsinagóga rabbija igehirdetésében az imádság fontosságára irányította rá a figyelmet. A zsidó nép ősanyját, Sárát állította az egybegyűltek elé példának, akiről azt mondja a Tóra, hogy életének mind a 127 esztendeje egyformán jó volt – pedig tudjuk, hogy sok nehézségen ment keresztül, viszont soha nem veszítette el optimizmusát, hite mindig erőt adott a folytatáshoz.

Bölcs rabbik tanítását idézte fel Darvas István, akik arról elmélkedtek, hogy Mózes utolsó imájának – látni akarta az ígéret földjét és be is akart lépni – csak a felét teljesítette Isten: csak láthatta, be nem léphetett. Imáink által vágyaink felét elérhetjük, a másik feléhez gyakorlat kell, a gyakorlat viszont hiábavaló az ima nélkül – magyarázták a tanítók. Háfec Háim, az 1838 és 1933 között élt híres rabbi tanításában arra is találunk választ, melyik imát hallgatja meg az Úr. Meghallgatta Mózest, aki a pusztában negyven nap és negyven éjjel imádkozott, de meghallgatta akkor is, amikor a testvéréért, Mirjamért csak néhány szóban kérte: „Istenem, kérlek, gyógyítsd meg őt.” Van olyan imádság, amelyet el sem kell mondani, az Úr megválaszolja – tette hozzá a budapesti rabbi, és felhívta a figyelmet arra, hogy ha nem magunkért, egyénekért imádkozunk, hanem a közösségért, a társadalomért, az emberiségért, ez az imánk azonnal meghallgatásra talál. 

Végül az olaszországi balesetben meghalt diákokért és szüleikért, társaikért imádkozott, kérte az Urat, hogy az a szeretet, amelyet az elhunytak iránt éreztek, később elegendő erőt adjon nekik a gyógyulásra, az enyhülésre.

Az igehirdetéseket követően az ökumenikus imahét nyolcadik napján a különböző keresztény felekezetek képviselői kérték az Urat az egységért, a megbékéléséért, és hálát adtak az együttlétért. Imádságot mondott Lackner Pál nyugalmazott evangélikus tábori püspök; Abuna Kalil Juszef, a magyarországi kopt ortodox egyház esperese; Papp János, a magyarországi baptista egyház elnöke; Csernák István, a magyarországi metodista egyház szuperintendense; Pataky Albert, a magyar pünkösdi egyház elnöke; Ócsai Tamás, a hetednapi adventista egyház unióelnöke; Simon Ferenc bécsi magyar katolikus főlelkész, a Bécsi Főegyházmegye keresztény–zsidó párbeszédért felelős megbízottja; Németh Pál református lelkész, főiskolai tanár.

Az igehirdetések előtt Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora és Szécsi József énekelt Neumark Zoltán zongoraművész kíséretével, az imádságok között pedig taizéi énekek és énekelt zsoltárok hangzottak el az Avilai Nagy Szent Teréz-templom ifjúsági ének- és zenekara előadásában, Merczel György kántor-karnagy vezényletével.


Fischl Vilmos, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára és Szécsi József, a Keresztény–Zsidó Társaság főtitkára zárszavát követően Erdő Péter bíboros mondott záró imádságot, majd az ároni áldással búcsúzott el a hívektől.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír