Keresztényként emelt fővel a muszlim többségben – Beszélgetés a bagdadi nunciatúra magyar titkárával

– Meggyógyult? A közösségi oldalán írta, hogy elkapta a koronavírust.

– Hála Istennek minden rendben van, és már második hete rendesen dolgozom. Amikor másfél éve Irakba kerültem, és kisebb látogatásokat tettem Bagdadban, Moszulban és a Ninivei-síkságon, nagy – de inkább félelmetes – hatást tett rám az összkép: háború utáni állapot, romok mindenfelé, intenzív katonai jelenlét. Azt a belső sugalmazást kaptam, hogy egy ilyen környezetben nem lehet kényelmesen élni, hanem többet kell törődni az egészséggel, fittséggel. Elkezdtem otthon edzeni, futni és tornázni. Valószínűleg ez a sugalmazás igazolódott be most a koronavírus idején, amikor a fertőzést valóban nagyon enyhe tünetekkel, rövid idő alatt vészeltem át. Azt hiszem, mindenkinek a legjobb védelme a saját immunrendszere, ezt kell karbantartani.

– Hogyan élte meg azt, hogy Ferenc pápa iraki tartózkodásának egyik fő szervezőjeként személyesen nem lehetett jelen a történelmi eseményeken?

– Először nagyon szomorú voltam, hiszen hónapokon keresztül, a szó szoros értelmében éjt nappallá téve dolgoztunk a pápalátogatás szervezésén. Tegyük hozzá, hogy ez egy muszlim többségű ország, ahol már hosszú évek óta a labdarúgó-mérkőzések a legnagyobb rendezvények. Mindent nekünk kellett kitalálni a helyi állami és egyházi szervezőkkel együtt, minden kis problémát ad hoc nekünk kellett megoldani.

Karanténba kerültem a fertőzés miatt, de aztán persze a kényszerű távolmaradásomnak is lettek lelki gyümölcsei. Minden nagy mű mögött ott van egy József, ez nagy megtapasztalás volt a Szent József-évben.

– Mit jelentett Önnek, hogy a Szentatya felhívta telefonon?

– Valóban nagyon megtisztelő volt, hogy Ferenc pápa Rómába való hazaindulása előtt felhívott telefonon, hogy megköszönje a munkámat. Amikor átadták neki a telefont, azt mondta: „Isten hozott!”, hirtelen ez a magyar kifejezés került elő a régi emlékeiből. Megtisztelő és nagyon kedves figyelmesség, hogy Ferenc pápa a saját nyelvén akarta köszönteni a magyar papot. Nem tudhatom azt, hogy mindez mit indított el a 85. életévében járó egyházfőben, de tény, hogy egy-két órával később a repülőgépen adott sajtótájékoztatón mindenki számára meglepetésként bejelentette, hogy az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából szeptemberben Budapestre látogat. Ez a telefonhívás nagyon személyes dolog, de azért beszélek róla, mert talán azok, akik vezetői, felelősi beosztásban dolgoznak, példát vesznek Ferenc pápáról: nem elég jogosan elvárni a beosztottak munkáját, hanem fontos személyesen kifejezni a köszönetet, a megbecsülést, még a legkisebbek felé is.

– Milyen visszhangjait és hatásait tapasztalta a látogatásnak? Mit jelentett és hosszú távon mit jelenthet az iraki keresztényeknek, katolikusoknak, hogy Ferenc pápa, ráadásul ilyen nehéz időkben, ellátogatott e sokat szenvedett közösséghez?

– A pápalátogatás visszhangja rendkívül pozitív mind az országban, mind pedig nemzetközi szinten. Irakban mindenkinek nagy öröm és egyben szenzáció volt Ferenc pápa látogatása, keresztényeknek és muszlimoknak egyaránt.

A készület, a szervezés és a látogatás napjai során valóban megéltük azt a testvériséget, amit a pápalátogatás mottója hirdetett.

Persze az ország legfontosabb kérdései nem változtak lényegesen, de abban hiszek, hogy az élmények hatására az emberek szíve és gondolkodása talán kicsit megváltozott, és ez segít majd a konkrét problémák megoldásában és a dialógusban. A Krisztus-hívők számára a legnagyobb hatása az volt ennek a látogatásnak, hogy néhány napig emelt fővel lehettek keresztények a muszlim többségben. Ebben az időszakban büszkén megélhették keresztény önazonosságukat, úgy, ahogy az egy békés társadalomban alapvető lenne. Ez a tapasztalat nagy lelkierőt ad nekik.

– Budapesten mi is a Szentatya iraki útját látjuk magunk előtt, amikor szeptemberre készülünk. Erdő Péter bíboros úr nemrég azt mondta, hogy amint a Szentatya iraki látogatásán az előírt távolságtartásokkal tartották meg a szentmisét, úgy ősszel, ha szükséges lesz, mi is ezt a példát követjük. Ön tervezi-e, hogy hazalátogat a NEK idejére? Személy szerint hogyan tekint és hogyan készül a világeseményre?

– Innen Irakból is kezdettől fogva követem a NEK szervezését. Már az első időpontra is lelkesen készültem. Az egyik iraki domonkos szerzetessel és világi munkatárssal együtt igyekeztünk egy iraki keresztény zarándokcsoportot szervezni a NEK 2020-as időpontjára bagdadi és erbíli fiatalokból. Össze is gyűlt egy kis csapat, az iraki magyar nagykövet, Tar Attila is felajánlotta segítségét a vízum és a beutazás kérdéseinek rendezésében, valamint nemzetközi segélyszervezetek is hajlandóságot mutattak bizonyos támogatás nyújtására az utazáshoz. Sajnos a világjárvány ezt a tervet egy az egyben meghiúsította. Magam úgy látom, elég valószínű, hogy az utazási korlátozások nagyon sokak számára lehetetlenné teszik a személyes részvételt. Mindazonáltal jó lenne összehangolni azt, hogy egy időben és esetleg intervíziós vagy internetes összeköttetéssel együtt és egyszerre tudjunk imádkozni a központi helyszínen jelen lévőkkel. Sajnos ma a világjárvány miatt az Egyház élete is a virtuális térbe szorul, azonban meg kell teremteni annak élményét, hogy együtt vagyunk, egyszerre imádkozunk, együtt fejezzük ki az Oltáriszentségbe vetett hitünket.

– Irakban van-e latin liturgia, vagy keleti szertartás szerint ünneplik az eucharisztiát?

– A történelmi Mezopotámiában, vagyis a mai Irak területén a latin rítusú katolikus jelenlét körülbelül nyolc évszázadra tekint vissza, amikor is az első domonkos szerzetesek Moszulba érkeztek. Azóta az itt élők számára a latin közösség jelenti az ablakot Róma felé. Tudjuk, hogy évszázadokkal később ezen kapcsolat által jött létre az az unió is, amikor az Asszír Keleti Egyház egy része elismerte a pápa főségét, így jött létre az úgynevezett Káld Katolikus Egyház. Ma a latin rítusú (köznyelven római katolikus) közösség Irak egyik legkisebb keresztény közössége. A hívők Bagdadban és Erbílben élnek. A latin rítusú közösség érdekessége, hogy ők az ország hivatalos nyelvén, arabul imádkoznak és ünneplik a szentmisét, amíg a káldok és szír katolikusok ragaszkodnak archaikus liturgikus nyelvükhöz. Ilyen módon

a latin rítusú közösség nyitottabb az arab világ többi kereszténye (például Libanon, Jordánia, Egyiptom) felé.

A latin rítusú közösségbe rengeteg szerzetes is tartozik a Közel-Kelet különféle országaiból, tehát összességében azt lehet mondani, hogy egy olyan nyitott közösség, amelyikre együtt jellemző a latin katolicizmus és az arab identitás.

– Ön milyen rítusban misézik?

– Mi az apostoli nunciatúrán természetesen latin rítusban és olasz nyelven misézünk.

– Vannak-e jellegzetességei Irakban az Eucharisztia-tiszteletnek?

– E tekintetben a helyi keleti – káld és szír – rítus egy sajátosságát emelem ki: a pap a szentmisén az átváltoztatás után az átváltoztatott szentostyát félig belemártja a Szent Vérbe, majd

ezzel a félig átáztatott szentostyával bekeni a paténán vagy cibóriumban található többi szentostyát is.

Ezzel a hagyománnyal ez a keleti liturgia igyekszik még láthatóbbá, érzékelhetőbbé tenni Krisztus testének és vérének valóságos jelenlétét.

– Mi jut eszükbe az ott élőknek Magyarország hallatán?

– Amikor Ferenc pápa az észak-iraki keresztény többségű városba, Karakosba látogatott, a Szentatyát köszöntő szír katolikus egyházfő, III. Ignác József Junan antiochiai pátriárka Magyarország segítségét is kifejezetten megemlítette és természetesen megköszönte. Hazánk segítségnyújtása ismert és elismert Irak északi területein, beleértve a kurdisztáni autonóm régiót is.

A püspök atyák és papok között jól ismert Erdő Péter bíboros úr, aki a nehéz időkben iraki papokat látott vendégül Esztergomban lelki feltöltődésre, tanulmányok folytatására.

Jó lenne, ha ez a konstruktív és személyes kapcsolat folytatódna magyar részről. A háborúk által sújtott iraki nép megsegítéséből kiveszik a részüket a nyugati országok is, itt kiemelném az Egyesült Államok, Franciaország és Németország hozzájárulását, de Erbílben jelen van például egy cseh keresztény segélyszervezet is.

– Az Emberek és istenek című film is gyönyörűen bemutatja, milyen tökéletes békességben tud élni egymással egy algériai hegyi faluban a muszlim közösség és a nyolc francia trappista misszionárius (és hogy ezzel egy időben mire képesek az iszlám szélsőségesek). Jólesik a lelkünknek minden, a két közösség békés egymás mellett élését bemutató példa. Milyen törekvéseket említene, amelyek ebbe az irányba hatnak?

– Itt, Irakban mind az ország vezetői, mind pedig a társadalom nagy többsége úgy tartja, hogy a keresztény kisebbség fontos szála a társadalom szövetének, amely hozzátartozik az ország történelméhez és identitásához. Ennek az is alapja, hogy az iraki társadalom nagyon heterogén, sok nyelvet, etnikumot és vallást foglal magába.

A keresztény közösség sok téren hozzájárul az iraki társadalom fejlődéséhez: Bagdadban az egyik legelismertebb kórház a domonkos nővérek által vezetett Szent Rafael kórház.

Erbílben nemrégen nyílt egy új katolikus kórház. És természetesen a keresztény oktatási intézmények, iskolák is nagyon elismertek és keresettek a muszlimok által is. A muszlimoktól mindig azt hallom, hogy a keresztények által vezetett, fenntartott szakintézmények magas szakmai színvonalat képviselnek országos összehasonlításban.

A legutóbbi konfliktus, vagyis az Iszlám Állam térhódítása és ennek során a keresztények és jazidik üldözése nem igazán tekinthető az iraki társadalom belsejéből jövő konfliktusnak, az okokat nagyobb összefüggésekben kellene keresni.

– Húsvét közeleg, reményünk ünnepe, a világ pedig, több szempontból is, bajban van. Hogyan biztatja, bátorítja Ervin atya a járvány terhe alatt küszködőket és a más okok miatt szenvedőket?

– Már a második húsvétot ünnepeljük a világjárvány alatt. Tavaly ilyenkor Olaszországban még az volt a mottó, hogy „Tutto andrà bene!”, vagyis:

„Minden jó lesz!” Ez a laikus felhívás ma már visszahuppant a realitások mezejére, és egyre inkább tudatában vagyunk annak, hogy a szenvedés mennyire velünk van, része életünknek.

Tudjuk, hogy nem ment minden jól, a járvány még mindig velünk van, és egyelőre kevésbé látjuk a végét.

Azt hiszem, hogy többé már nem lehetünk kanapékeresztények, sem pietisták, hanem szükségünk van életmódunk gyökeres átalakítására, nemcsak globális szinten, hanem és legfőképpen a személyes életünkben.

A nagyböjt minden évben személyes megtérésre hív meg bennünket, és ennek fontos része a testi aszkézis, ami – ma már tudjuk – nem csupán önsanyargatás és vallásos cselekedet, hanem testi és mentális egészségünk karbantartása is.

„Mens sana in corpore sano” – mondták a régi rómaiak. Az ismert vallásos értékek, erények megélése mellett sokkal tudatosabban kell foglalkoznunk az egészségünkkel, többet kell mozognunk, tornáznunk, futnunk, valamint mellőzni az egészségtelen táplálkozást és alkoholfogyasztást, hogy ellenállóbbak legyünk a betegségekkel szemben. A testünk karbantartása, az aktív élet jótékony hatással van az idegrendszerre is, vagyis hozzásegít a mentális és a lelki egyensúly kialakításához. Az önmagával harmóniában élő, egészséges és jó megjelenésű ember sikeresebb az életben, vonzó, az emberek jobban keresik a társaságát, jobban figyelnek a szavaira. Azt hiszem, hogy korunk keresztényeinek az Egyház két évezredes böjti és aszketikus tapasztalatát kellene ma élniük, és erről tanúságot tenniük a mai több szempontból is beteg világban. Kívánom mindenkinek, hogy Jézus Krisztus feltámadásának húsvéti örömhíre adja meg az erőt a személyes lelki és, amennyiben szükséges, testi megújulás felé vezető zarándokúton!

Szöveg: Varga Gabriella

Forrás: NEK Titkárság

Fotó: Lengyel Ervin

Magyar Kurír