Két könyvet adtak ki újra Sándor István vértanúról

A Don Bosco Szent János által alapított Szalézi Szent Ferenc Társaság ebben az évben ünnepli magyarországi letelepedésének 100. évfordulóját. Az ünnepi megemlékezés csúcspontjaként október 19-én, szombaton a budapesti Szent István-bazilika előtti téren avatják boldoggá Sándor István szalézi szerzetest, akit 1953. június 8-án a kommunisták koncepciós perben halálra ítéltek és kivégeztek. Mindössze 39 éves volt. Az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek mutatja be. A boldoggá avatási határozatot kihirdeti Angelo Amato szalézi bíboros, a Szentté avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa.

Zsédely Gyula könyve a szépirodalom és a dokumentáció vegyítése. A regényes formában íródott kötet azon az éjszakán kezdődik, amikor Sándor István hazatér a családi házba, hogy elbúcsúzzon szüleitől. Ekkor már az ÁVÓ tudja róla, hogy az 1946-os rendelet ellenére – amely az összes keresztény egyesületet betiltotta Magyarországon –, továbbra is foglalkozik ministránsokkal, s neveli, oktatja az egykori Katolikus Ifjak Országos Szervezetének tagjait, vagyis az ifjúmunkásokat. S bár a fiatalokat nem lázította a rendszer ellen, de színielőadások, gyűlések, megbeszélések ürügyén lelkileg egyben tartotta őket. Tevékenységét a szerzetesrendek 1950-ben történt feloszlatása után is folytatta. Ádám László szalézi tartományfőnök mindezek miatt közölte Sándor Istvánnal, hogy a börtöntől egyetlen módon menekülhet meg, ha disszidál. Szitkey Károly nyomdaigazgatóval iratokat, útlevelet is készíttetett a számára, a külföldi rendházakhoz pedig ajánlólevelet. Minden elő volt tehát készítve ahhoz, hogy Sándor István megmeneküljön, de ekkor következett a sorsdöntő fordulat. Ezen az éjszakán ismét kezébe került az a Szalézi Értesítő, amelyben még 1936-ban olvasott arról, hogy Don Bosco rendalapító a bizonságot jelentő tanári munka helyett a nehéz sorsú gyerekek tanítását, nevelését választotta, s mindez döntően befolyásolta az akkor 23 esztendős ifjút abban, hogy szalézi szerzetes legyen. Az ÁVÓ kegyetlen kínzásai elől érthetően menekülni szándékozó Sándor István így tűnődött: „Rendalapítóm nem menekült a feladatok elől, nekem is vállalnom kell minden körülmények között az ifjak megmentését. Hol van rám nagyobb szükség? Torinóban, Olaszországban, ahol jelenleg 3000 ezer szalézi él?... És mi lesz a magyar fiatalokkal? Engedjem, hogy a kommunizmus kutyái tépjék szét lelküket, hitüket, egyéniségüket, egész életüket?! Nem leszek disszidens!” Elhatározását tudatta édesapjával és testvéreivel. Édesanyjának viszont nem merte bevallani: „Tudatosan vállalom a vértanúságot a magyar ifjúságért!”

A könyv szerzője drámaian írja le Sándor Istvánnak a börtönben történt kihallgatásait, melyet egy Karcagról származó csikós, „Keserű Jóska” végzett, egy fegyőrtársa segítségével. Eszköztárába a kínzószerszámok – gumibot, boxer, stoplis bakancs mellé – belevette az átnevelési lehetőségek közé a kedélyes csevelyt, a nótákat és anekdotákat, s a filozófiai vitákat is. Így vicceket meséltetett a ragyogó humorú Sándor Istvánnal, amin fegyőrtársával együtt fetrengve röhögtek. A hangulat időnként már-már frenetikus volt, hasonlított egy vidám, jókedvű kocsmai beszélgetéshez, ám a legváratlanabb pillanatokban felülemelkedett Keserű Jóska lelkének démoni része, s olyankor agyba-főbe verte Sándor Istvánt. Megpróbálkozott a szerzetes beszervezésével is, ám sikertelenül. Az erőszakos hatalom korlátlan erejében mindenekfölött bízó Keserű Jóska nem számolt azzal, hogy Sándor István „tudatosan vértanú akart lenni, áldozat a magyar ifjúságért. Mintha minden tette még ott a börtön poklában is egy bizonyos vágyat takart volna.” Ahogy azt Jézus mondta tanítványainak: „Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szenvedek, míg be nem teljesedik” (Lk 12,50).

Zsédely Gyula azonban nem hallgatja el, hogy a magyar ifjúságért önmagát feláldozni akaró Sándor Istvánt éjszakánként – teljesen természetes módon – megkísértette a félelem, ahogy Jézus Krisztus is félt az utolsó éjszakán a rá váró szenvedésektől a Getszemáni-kertben (Lk 22,39-45). A szerző szerint a „vérfoltos cellájában” 1952. októberétől 1953. június 8-ig halálfélelemben őrlődő Sándor István Istentől „Don Bosco lelkét” kapta meg vigasztalónak, s ebből töltekezve tette magáévá azt a Szent Pál-i igazságot, hogy „egyikünk sem él önmagának, hanem amíg élünk, az Úrnak élünk és ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Isten gyermekei vagyunk!” Egykori szemtanúk szerint amikor 1953. június 8-án Sándor Istvánt a kivégzésre felvezették, a folyosón ezt kiáltotta: „Velem tehettek, amit akartok, de Krisztus fog győzni, ti pedig elvesztek…”

Zsédely Gyula figyelmeztet: bár nem ismerjük Sándor István sírját, „de a lelke köztünk él és példája arra ösztökél, hogy áldozatos lélekkel őrizzük meg a magyar fiatalokat a meggondolatlan, sivár vagy tékozló emberi értékeket szétroncsoló ideáktól és vezessük vissza őket a tiszta forráshoz, Jézus Krisztushoz…”

P. Szőke János, Sándor István – és rajta kívül több magyar boldoggá avatandó, illetve már boldoggá avatott személy, pl. Meszlényi Zoltán – boldoggá avatásának posztulátora szigorúan történészi szempontból, a vértanúhalált halt szerzetes életrajzi adataiból, családtagjai, barátai, rendtársai, tanítványai visszaemlékezései és korabeli dokumentumok alapján állította össze kötetét. A gondosan összegyűjtött anyagból egy vidám, kitűnő közösségszervező tehetséggel megáldott, dolgozni és játszani szerető ember arcképe bontakozik ki, akinek nagysága abban rejlett, hogy „lélekfordító időkben is ragaszkodott hivatásához és a végsőkig tántoríthatatlanul követte ideáljait.” Sándor István kezdetben fém -és gépipari szakiskolába járt, majd kitanulta a nyomdászmesterséget. A Rákospalotát és Újpestet összekötő vasúti felüljáró alatti Clarisszeumban (Az épületet az alapító grófné, Károlyi Sándorné Korniss Klára védőszentjének – Assisi Szent Klárának – emlékére építették – B.D.) volt 1950 tavaszáig a szalézi rendház és a legszegényebb családok gyermekeit befogadó fiúnevelő-intézet. A Clarisszeumban gyűltek össze a munkásfiatalok, akiket a rend tagjai tanítottak a keresztény hit alapjaira. Sándor István 1949-ben sekrestyés lett, és fiatalokkal, köztük árva gyerekekkel is foglalkozott, nagyon szerette őket, és ők is szerették őt, mivel vidám, humoros ember volt. A kommunista hatalom azonban hamarosan felfigyelt rájuk, ugyanis sok clarisszás fiatalt besoroztak a néphadseregbe, akik közül többeket átirányítottak az ÁVH-hoz. Ám ezek a kiskatonák továbbra is visszajártak Sándor Istvánhoz. Ez Rákosiék szemében megbocsáthatatlan vétség volt, amire felépítettek egy koncepciós pert, az ún. Pártőrség perét. A vádlottak között voltak papok, szerzetesek – köztük Ádám László szalézi tartományfőnök –, ávós őrmesterek, alhadnagyok, a tizenhét vádlott közül hármat Sándor Istvánnal együtt kivégeztek, a többiek öt és tizenöt év közötti börtönbüntetést kaptak. Az egyik elítélt, Dániel Tibor katolikus kispap, aki letartóztatása előtt bújtatta Sándor Istvánt, belehalt a kínzásokba. 

Tartalmazza a kötet az 1956 decemberében amnesztiával szabadult Ádám László egykori szalézi tartományfőnök halotti levelét, melyet Sándor István kivégzése után írt, de amely csak a rendszerváltozáskor jelenhetett meg. P. Ádám László szerint, miután Sándor István felvételt nyert a szalézi rendbe, „Levetette magáról a régi embert, az ő cselekedeteivel és magára öltötte az újat, amelyet Isten teremtett az igaz életszentségben. Valóban Krisztust öltötte magára Don Bosco stílusában, az ő életének példája nyomán.” Vagyis Szent Pálhoz hasonlóan elmondhatta magáról: „Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

A két kötet és Sándor István életútja alapján egyértelmű, hogy a szalézi lelkület teljesen áthatotta a személyiségét. Az, hogy az elöljárói által előkészített és ajánlott utazás helyett végül tudatosan vállalta a vértanúságot, nem hagyta cserben a fiataljait, hatalmas lelkierőről tanúskodik. Sándor István a vértanúságával bebizonyította, hogy valóban a saját fiaiként szerette a gondjaira bízott fiatalokat. Az életét adta értük, márpedig Jézus Krisztustól tudjuk: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). (Don Bosco Kiadó).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír