Konkoly Edit: a nők méltóságának tisztelete nem merül ki az udvariasságban

Ön szerint kommunista maradvány-e a nőnap?

Igen, de nem árt. 

Mennyire tiszteli a mai társadalom a nők méltóságát? 

A Wikipédia szerint a nőnapot 1917 óta, Magyarországon 1948 óta ünneplik. Az ENSZ is a világnapok közt tartja számon. Az első március 8-hoz kötődő esemény 1857-ben történt, amikor március 8-án emberibb munkafeltételeket és magasabb fizetést követelő textilipari nődolgozók tüntettek New York utcáin. A nemzetközi munkásmozgalom fejlődésével a nők egyenlőségének kérdése is egyre inkább előtérbe került: 1866. szeptember 3. és 8. között az I. Internacionálé (hivatalosan: Nemzetközi Munkásszövetség) első kongresszusán határozatot fogadtak el a nők hivatásszerű munkavégzéséről. Ez a határozat annak az évezredes sztereotípiának kívánt véget vetni, mely szerint a nők helye kizárólag otthon van. Az 1899. július 14-én kezdődő II. Internacionálé alakuló közgyűlésén Clara Zetkin beszédében hirdette a nők jogát a munkához, az anyák és gyerekek védelmét és a nők széles körű részvételét az országos és nemzetközi eseményekben. 1909-ben az Egyesült Államokban tartották meg az első nemzeti nőnapot, február utolsó vasárnapjára, 28-ára igazítva. A II. Internacionálé VIII. kongresszusán 1910. augusztus 28. és szeptember 3. között határoztak arról, hogy a nők választójogának kivívása érdekében nemzetközileg is nőnapot tartanak. A határozatot a kongresszus elfogadta, de a megemlékezés pontos dátumáról nem született döntés. 1911. március 19-én Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban tartották meg a világon először a nemzetközi nőnapot. 1917. március 8-án (a juliánus naptár szerint február 23-án, azaz: február utolsó vasárnapján) Oroszországban nők tüntettek kenyérért és békéért. Négy nappal később – nem közvetlenül ennek a tüntetésnek a hatására – II. Miklós cár lemondott, s polgári kormány alakult, mely szavazójogot biztosított a nőknek. Ezzel vált véglegessé a nőnap dátuma is, mely a világ legtöbb országában március 8-a. Magyarország a nőnapi felhíváshoz először 1913-ban csatlakozott, amikor az Országos Nőszervező Bizottság röplapokat osztott. A következő évben, 1914-ben már országszerte rendezvényeket szerveztek. A Rákosi-korszakban a nőnap ünneplése kötelezővé vált, és az eredetileg különböző időpontokban rendezett nőnapot 1948-tól szovjet mintára március 8-án tartották meg. A rendszerváltás után a nőnap Magyarországon is elvesztette eredeti munkásmozgalmi hangulatát, helyette a virágajándékozás dominál. A nőnapról az egyházban is szokás megemlékezni, a Vatikán hivatalos hírportálja is írt róla.

Nem nagyon. A nők méltósága nem csak azt jelenti számomra, hogy előre engednek egy boltban, vagy felsegítik a kabátomat, hanem azt is, hogy ha úgy gondolom, hogy otthon maradok a gyerekeimmel, ebédet főzök, és kivasalom a ruháikat, szabadon megtehessem, mert a párom annyit keres, hogy nekem nem kell dolgoznom valahol másutt. Elég, ha az otthoni teendőket csinálom. És azt is jelentené, hogy nem szembesülök nap mint nap félmeztelenre, vagy bikinire vetkőzött fotókkal az utcán, ami azt sugallja számomra, hogy a nő  (is) árucikk, mint a kenyérpirító, amit reklámoz. Ráadásul ezek nem hús-vér nők, nem szemüveges, ráncosak, bikiniháj sincs rajtuk, úgyhogy bántóan fusztrálnak. 

Mi volt pozitív és mi negatív az emancipatórikus mozgalmakban?

Az jó, hogy a nőknek van választójoguk, hogy járhatunk egyetemre. De az, hogy beálltunk munkába, sőt az ötvenes évektől a hatvanas évek végéig gyes sem volt, három hónap után mehetett vissza az anya dolgozni, nos, ez már nem biztos hogy annyira szuper. Látszik az akkor felnövő generáción, hogy mennyire sérült a kötődési képessége. Ha nem is vált el mindenki,  egy felmérés, amely a szeretőket vizsgálná, biztosan valóságosabb képet mutatna ezekről a párkapcsolatokról. És már többször elhangzott, hogy a hatvanas évekbeli szexuális forradalom valójában nem szabadságot adott a nőknek, hanem megfosztotta a méltóságuktól. Hogy harcoljanak értük, hogy igenis van tétje egy ágyba bújásnak. Sok-sok lelki sérülést lehet szerezni, ha nem a megfelelő időben és emberrel történnek a dolgok. A nem várt babákról nem is beszélve. Egyébként a férfiak is ugyanúgy sérülnek a szeretetlenségtől, a bizalmatlanságtól, az ő méltóságuk is odalett a női emancipációval... Ma  a nők legtöbbször nem tisztelik a férfiakat, inkább versenytársai, mint segítőtársai. Pedig Isten nem arra teremtett bennünket. 

Az egyházban hogyan látja a nők helyzetét?

Nem látok annyira rá. Az jó, hogy sokan tevékenykednek a nők közül különböző karitatív szervezetekben, ez a női természethez jól passzol. A segíteni akarás. Ha a keresztény házasságokat nézzük, biztosan nagyon színes a paletta. Vannak tiszta készülettel jó házasságok, sok gyermekkel, mások sok babát szülnek, mert jó keresztények akarnak lenni, de közben szenvednek a helyzettől. Mások meg azért nem válnak el, mert nem illik, hiszen a keresztények között nem dívik válni. Törekedhetünk a jó és élő Isten kapcsolatra, ennek függvényében tudjuk, hogy mit kell tennünk. A lelkiismeretünk vezérel, ha a csendben meghalljuk a hangját.  

Milyen teendők vannak még?

Az egyházban? Úgy gondolom, Jézus üzenete nagyon személyes. Mindenkit megszólít, és ha figyelünk, tudjuk, mi a dolgunk. Van, akik betegekkel foglalkoznak, mások gyerekkel, vagy újságot szerkesztenek önkéntes munkában. Az új evangélizáció része lehet minden megnyilvánulás, csak bízni kell, és ki kell menni a „világba”.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír  

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!