Kopp Mária: A családosok tovább élnek

Milyen sikereket ért el eddig a Három Királylány, Három Királyfi Mozgalom?

A legfontosabbnak azt érzem, hogy megmozgattuk az egész országot, például sokan írnak nekünk, rengeteg levelet kapunk még kisfalvakból is. Úgy látszik, egy archetípust mozgattunk meg az emberekben, hiszen a népmesékben is mindig a legkisebb királyfi menti meg a királyt és az országot. A kiindulópont az volt, hogy tudtuk, a magyar fiatalok sokkal több gyermeket szeretnének, mint amennyi megszületik. A mozgalom égisze alatt szerveztünk először két-három olyan összejövetelt, aminek az volt a témája, hogy a gyermek a legbiztosabb befektetés, és a mozgalom biztosítja a Népesedési Kerekasztal hátterét is. Kiírtunk egy pályázatot társkapcsolati készségfejlesztésre az óvodától az egyetemig. És meghirdettünk egy filmpályázatot Jófej pár címmel, ahova párperces kisfilmeket és szinopszisokat vártunk, és aminek már megvolt az eredményhirdetése is.  

Sokan beszélnek a család válságáról. Valóban válságban van a család?

Olyan értelemben mindenképp, hogy a házasságok fele válással végződik, a fiatalok közül pedig nagyon sokan nem találnak párt maguknak, pedig a magyar fiatalok 80 százaléka úgy tartja, hogy a legmegfelelőbb életforma a házasság, még akkor is, ha az általános gyakorlat az az, hogy először élettársi kapcsolatban élnek, mintegy próbaházasság gyanánt. Viszont nehezebb elsajátítani a párkapcsolati készségeket, amiket régen megtanultunk a nagycsaládban. Eközben soha nem volt ilyen fontos a jó család. Azok a férfiak és nők, akik házasságban élnek, két és félszer nagyobb eséllyel élik meg a 69. életévüket, mint akik magányosak, de az élettársi kapcsolatban élők is sokkal nagyobb valószínűséggel halnak meg hamarabb. Másik szempont, hogy legnagyobb valószínűséggel a családosok közt is a két vagy több gyermekesek élik meg a 69 évet. Fontos az az intim környezet, ami megvédi az embert a külső világgal szemben.

Pedig régen föld a földdel házasodott, ma szerelemből házasodunk, sokkal több lehetőségünk van az igazi szeretetkapcsolatra.

Régen azért a házasságok többsége valóban érdekházasság volt. Ez persze átalakulhatott igazi életközösséggé. A mai világban ez nincs, nagyon jó kapcsolatok kialakulására lenne lehetőség, viszont nincs olyan társadalmi környezet, ahol igazán találkozni, ismerkedni tudnának a fiatalok. Az egyházi közösségeknek fontos feladata a fiatalok segítése a párkeresésben, hiszen diszkóban nem lehet párt találni. Van egy párkapcsolati kurzusom orvostanhallgatók számára. Megkérdeztem, hallanak-e ilyen kérdésekről máshol, és az derül ki, hogy úgy jutnak el a negyed, ötöd évig, hogy soha senki nem tanítja őket ilyesmire.

Persze a huszadik század első feléig élő családmodellt nem kell feltámasztani, nem is lehet. Hiszen abban a nő csak akkor érvényesülhetett, ha királynő volt. Elég elolvasni az Anna Kareninát. Talán Skóciai Szent Margitot említhetjük meg, aki Szent Istvánnak volt az unokája, és ő állította fel az egész skót államszervezetet Véres Malcolm feleségeként. Évente egyszer ezért egy skót küldöttség jön Magyarországra. Ma már minden nő tevékenységének lehet társadalmi hatása, miközben megszületnek a gyerekei.

A katolikus egyház által támogatott életforma ma mennyire válhat be?

Pontosan ez volna a valódi életszövetség alapja. „Akarom, hogy legyél, és minél inkább legyél”, ahogy nekünk egykor Vácz Jenő jezsuita atya megfogalmazta, ez tud tényleg boldoggá tenni egy párkapcsolatot. Ma már a prüdéria sem jellemző az egyházra, ami azért fontos, mert a szexualitás nagyon fontos egy kapcsolatban. A jó, gazdag szex, az intimitás képessége sokat nyom a latban, de ezt meg kell tanulni. A felnőtté válás egyik fontos jellemzője, hogy képes lesz az ember intim kapcsolatokra. Viszont a prűdség sok boldogtalanság forrása. Ugyanakkor azt is jó tudni, hogy a reklámok által hirdetett nagy szerelem, a „meglátni és megszeretni” az állatvilágból ránk maradt érzés, amikor dopaminfürdőbe kerül az agyunk, és valóban vakok vagyunk, olyan tulajdonságokat vetítünk bele a másikba, amelyek nem is jellemzik őt. Ez a természet csapdája, ami az utódnemzés érdekét szolgálja, viszont gyorsan elmúlik. Ezért ezt át kell tudni menteni egy valóban tartalmas, komoly kapcsolatba, aminek úgyszintén van élettani alapja. Minden testi érintéskor oxitocin szabadul fel, legyen az a csecsemő és a szülei közti érintés vagy felnőttek szexuális élete, bizalmon alapuló testi kapcsolat. Ez az egyik legkomolyabb lelki védőfaktor.

A saját életében hogyan sikerült összeegyeztetni a gyermekvállalást és a karriert?

A férjem, Skrabski Árpád informatikus mérnök volt, akivel már egyetemista korunkban elhatároztuk, hogy együtt fogunk dolgozni, ami nagyon sokat jelent. Évszázadokon át az volt ugyanis a természetes, hogy egy pár együtt dolgozik, ma azonban gyakran előfordul, hogy teljesen más területen dolgozik a férj és a feleség. Ez veszélyes, mert ha valaki jóban van a munkatársaival, közös problémáik vannak, amelyeket a házastársa meg sem ért, ideje nagy részét pedig a munkahelyén tölti, akkor az válásba is torkollhat, ahogy gyakran meg is történik. Mi mindketten munkamegszállottak voltunk, és amikor otthon voltam a gyermekeimmel, akkor is tudtunk együtt dolgozni. Árpád az egyik első nagy számítógépközpontnak volt a vezetője, ahol éjszaka kaptunk gépidőt a munkára. Engem két évig nem vettek fel az orvosi egyetemre, pedig középiskolásként országos versenyeket nyertem, mivel a Patrona Hungariae gimnáziumba jártam. Szerintem fontos, hogy ha valaki elvégez egy egyetemet, akkor azon a területen is dolgozhasson, ahol képeztette magát az állam pénzén. Amikor azt mondom, hogy el kell érni, hogy egy nő a gyermekvállalás mellett a karrierjét is építhesse, nem a pozícióhajhászásra gondolok, hanem arra, hogy a gyerekek felnevelése mellett a választott szakmájában is dolgozhasson, tevékenykedhessen. Az első lányom születése után két évvel kaptam meg az ösztöndíjas aspirantúrát, ami olyasmi volt, mint a mai PhD. Azaz keményen kellett dolgoznom, de nem kellett állandóan bejárnom. De már a lányaim egy éves kora után egy szomszédasszony járt hozzánk, amikor dolgoztam. Tőle sokmindent megtanulhattak, amit tőlem nem, például, hogy hogy lehet finom süteményt sütni.

Viszont ezt sokan nem engedhetik meg maguknak. Talán a nagyszülőket be tudják vonni.

Az én szüleim akkor már nem éltek, de a férjem édesanyja sokat segített nekünk. De mindenképp jobb megoldás volt, hogy nem estem ki tartósan a munkahelyi feladataimból, amikor a gyermekeink kicsik voltak. Úgy látom, hogy nekik sem ártott ez meg egyáltalán, pontosan úgy alakult az életük, bár egyéni módon, ahogy elképzeltük.

Sokan attól tartanak, ha egy helyen dolgoznak a házastársukkal, hogy egymás agyára mennek.

Nyilván ez reális veszély. Mi a férjemmel sosem dolgoztunk egy helyen, én itt, az orvosi egyetemen voltam, ő mérnökként dolgozott. A munkahelyeink hivatalos együttműködési megállapodást kötöttek, így tudtuk vinni a közös projektjeinket, és otthon is sokat dolgoztunk együtt. Egy helyen dolgozni tényleg veszélyes lehet, főleg ha főnök-beosztott viszony van a házastársak között.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír