Kovács Gergely: Vég nélkül – Szentavatás régen és ma

A keresztény közösségek kezdettől fogva megbecsüléssel tekintettek a Krisztus követésében élen járó, evangéliumi életet élő testvéreik példájára. Szenteknek nevezhetők mindazok, akik életüket teljes mértékben Istenre bízzák, „az ő Szentlelkére hagyatkozva elmélyülnek a hit, a remény és a szeretet gyakorlásában.” Aquinói Szent Tamás megfogalmazása szerint „az életszentség az emberi léleknek az a képessége, amely által Istenre bízza önmagát és minden cselekedetét.”

A kötet szerzője kutatásaira alapozva három korszakot különít el egymástól a szentté avatások történetében: a népi szentté avatást, a püspöki, majd egyre inkább zsinati szentté avatást és a pápai kanonizáció több mint egy évezredes gyakorlatát.

Már az első századok keresztényei különbséget tettek a mártírok és a vértanúság ajándékában nem részesülő hitvallók között. A halálra ítélt, de az ítélet végrehajtásától megmenekült híveket „kijelölt mártíroknak”, a vértanúságot elnyerő híveket „megkoronázott mártíroknak” nevezték. Akiknek tisztelete megmaradt és széles körben elterjedt az Egyházban, azokat „számon tartott mártíroknak” is hívták. Kovács Gergely szerint a kanonizációk első, népi korszakában alig lehet a mai értelemben szentté avatásról beszélni, hiszen a szentek tisztelete spontán módon, népi kezdeményezésre alakult ki, a szent liturgiát végző püspökök és papság részvételével. A szentek tiszteletét nem a papság vezette be a keresztény hit gyakorlatába, hanem az üldözött Egyház közösségi élete hozta magával. A hívők „spontán igényeit és tiszteletnyilvánítási formáit” a püspökök elfogadták, felkarolták, és amikor ez elkerülhetetlenné vált, kiterjesztették rá főpásztori joghatóságukat.

A püspöki és zsinati szentté avatás a Kr.u. V. századtól kezdve alakult ki, s legfőbb jellemzője, hogy a tisztelet engedélyezését valódi vizsgálat előzte meg. Ezek a vizsgálatok is a csodákra helyezték a legfőbb hangsúlyt, de nem hagyták figyelmen kívül az életszentség, legtöbbször szemtanúk vallomásaira épülő rekonstruálását. A jelenlegi ismeretek szerint Szent Ágoston volt az első, aki tanúk meghallgatásával valódi püspöki vizsgálatot tartott Szent István diakónus vértanú földi maradványainak 415-ben történt megtalálásáról és az esemény kegyelmi hatásairól, és ezzel új műfajt teremtett, a libelli miracolorum műfaját. Ebben a kivizsgált csodákat gyűjtötték össze, és olvasták fel a szentek liturgikus ünnepén. Nagy Károly német-római császár 805-ben a püspöki-zsinati ellenőrzés kizárólagossá tétele érdekében elrendelte, hogy „előzetes püspöki jóváhagyás nélkül ne lehessen új szenteket tiszteletben részesíteni.” Kovács Gergely kiemeli, hogy a püspöki-zsinati szentté avatások történetében magyar szempontból különösen fontos az 1083-as esztendő: I. István, Imre herceg, Gellért püspök és a zoborhegyi remeték szentté avatása Fehérvárott, az I. (Szent) László király által összehívott zsinaton történt, Szent VII. Gergely pápa jóváhagyásával.

A harmadik korszak a pápai kanonizáció gyakorlata: a római pápák ugyanúgy végeztek szentté avatásokat, mint más püspökök, saját egyházmegyéjükben, de már a IV. századtól a helyi főpásztorok kérésére más egyházmegyékben is. A XVI-XVII. századtól kezdve a katolikus Egyházban kizárólag a pápa rendelkezik a szentté avatás jogával. Kovács Gergely szerint a pápai kanonizáció kizárólagossá válását kettős körülmény indokolta. Róma püspökének egyre jobban kibontakozó tekintélye felértékelte és vonzóvá tette az általa elrendelt és általa végzett szentté avatást. Bizonyos visszaélések pedig egyenesen rákényszerítették a katolikus Egyház legfőbb vezetőjét, hogy először egyedi esetekben, majd egyre szélesebb körben felügyelje a szentté avatási ügyek megalapozottságát és tisztaságát. A kanonizáció szót III. Sándor (1159–1181) használta először egy pápai dokumentumban, egy általa végzett és kiemelkedő jelentőségű szentté avatás kapcsán. A II. Henrik angol király parancsára meggyilkoltatott Becket Szent Tamás canterbury érsek kanonizálását két apostoli levélben rendelte el. A pápai kanonizációk számáról pontos adatok állnak rendelkezésre: 993 és 1800 között 176 új szentet, 1800 és 1960 között 158 új szentet avattak a pápák, 1960 és 1978 között 91-et. Szent II. János Pál pápa pedig 482 új szentet és 1338 új boldogot emelt oltárra.

Kovács Gergely emlékeztet rá, hogy a II. Vatikáni Zsinat szerint „minden keresztény meghívást nyer az életszentségre, az állapotának megfelelő tökéletesség elérésére, és ez egyben a kötelessége is: teljes értékű keresztény élet és tökéletes szeretet. Ez az életszentség pedig a földi társadalomban is előmozdítja az emberhez méltóbb életmódot.” Mindnyájan eltűnődhetünk Boldog Kalkuttai Teréz szavain, aki a Nobel-békedíj átvétele után a kérdésre – mit gondol arról, hogy egyesek élő szentnek tartják –, azt válaszolta: „A magam módján törekszem az életszentségre, ez ugyanis nem kevesek privilégiuma, hanem mindannyiunk kötelessége: az öné és az enyém is” (Szent István Társulat, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír