Közéleti GPS keresztényeknek

A kötet szerzői közt olyan személyiségek is megtalálhatóak, mint Christoph Schönborn bécsi bíboros; Charles Chaput philadelphiai érsek; Hilarion Alfejev orosz ortodox érsek, az orosz ortodox egyház külkapcsolatokért felelős vezetője; Rocco Buttiglione professzor, aki a homoszexualitásról kifejtett véleménye miatt nem válhatott az Európai Unió Bizottságának biztosa; vagy épp Gudrun Kugler bécsi nemzetközi jogász, az európai keresztényellenességről szóló jelentések szerzője.

A szerzők alapvető célkitűzése, hogy segítségükkel a közéletben résztvevő keresztények megértsék a kortárs szekuláris kultúrát, az emberi jogi nyelvezetet és sikeresen tudjanak reagálni ennek a kihívásaira. Az első rész arról szól: mi a baj a nyugattal? A második rész az emberi jogi nyelvezetet elemzi, a harmadik pedig azt, hogy miként lehetne ellene tenni a kereszténység és a keresztények marginalizációjának.

„Honnan származik a gonosz? A tudományos világ nem tud válaszolni erre a kérdésre. Megkíséreltek választ adni rá a haladásban való hittel. Minden gonoszt egy szuszra felszámolnának. A betegséget legyőzné az orvostudomány, az igazságtalanságokat a gazdasági fejlődés. A vallást lecserélték a haladásban való hitre. Ugyanakkor van ezzel két probléma. Először is: a jövőbeni eredmények nem segítenek nekem ma. Már ma meghalhatok, a szenvedés és igazságtalanság, ami eddig megtörtént, nem törölhető el. Másodszor: jogos a kétkedés a korlátlan fejlődéssel kapcsolatban, mivel az nem létezik – fejti ki például a bécsi érsek, Christoph Schönborn, aki arról értekezik tanulmányában, hogy a kereszténység vajon idegen test vagy gyökér az európai kultúrában. A bíboros arra jut: mindkettő.

Jelenleg a kereszténységre és főleg a Katolikus Egyházra egy régi, bűnös múlttal és jelennel rendelkező, elnyomó szervezetként tekintenek a progresszív politikai kultúra képviselői. Ez a világlátás neomarxista alapon elnyomókra és elnyomottakra osztja a világot, jellemzően úgy, hogy az európai avagy nyugati ember, a többségi nemzet, a férfiak, a heteroszexuálisok és a keresztények rendszerint alapból az elnyomók oldalára sorolódnak, míg a nem keresztények, elsősorban az Európában élő muzulmánok, a bevándorlók, a nemzeti kisebbségek, a nők és a homoszexuálisok (és más „alternatív” nemi viselkedés képviselői) elnyomottaknak számítanak. A keresztények például ebből a szempontból nehezen lehetnek hátrányban, és az „elnyomók” egyes jogai (például a szólásszabadságuk) jogosan korlátozhatóak.

A „nulla év” 1968 volt – amint azt Piero A. Tozzi írja az egyetemes jogok hanyatlásáról és a „latex-baloldalról” szóló esszéjében. Azóta egyre erősebb a „liberalizmus zsarnoksága”, a „politikai korrektség” intorelanciája, ami elítél mindenkit, aki a „burke-iánus” társadalmi rendet részesítené előnyben és azt hirdeti (Edmund Burke brit gondolkodó a konzervativizmus egyik „alapítója”, aki a francia forradalom ellen írt könyvével vált híressé).

A kötet legérdekesebb része a középső, az emberi jogi nyelvezetet bemutató és elemző fejezet. Amint Jakob Cornides, a bécsi egyetem jogászprofesszora írja Emberi jogok vagy természettörvény? című esszéjében: ami egykoron bűncselekmény volt, az ma „alapvető emberi jog”. A szerző alaposan elemzi az emberi jogok és a természettörvény viszonyát. A természettörvény olyasvalami, amit nem feltalálunk vagy bevezetünk, hanem amit felismerünk és elfogadunk. A jogalkotásnak meg kell felelnie a természettörvénynek. Az emberi jogi paradigma képviselői úgy beszélnek az emberi jogokról, mintha azokat természettörvénynek tekintenék, ugyanakkor ellenzik a természettörvény hagyományos koncepcióját. A valódi vita viszont, mint látszik, így a természettörvény tartalma.

Jean Pierre Schouppe, a római Szentkereszt Egyetem kánonjogásza elemzi a strasbourgi emberi jogi bíróság vallásszabadságra vonatkozó döntéseit, illetve a vallásszabadság, a lelkiismereti szabadság és a gondolatszabadság viszonyát, valamint különbséget tesz közösségi (kollektív) és intézményes jogok közt. Jane Adolphe floridai jogászprofesszor azt fejti ki a különféle emberi jogi nyilatkozatok kapcsán, hogy számos „emberi jognak” beállított dolog, például az abortusz vagy az azonos neműek házassága nem következik ezekből.

A strasbourgi emberi jogi bíróság (EJEB) sokszor „könnyelmű” ítélkezési gyakorlatát mutatja be a testület volt spanyol tagja, Javier Borrego Borrego, elsősorban az abortuszra, az eutanáziára és a házasságra vonatkozóan. A volt bíró elmesél egy történetet is: strasbourgi irodájában a falon lógott négy hónapos, még meg nem született unokaöccse ultrahangos fotója. Amikor ezt egy kollégája meglátta, azt mondta neki: nem szabadna annak kint lógnia a falon, mert ezzel Borrego abortuszellenességről tesz tanúbizonyságot. Borrego megjegyzi: másnap már három kép volt a szobája falán. Hozzáteszi: a bíróság tagja közt túl sok az egyetemi professzor az ítélkezési gyakorlattal bíró jogászok rovására, így az ítéletek sokszor a realitások helyett absztrakt elképzeléseknek felelnek meg.

A politikailag korrekt beszédmóddal való bánásmódról ír Marguerite A. Peeters, a brüsszeli Intézet a Kultúraközi Párbeszédért igazgatója. Leszögezi, hogy egy új, a régivel ellentétes etikáról van szó, ami a hatvanas évek légkörében gyökerezik, és ami lebontásra ítéli mindazt, ami „egyetemesen emberi”.

Ez a nyelvezet egyenlőségről, világkormányról, semleges közterekről, humanizmusról, „reproduktív jogokról”, társadalmi nemekről (gender), toleranciáról, emberi jogokról, pozitív diszkriminációról, fenntartható fejlődésről, gyűlöletbeszédről, emberi méltóságról, önmegvalósításról és hasonlókról beszél – ezen fogalmak némelyike a konzervatív, avagy keresztény szótárban is szerepel, de a jelentésük teljesen más ott, mint a progresszív szótárban. „NGO-nyelven” (NGO: non-governmental organization, azaz nem kormányzati, hanem civil szervezetek) például a „reproduktív jogok” kimondatlanul is mindig magukban foglalják az abortuszhoz való „jogot” – jegyzi meg David Quinn ír újságíró. (XVI. Benedek például a Caritas in Veritate enciklikában fenntartható fejlődés helyett szerves emberi fejlődésről beszél).

Ezért Peeters rámutat: aki elfogadja a progresszív politikai kultúra által meghatározott fogalmi keretet, az szép lassan kénytelen lesz feladni a saját gondolkodását, és elfogadni a progresszívek céljait. Ez a fogalmi keret oda vezet minket, ahova nem akarjuk. A posztmodern etika lebontásra ítélte egyrészt a modernitást, másrészt a zsidó-keresztény hagyományt.

Mats Tunehag a szólásszabadságról írt tanulmányában kifejti: mostanában veszélyes változásoknak vagyunk tanúi, amelyek a szólás szabadsága helyett a „hallástól való szabadságot” szeretnék bevezetni (gyűlöletbeszéd-törvények), amelyek a beszélőről a hallgatóra teszik át a hangsúlyt, amely az egyértelmű, erőszakra való buzdítás helyett azt is bünteti, ha valakit „megsértünk”, azaz az objektív kritériumokról szubjektív kritériumokra helyezik a hangsúlyt. Ennek az a következménye, hogy míg a kereszténység szabadon bírálható, addig a homoszexuális viselkedés kritikája homofóbiának és gyűlöletbeszédnek kezd számítani.

Pedig – mutat rá a szerző – a demokrácia nem egy teadélután, ahol az emberek udvariasan egyeztetnek – a demokráciában bárki mérges lehet, kiborulhat, és vehemensen érvelhet mások álláspontja ellen. Alapvető jog, hogy olyan érveket is használhassunk, amelyek esetleg „sértenek” másokat. A szólásszabadság védelme ott kezdődik, hogy megvédjük valakinek a jogát arra, hogy olyat mondjon, amit nehezen viselünk el.

Rocco Buttiglione a szabadság és tolerancia helyes olvasatáról ír, Ombretta Fumagilli Carulli pedig arról, miként lehet kiállni egyetemes értékek mellett egy pluralista társadalomban.

Charles Chaput érsek úgy fogalmaz: ha az emberi jogok nem Istentől származnak, akkor csakis az emberek közti „önkényes” megállapodásokból származhatnak. Legfontosabb értékeinket pedig nem lehet csupán a tudomány és ész segítségével megvédeni, nincs ugyanis szükségszerűen vele járó vagy utilitarista, esetleg önmagától következő oka annak, hogy miért is kellene a társadalomnak tisztelnie az ember jogait. Chaput érsek Richard Weaver amerikai konzervatív gondolkodót is idézi, aki szerint a relativizmus végül is elnyomáshoz vezet. Weaver egyik, híres könyvének a címe: Az eszméknek következményei vannak (Ideas have consequences). Nos, a rossz eszméknek rosszak lesznek a következményei, amelyek tönkreteszik a társadalmat és az embert.

A kötetnek csak pár szerzőjét és tanulmányát tudtuk idézni, az gazdagabb és összetettebb annál, mint ami a fentiekből esetleg kirajzolódik. Mindazonáltal komoly segítséget jelenthet, hogy ne csupán azzal tudjunk érvelni, hogy mit mond a Biblia és Isten, és ne csak elutasítani tudjuk a kortárs kereteket, hanem aktívan alakítani is. Hogy ne zárjuk magunkat gettóba, és másokat se hagyjunk, hogy gettóba zárják a keresztényeket.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír