Labancz Zsolt piarista tartományfőnök beszéde a piarista kápolna felszentelésén

Főtisztelendő Bíboros úr, Tisztelt Miniszterelnök Úr, Kedves Vendégeink! Az új tanévet kezdő kedves Kollégáim és Diákjaink! S kedves Legkisebbek, kedves hetedikesek, akik épp csak most kezditek nálunk gimnáziumi tanulmányaitokat!

Ebben az ünnepi pillanatban mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani néhány személynek, akiknek különösen is köszönettel tartozunk azért, hogy ma itt, ebben az épületben együtt ünnepelhetünk. Köszönöm Jelenits István, Kállay Emil és Urbán József tartományfőnök atyáknak provinciálisi szolgálatukat és fontos döntéseiket. Köszönöm az épület megálmodóinak Golda János, Mészáros Erzsébet és Kovács Zoltán építészeknek építő leleményüket és kitartó munkájukat. Köszönetet mondok Szilvásy László rendtársamnak, rendtartományunk gazdasági asszisztensének és munkatársainak a terhek hordozásáért. S illesse köszönet Holman Attila urat, az építkezés generálkivitelezőjét és munkatársait. Köszönöm szépen Mindnyájuknak a munkáját!

A mai ünnepi alkalom, csakúgy, mint annak idején az 1953-as szomorú búcsúzás ettől az épülettől, sajátos erővel s mégis nagy természetességgel a gondviselő és történelmet alakító Isten elé állít minket. Akkor a nehézségek közepette kellett felismernie rendtársaimnak, a piarista atyáknak, merre s hogyan vezeti őket az Úristen. Ma örömmel adunk hálát, s örömmel fogadjuk a történelem számunka kedvező alakulását. Azonban most is kutató lélekkel figyeljük, merre, hová hív minket Istenünk. Mi az üzenete a mai ünnepünknek, amikor 58 év után újra itthon kezdhetjük a tanévet megújult kápolnánkban, megújult épületünkben?

1717-ben, a török hódoltság pusztítása után, a Rákóczi-szabadságharcot követő pestistől legyengült Pest városának vezetői meghívták a piarista atyákat, hogy megnyissák Pest első gimnáziumát. Tudták, elkötelezett embereket hívnak. Olyan embereket, akik egész lényüket beleadják ebbe a feladatba. Olyan embereket, akik az életüket szánják arra, hogy az itt lakó fiatalokat keresztény hitben neveljék kultúrára, oktassák a tudományokra, megerősítsék őket a magyarság szeretetében. 

Az akkor megtelepülő piarista atyák Kalazanci Szent József eredeti meglátását, intuícióját váltották életre itt, magyar földön. Rendalapító szentatyánkat megérintette a szegény gyerekek sorsa Róma utcáin, s felismerte, hogy ha igazi segítséget akar adni nekik, akkor iskolát kell nyitnia számukra. Iskolát, amellyel egész személyiségük bontakozását tudja szolgálni. Az iskola mint az egész személy fejlődését szolgáló lehetőség – ez a kalazanciusi meglátás azóta sem vesztett értékéből. Kalazanci Szent József azt is pontosan látta, hogy ha az egyes szegény gyerekek és fiatalok javát szolgálja az iskolai munkában, akkor ezzel a reformatio societatis-t, a társadalom megújulását segíti elő. Meglátása eredeti, műve forradalmi jelentőségű volt. Voltak is olyanok, akik felforgatónak, veszélyesnek tartották kezdeményezését. Mégsem társadalmi forradalmár volt ő, krisztusi lélek lakott benne. Krisztusi szolgálat volt számára a gyerekek tanítása, nevelése. Amint ő maga fogalmazott: „Rómában megtaláltam Krisztus szolgálatának számomra legjobb módját a szegény gyerekek szolgálatában, s ezt el nem hagynám semmiért a világon.” S épp azért, mert Krisztusból élt, alkothatott maradandót. Küldetéstudatát a Krisztusba vetett hite táplálta. S ez a hit adott neki is, s későbbi követőinek is valamiféle passio educativa-t, nevelői szenvedélyt. Ez a hit és szenvedély tette lehetővé, hogy őseink a nehézségek ellenére is örömmel mondjanak igent Pest városának felkérésére.

Amikor a mai napon újra a régi-új épületünkben kezdjük meg a tanévet, felidéződik előttünk a pesti piarista iskola lassan három évszázados története. Örömmel, büszkeséggel és hálával tölt el bennünket e hosszú történet gazdagsága: a felkarolt és megsegített sok-sok szegény sorsú diák, a kiművelt emberfők, tudósok, művészek, egyházi személyek és politikusok napjainkig tartó lenyűgöző sora. Úgy jelenik meg előttünk a pesti iskola, mint a magyar egyház, magyar társadalom és kultúra éltető, eleven otthona, valódi alma mater, tápláló anya.

S most e megújult és átalakult épület megáldásakor keressük, hogyan is kapcsolódjunk friss lélekkel ehhez a fényes múlthoz, amelynek folytonossága, hála Istennek, nem szakadt meg soha.

Olyan világban élünk, amikor oktatás és nevelés, iskola és közösség elvált egymástól. A felvilágosodás és az ipari forradalom hatására az iskola célkitűzése egyre inkább az ismeretanyagok átadására és pusztán a gazdaság szempontjából hasznos készségek kialakítására korlátozódott; az iskolai rendszer megelégedett azzal, hogy minél nagyobb mennyiségű tudást, főképpen szaktudást adjon át, s ezt is úgy, hogy a kész ismereteket sulykolja, majd pedig ezeket kéri számon. A személyt és annak tehetségét egyre inkább azonosítani kezdték intellektuális képességeivel. Nagy arányú fejlődéshez vezetett ez, de milyen áron? Mintha épp a személy, a bontakozó gyermek vagy fiatal látná kárát! Sőt, e régóta tartó folyamat eredményeként manapság szokás már nemcsak „nevelési vészhelyzetről” vagyis a fiatalok világának nehézségeiről beszélni, de a felnőtt társadalom válságáról is. Ennek hatásait lépten-nyomon tapasztaljuk: hazánkban és nemzetközi szinten, politikában és a gazdasági-pénzügyi világban egyaránt.

Úgy hiszem, ma olyan iskolára van szükség, amely újra az egész embert tudja figyelme középpontjába állítani. Az egész embert, a teljes embert. Nagy feladat ez, roppant nagy, de ahogyan a legutóbbi egyetemes káptalanunk fogalmazott Kalazanci Szent József szülőhelyén: „docere audeo”, „merek tanítani”, „van merszem tanítani”; így nekünk is van bátorságunk belevágni ebbe a roppant feladatba, mert épp ez a feladat az igazán pedagógushoz méltó; ez a feladat az, amely lelkesít minket, ez a feladat az, amely felszítja pedagógusi szenvedélyünket.

Egyrészt olyan iskolát szeretnénk alakítani, amely az élet értelméhez segíti el diákjait. Segíti őket, hogy felfedezzék, mennyire értékes az ő személyük, milyen egyedi teremtményei ők Istennek. Csak aki hiszi és tudja, hogy Isten szerető teremtő tevékenységéből ered az élete, az tudja igazán értékesnek önmagát, s csak az fedezheti fel személyes létének értelmét is. Aki így növekszik, mert ilyen környezetet tudunk teremteni számára, az eligazodik a világban, megtalálja majd értékes hivatását közösségében, társadalmában is.

Másrészt a mai világban, s különösen a mai magyar társadalomban újra és erőteljesen hangsúlyoznunk kell a személy közösségi dimenzióját. Társadalmi bizalmatlanság, elmagányosodás, a virtuális kapcsolatok túlburjánzása a személyes, valós kapcsolatok kárára; a személyek közti kapcsolati háló hiánya vagy nagyon ritkás szövése jellemző társadalmunkra. Amikor keresztény iskolát alakítunk, építünk, létfontosságúnak látjuk, hogy közösséget építsünk, alakítsunk. Az iskolát sokféle közösség otthonává kell tennünk. Így válik az iskola nemcsak tudásközvetítő hellyé, de élettérré, ahol testvérekre és barátokra talál diák és tanár, szülő és öregdiák. 

S akkor tudjuk majd megvalósítani Kalazanci Szent József nagy álmát, az evangelizáló iskolát, az egész ember fejlődését szolgáló iskolát, ha ezek a közösségek iskolában és az iskola körül a keresztény hit megélésének helyei lesznek. A piarista iskola senkit nem kényszerít a keresztény hitre – képtelenség is lenne ez –, de felkínálja ennek lehetőségét. Ha mi tanárok tudjuk egymással megosztva, közösségben, örömmel megélni nevelői hivatásunkat, ez hívogató lesz más, hozzánk tartozó személyek számára is, s kedvet ébreszt majd diákjainkban is. A kalazanciusi látomás, ahol hit és tudás, kultúra és evangélium, hit és élet összetarozik, így válhat újra valósággá.

Kedves Kollégák, kedves Fiúk, a történelmet formáló-alakító Isten színe előtt fogadjuk el az új épület hívását-kihívását: kezdjük mindnyájan friss, megújulásra kész lélekkel ezt az új tanévet! Keressük azt, hogy mire van most a legnagyobb szükségünk, nekünk, tanároknak és diákoknak, s találjuk meg közösen a legjobb válaszokat!

A jövő miránk vár, Isten áldásával folytassuk utunkat, nagyszerű a küldetésünk!