Lackfi János: Élő, mozgó kövek

Ünnepi beszélgetés a József Attila-díjas író-költővel

Kultúra – 2012. december 26., szerda | 14:08

A legfontosabb elindulni, mint a három királyok tették, és a teljesen bizonytalannak nekivágva hátrahagyni beidegződéseinket, mondhatni minden vagyonunkat. Ez a legnehezebb nekem például, kiemelkedni valahogy a kitüntetett időbe, átrendezni a dolgok szokásos menetét, letenni a mindennapi nyűglődést – mondta a Magyar Kurírnak Lackfi János költő, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának docense, akivel gyermekkori és mai karácsonyairól, az ünneplésről beszélgettünk.

Hogyan emlékszik vissza gyermekkori karácsonyaira?

Nem vallásos családban nőttem fel, de próbáltunk azért valamit megőrizni az áhítatból, a hangulatból, volt Jézuska, karácsonyfa, családi összejövés és kötelező „mennybőla Zangyal”, még ha nem is volt pontosan tisztázva, milyen angyal és ki az az isteni Kisded. A díszletek megvoltak, de csak később, utólag teltek meg tartalommal számomra is és a maguk útján szintén megtért szüleim számára is.

Miután megházasodott és családot alapított, miként sikerült kialakítani a közös ünneplést?

 Feleségem Bárdos Lajos unokája, az ő nagyon népes családjában megvoltak az ünnepi tradíciók, ezeket formáltuk át a saját magunk hite és élete szerint. A minden esti közös imádságból egészen természetesen nőttek ki az egyes ünnepkörök sajátos magánceremóniái. Juli művészettörténész, így sok reprodukcióval, képekben is bemutatta a karácsonyi vagy húsvéti eseményeket, ugyanúgy, ahogy ma óvódás hittanosainak, akik rajongnak érte. Ezeket a kicsik nagyon szerették, ez volt az ő Jézus-képregényük.

Miként készülnek az ünnepekre?

 Igyekszünk elrendezni a lakást, és persze sok mindent készíteni két kezünkkel a kökénylekvártól kezdve, melyhez magunk szedtük a gyümölcsöt itt, Zsámbékon, ahol élünk, a birsalmasajton vagy a mézeskalács-díszítésen át a szaloncukorig. Próbáljuk visszatisztítani a jelképeket, hiszen a szaloncukor például nem műízű, aromás maszlag eredetileg, hanem az égből szállott kenyér formáját magára öltő marcipándesszert. Mi is így készítjük, valódi csokival bevonva, illetve van fehércsokis változat, aszaltszilvába töltött mandulával. Kívül pedig az IHS felirat, hiszen ez nem csak egy édesség. A karácsonyi vacsorára lengyel szokás szerint hatalmas ostyákat sütünk, mindenkinek egyet. A család minden tagja letör majd egy darabot az összes többiekéből, így kérünk bocsánatot mindazért, amivel megbántottuk a másikat ebben az évben. Margit lányom süti a roppant bonyolult és finom flódnit, jiddis tradíció szerint, mákos, almás, szilvalekváros, diós töltelékkel. És igyekszünk meglátogatni sok olyan elfeledett, magányos rokont, ismerőst, akikre amúgy nemigen jut idő.

Fel tud idézni egy emlékezetes karácsonyt?

Három őszi gyermekünk is van az ötből, őket csecsemőként mind odatettük annak idején a fa alá, kisdednek. Margit lányom születésekor például, november 15-én hatalmas pelyhekben hullt a hó, azt bámultuk a szülőszoba tágas ablakain át. Johanna lányunk csodával határos módion született meg az utcán, mielőtt a kórházba beértünk volna, elkaptuk a levegőben, és semmi baja nem esett. Ünnep volt vele karácsonyozni. Az igazi meglepetés-Jézus Dorottya volt, aki december 22-én született, s kikunyeráltuk, hogy hazajöhessen a kórházból. A többiek a fa alatt látták meg őt először.

Hogyan lehet ünnepelni a munka után, a sok nyűg, ünnepi „intézkedés” mellett; sokak számára mintha csak pluszteher lenne a karácsony, amikorra ajándékot kell venni, főzni kell, aztán lefogyni.

 Hajlamosak vagyunk ebbe a hibába esni, túlpörögni az eseményeket, túlkészülni a formai részét, elhagyni a lelkieket. Sőt, egy januári rádiózáskor hallottam, amint az egyik munkatárs kiakadva mondta, jaj, de jó végre újra munkába jönni, neki annyira elege volt a családjából, még egy nap otthon, és megőrül. Ez nagyon szívszorító, hiszen akinek nem jó otthon, annak ilyenkor lehet a legnehezebb. Aki viszont szívesen van szeretteivel, jól teszi, ha kicsit „le tud ereszteni”, rá tud hangolódni a többiekre, saját belső ritmusára. Az idős Horowitzot láttam Mozartot zongorázni, akkor jöttem rá, hogy a peckes, taktusos klasszicizmuson túl van egy rejtettebb metronóm, amit ő már hallott az öregkor saját hallásával, és ahhoz igazította a darabot. Nem csúszott ki sosem az ütemből, de szinte elképesztő módon „gumírozta” azt. Jó lenne, ha ugyanígy „játszanánk” ünnepi időnket.

Van kedvenc karácsonyi témájú irodalmi alkotása?

Nagyon szeretem Laura Ingalls Wildernek a Kicsi ház a nagy erdőben című könyvét, ez az észak-amerikai természetről és benne eltöltött gyerekkoráról szól, kedves humorral, gyerekeknek is. Korábban minden évben újra olvastam Tolsztoj Családi boldogság című könyvét, mely címe sugallatával ellentétben nem pacsuliszagú lányregény, ám szomorúságában nagyon is felemelő. Új kedvencem Orhan Pamuktól a Hó, mely fordulatos, mai történelmi krimi és szerelmes regény, s ugyanakkor a haza fogalmáról és költészetről is rengeteget mond, egyszerűen mestermű.

Hogy tud ön, illetve miként tudnánk mi mindannyian karácsonyi vándorok lenni, hogy egyik tavalyi könyvének címét idézzem?

A legfontosabb elindulni, mint a három királyok tették, és a teljesen bizonytalannak nekivágva hátrahagyni beidegződéseinket, mondhatni minden vagyonunkat. Ez a legnehezebb nekem például, kiemelkedni valahogy a kitüntetett időbe, átrendezni a dolgok szokásos menetét, letenni a mindennapi nyűglődést. De ha sikerül, akkor egészen másként érzi magát az ember, és ebben a liturgia nagy segítség. Pótolhatatlanná tesz mindannyiunkat, érző, mozgó kővé válunk Isten épületében. Nem „muszáj” semmi extrát csinálnunk, nem kell teljesítenünk, nem kell szerethetőnek mutatkoznunk, a jobbik arcot előkapni, csak részt venni a szertartáson, hagyni, hogy Isten szeressen. És ez nem is olyan könnyű, hiszen Isten néha távolinak, mi pedig kevéssé szerethetőnek látszunk. Mégis, ha sikerül, úgy ezek az önazonosság ritka pillanatai.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!