Laudato si’ – XIII. Ökológiai lelkiség

Az ökológiai megtérés, amelyről az előzőekben szó volt, örömöt és békét hoz (LS 222–227). Ennek alapja – a keresztény lelkiség tanítása szerint – a mértékletesség, józanság és az alázat. E két magatartásformát ugyan az elmúlt századok nem becsülték sokra, ám mára világos: a bennük rejlő emberkép, az önkorlátozás képessége elengedhetetlen a valódi boldogsághoz (LS 224). Ennek azonban részét képezi a béke önmagunkkal. „A személy belső békéje nagyban kötődik az ökológia ápolásához és a közjóhoz, mert ha hitelesen élik meg, kiegyensúlyozott életstílust tükröz, amely egyesül a rácsodálkozás képességével, amely elvezet az élet mélységére” (LS 225). Amiről itt szó van, a szív bibliai értelemben vett megtérése. Ez tesz minket képessé arra, hogy megálljunk, s hálát adjunk életünk minden pillanatában, például az egyszerű étkezés előtti és utáni ima esetében (LS 227). Ha mindig hálásak vagyunk a teremtés ajándékaiért, valódi öröm és béke költözik a szívünkbe.

A megtért lelkületű ember számára sajátos kihívássá lesz a civil és politikai szeretet (LS 228–232). Hisz a környezetet védő ember lelke érzékeny az emberi, társadalmi gyöngeségre, törékenységre is. A pápa példaként hozza Lisieux-i Terézt, aki a szeretet kis útjára tanít minket (LS 230). Miként pedig az előző fejezetnél is utaltunk rá, a szeretet gesztusai, legyenek mégoly aprók is, kihatnak a családi, közösségi, társadalmi szintekre, s lépésről lépésre változást tudnak elhozni. Ez még akkor is így van, ha nem közvetlenül a politika terén munkálkodunk (LS 232). Ezen a téren elengedhetetlen a közösségalkotás, a közösségi cselekvés, mert ezekben a szeretet és ajándékozás kézzelfoghatóvá válik.

Korunkban valódi jellé és üzenetté lesznek a szentségi jelek s a pihenés általi ünneplés (LS 233–237). A szentségek azt üzenik ugyanis, hogy bennük és általuk Isten a természetfölötti életet közli (LS 235). Az anyagvilág ekként sajátosan Istené lesz, a fizikai valóság hordozza a kegyelmit. Ha ezt átérezzük, mélységet nyert a természettel való kapcsolatunk: amikor például szemléljük a teremtett világ szépségét, lelkünk felemelkedik Istenhez (LS 234). A vasárnap, amelynek középpontja az Eucharisztia szentségének ünneplése, egybekapcsolja ezt a gondolatot a pihenés szentírási parancsával. „A pihenés a tekintet kiteljesítése, amely lehetővé teszi, hogy felismerjük a többiek jogait. Így a pihenés napja, amelynek középpontja az Eucharisztia, kiárasztja fényét az egész hétre, és bátorít minket, hogy megtegyük a magunkét a természetről és a szegényekről való gondoskodás terén” (LS 237).

A hívő ember a teremtmények közötti viszonyok hálójában magát a Szentháromságot szemléli (LS 238–240). „Az Atya mindennek a végső forrása, szerető és önközlő alapja mindannak, ami létezik. A Fiú, aki tükrözi őt, és aki által minden teremtetett, egyesült ezzel a földdel, amikor alakot öltött Mária méhében. A Lélek, a a végtelen szeretetkapocs, bensőségesen jelen van az univerzum szívében, új utakra lelkesítve, új utakat ébresztve” (LS 238). A keresztény ember számára tehát a Szentháromságba vetett hit egyszersmind mód és modell a másik emberhez s a környezethez való viszonyra is.

Az enciklika tematikájába kapcsolódóan elénk áll Mária is, az egész teremtés királynője (LS 241–242). A Szűzanya, aki szünet nélkül közbenjár, „anyai szenvedéssel visel gondot erre a megsebesült világra” (LS 241). Amikor pedig mennybevitelét szemléljük, meglátjuk benne az egész teremtett világ Királynéját is. Ő, aki gondosan őrizte Jézus (vö. Lk 2,19.51), ebbe a törődésébe most már mindeneket belefoglal. Mellette áll József, az „őrző”, az egyetemes Egyház védőszentje – tőle is megtanulhatjuk ezt a megőrzésre irányuló hivatást (LS 242).

Az enciklika záró gondolata eszkatologikus természetű, ezt a címet viseli: A Napon túl (LS 243–245). Szent Pál szavai szerint végül színről színre látjuk majd Isten végtelen szépségét (vö. 1Kor 13,12). Ez az üdvös állapot a mennyei Jeruzsálemben teljesül be, ahol Krisztus újjáalkot mindent (vö. Jel 21,5). Erre várunk most, efelé tart a világ. „Minden teremtménnyel együtt járunk ezen a földön, Istent keresve (…) Járjunk énekelve! Bolygónkért viselt harcaink és aggodalmaink ne ragadják el tőlünk a remény örömét!” (LS 244).

„Isten, aki meghív minket a nagylelkű önátadásra és minden odaadására, felkínálja nekünk azt az erőt és fényt, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy előre haladjunk. Az élet Ura, aki nagyon szeret bennünket, mindig jelen marad ennek a világnak a szívében. Nem hagy el, nem hagy magunkra minket, mert visszavonhatatlanul egyesült földünkkel, és szeretete mindig arra vezet minket, hogy új utakat találjunk. Övé legyen a dicséret!” (LS 246).

A pápai dokumentum ismertetését holnap az utolsó résszel folytatjuk és fejezzük be.

A Laudato si’ kezdetű enciklika teljes szövege különféle nyelveken elérhető a Vatikán hivatalos honlapján.

Fotó: News.va

Török Csaba/Magyar Kurír