Lázár Kovács Ákos a keresztény művészetről: Isten minden blaszfémiát eltűr

Mi a vallásos művészet?

Szerintem három kategóriáról beszélhetünk; ezeket már T. S. Eliot is leírta: vallási, pszeudo-vallási és vallásos művészet. Ő például a Bibliát vagy az ikonokat nevezi vallási művészetnek, ezek lényegileg hordozzák a belső hittartalmat, ami a Krisztushoz való kapcsolódás direkt útja a művészetben. Ide sorolható akár Pergolesi, Bach vagy Mozart műveinek jelentős része. A Szentírás eredetileg nem műalkotás akart lenni, de sokan akként kezelik, egy-egy szövegrésze maga is megáll műalkotásként, a könyv pedig művészek ezreit indítja alkotásra. A vallási művészet esetében belső alakja van az alkotásnak: az ikonfestőnek, zeneszerzőnek van egy kiimádkozott képe, amit a Krisztus-tapasztalata alapozott meg. Itt az alkotó minden magyarázat és üzenet nélkül jeleníti, írja le, hogy mi történik. 

Mit takar a második kategória?

A pszeudo-vallási művészet szekunder, másodlagos dolog: ez a gipszjézus, a gipszmária, a műanyag világító rózsafüzér. Tud valamit arról, hogy mi a rózsafüzér, de komolyan (mondjuk akár csukott szemmel) rózsafüzért imádkozó embereknek nem jut eszükbe világító rózsafüzért létrehozni. A vallásos giccs eladásra készül, elárasztja a búcsújáró helyeket, és meglovagolja a primér, az elsődleges szándékot, azt, hogy van valakinek direkt kapcsolata a misztériummal – ezt nevezhetjük akár a vallási művészet alapjának is.  A pszeudo-vallási ezzel szemben csak úgy csinál, mintha vallási lenne, de tettet, majmol, pedig nincs Istenre bedrótozva. 

Az ikonfestő imádkozik, együtt van egy belső tartalommal, aminek van egy belső alakja és egy külső kifejeződése, formája. Az ikon, vagy egy zenei passió tulajdonképp csak mellékterméke a festő vagy a zenész imádságos életének. Ebben az értelemben a Szentírás is csupán egyik, döntő fontosságú mellékterméke volt az egyházi hagyománynak. Nem azért van egyház, mert megírtuk a Szentírást, és arra alapoztuk az egyházat. A Szentírás melléktermék, tudósítás. Ha most egy ujjcsattintásra eltűnne az összes Szentírás a világon, az egyház képes lenne akkor is újra megírni, a hagyomány képes volna újraalkotni azt. A Szentírás benne van a szerves hagyományban, az egyház egyik belső alakjának külső formai kifejeződése. A szerzetesek vagy rózsafüzérező szent asszonyok pedig simán lediktálnák nekem, vagy bárkinek az általuk kívülről fújt részeket. Ez a hagyomány, a szukcesszió, a folyamatos gyakorlat, a tradíció. Továbbadjuk a Bibliát. 

A pszeudo-vallási termékek elsődleges motivációja nem vallási, hanem politikai vagy gazdasági. Kiszorulunk a közéletből? Csinálunk egy 40 méteres keresztet! Ezek bizonyos értelemben homályba takarják a lényegit, ami viszont megvan a vallási művekben. Esetleg arról is szó lehet, hogy a megrendelőnek – polgármesternek, egyháztanácsnak – csinálunk valamit: verset írunk vagy kifestjük jókedvünkben a templomot. Ezek bizonyos értelemben rosszat tesznek a keresztény tartalomnak, a vallásos öntudatnak, identitásnak – már amennyiben bizonygatnak, győzködnek, erősködnek.

És mi a harmadik, a vallásos művészet?

A harmadik forma a vallásos mű, ami egy művészi küzdelemből származik, és nem kötődik feltétlenül kulturálisan megszokott vallási formákhoz. A vallásos művészet abból a küzdelemből származik, amit az ember a saját hitéért, belső keresztény alakjáért, tulajdonképpeni egzisztenciájáért folytat. Ilyen Dosztojevszkij, Eliot vagy Tarkovszkij, Kodály Zoltán. Tarkovszkij filmrendezőt, foglalkoztatta egy probléma, egy belső alak formálódása, amit aztán megpróbált kifejezni a saját személyiségének a prizmáján átitatva. Ehhez megtalálta a formát. A forma és tartalom mindig egységben kell, hogy legyen. Az Atyától született Krisztus az idők kezdete előtt, ezáltal van egy direkt, mondhatnánk királyi, vagy messiási út a művészetben is, ami az isteni teremtésre hajaz. Ha Isten van és teremt, akkor nyilván azt teremti, ami neki szép, jó, igazságos. Imigyen Krisztus megtestesülése művészeti alkotásként is felfogható. De akármelyikünk élettörténete is felfogható saját művünkként. Szent Ferenc, Teréz anya képe a falon ilyen életalkotások mementói. Jó rájuk nézni, gyönyörködünk bennük. Ilyen a liturgia is, aminek épp a direkt kapcsolata lényege. De számos, magyar művésznők által készített gobelint is láttam, amelyek átütő erejű vallásos művészetet képviselnek. 

A meggyőződés a vallásos művésznél nem üzenetes vagy üzengető (nem harcos, nem vitatkozó, vagy dölyfös) hanem őszinte, személyes küzdelemből fakadó alakzat. Dosztojevszkijről sokszor mondják, hogy rosszul használja a szavakat. De a kérdés nem ez, nem ebben van az ereje, Dosztojevszkij nem formaművész – őt egy belső, formálódó alak, alakzat bántotta, mondjuk: „ágyban párnák közt halni meg.” Figyelembe kell venni, hogy nem mi fújjuk a passzátszelet, hanem mindannyian Isten teremtményei, gyermekei vagyunk, és amikor a homokozóban, a tudományos akadémián, egy koncertteremben játszódunk, játszadozunk, mindig tudjuk, érezzük, hogy az anyánk, az apánk, a szerelmünk, a diákunk, vagy a gyerekünk, aki épp Istent jeleníti meg ott nekem, ott ül csöndben és figyelmesen az egyik padon. Ha ez a tudat megvan, akkor lehet beszélni arról, hogy mi zajlik a homokozóban, vagy a focipályán, vagy a templomban. De ha elfeledkezünk arról, hogy Isten gyermekei vagyunk, akkor már bármik lehetünk: sejtcsomók, terminátorok, hősök, istenek, romlott angyalok, gőgös egzisztenciák, sztárok. De az egy másik kérdéskör, ez már nem a vallásos művészet témája.

Több boltban, kegyhelyek környékén különösen nagy dózisban lehet kapni giccset, kis szobrok, képek, pszeudo-vallási tárgyak tömkelegét. Ezek szerint ez hátráltatja a hitet?

Salinger írja valahol, hogy Isten minden blaszfémiát eltűr. Mondhatnánk: a sas nem kapkod legyek után. Istent kezelhetjük pincsikutyaként, bárzenészként, egy irodalmi alkotásban szerepeltethetjük széklábként, ettől még az ő objektív valósága, ha van ilyen, és miért ne lenne, ugyanaz marad. Olyanok vagyunk Istennel, mint az egyéves gyerek, amikor azt mondja a mamájának, hogy nem szeretlek. Ez után a mondat után persze kikerekült szemmel azonnal elsírja magát, mert nem lehet máshova fordulnunk, csak az anyánkhoz, az apánkhoz.

Ahogy Istennek nagyvonalú a jelenléte, nem kezd el minden blaszfémiára felháborodni, berregni, vagy csörögni, úgy ennek a csöndes, mindent eltűrő jelenlétnek a fordítottjaként ezek a tulajdonképpen már blaszfémikus giccsek is felhívják valamire a figyelmet. Assisi Szent Ferenc mondta egyszer: bár csak úgy tudnék imádkozni, ahogy az az ember ott a mezőn a szamarával káromkodik! A gipszjézusnak is abból van az ereje, és azért imádkozom előtte én is, a pápa is meg Kodály Zoltán és Mari néni is, mert tudjuk, hogy kire utal az a tárgy. Erre hívták fel a figyelmet az ikonvitánál jó 1200 éve. Mi a képet tiszteljük, de nem imádjuk! A képet tiszteljük az azon szereplő arc, ha úgy tetszik életteljesítmény, életmű miatt. Nem a festéket, vagy az aranyozást. A világító rózsafüzér által is tisztelhetem, imádhatom azt az Istent, akihez imádkozom. Nagyon tisztelem azt az öregasszonyt, aki akár ilyennel a kezében, de imádkozik, és ez a nénike végtelenül több, jelenvalóbb ezzel a mozdulatával nálam, aki csak okoskodva beszélek az ima erejéről, valóságáról.

Rossz lenne, ha egy hamis exkluzivitás vagy intellektualizmus jegyében irtanánk ezt a vallási televényt. Hadd örüljön annak a szobornak egy néni, egy munkás, egy buszvezető, amire a műértő egyébként joggal mondja, hogy botrányos. Nem a festett giccses alak előtt térdelünk le, hanem azon alak előtt, akinek ez a szobor egy téves, torz ábrázolása, formája, figurája. Mátraverebély-Szentkutat körbeveszi a giccses pszeudo-vallási televény, mégis a legmagasabb rendű dolgok történnek ott, nevezetesen az átváltoztatás. De ott élhettem meg akár életem egyik legszebb pillanatát is. Isten szerencsére nem személyválogató – nekem itt, neked ott. Jézus is felháborodik amikor bemegy a templomba, látva hogy latrok barlangjává tették atyja házát. De ez a latrok barlangja ott van a saját lakásomban, a szívemben, egy rossz szobor, egy rossz kép, egy bűnös tettem képének a formájában.

Nem lehetünk kegyetlenek és irgalmatlanok sem másokkal sem önmagunkkal szemben. Mindenkinek megvan a maga be nem vallott, bűnös naplementéje Svájcban, ahogy Pilinszkynek is : „Bevallom a naplementét Svájcban, nem lett volna szabad.” És ez a vers folytatódik is – kegyetlenül… Az egyház, de akár a vallásos művészet felelőssége, hogy próbálja szeretettel képviselni a kontrollt. Bűnökkel, giccsekkel, melléfogásokkal szemben, de az emberrel.

Hogy lehet elősegíteni ezt a kontrollt? Műértő, jó ízléssel rendelkező papokat kell képezni a szemináriumokban?

Fontos, hogy a profán van körülkerítve, nem a szent. Ez a szó, a profán azt jelenti, hogy elkerített, elkülönített, körülkerített terület. Azt hisszük, hogy a profán van kívül és a szent van belül, de ez tévedés, mert épp fordítva van! Isten valósága, szeretetóceánja, templomkertje mindent áthat, és ami profán, az ettől el van zárva, zárkózva. Az Pilinszky szavaival „gyűjtőtábor a bizonytalan formájú, körülhatárolt terület”. Persze ő ezt a gettóra mondta, de a profán egy Istentől elzáródó gettó. A profánnal gettósítjuk magunkat Isten jelenléte elől. Betömködjük az ablakokat, az ajtókat, a lyukakat, nehogy bejöjjön Istennek az aranypora, a szeretete, a virágillata. Ez egy folyamatos gettósító kísérlet, amivel ki akarjuk zárni az életünkből azt a szeretetóceánt, amiben egyébként öntudatlanul akár, de napozunk. Ez olyan, mintha egy szigeten élő ember azt mondaná, hogy nincs óceán, vagy a hal a tóban, hogy nincs víz.

Úgy tudjuk elősegíteni a jó ízlést, hogy saját ízléstelenségeink közepette, azokkal szemben örökösen (mert ez nem befejezhető) munkáljuk keresztény identitásunkat, önazonosságunkat. A pap papként, a mosónő meg úgy. Mert ha lenne ilyenünk, ha keresztények lennénk, ez a belső (egyébként krisztusi alak) csalhatatlanná tenne bennünket: vele együtt, ha úgy tetszik, tőle tudnánk, hogy mi a jó és mi a rossz. Ahogy Ingmar Bergman filmrendező mondta: „Jézusnak valószínűleg a legnagyobb szenvedést a tisztánlátása okozta”. A tömegkereszténységnek vége van, egyszer és mindenkorra. Azt kellene észrevennünk, hogy nincs mögöttünk senki, a falnál állunk – hogy csak fölfelé van menekülés, és ez minőségi kérdés. Ahogy az a nő is, akit Iránban a katonák, vagy az a kisfiú Egyiptomban, akit a muzulmán társai a keresztény hite miatt… Hagyjuk ezt. 

Inkább a bevált, konzervatív formák – klasszicista, gót, barokk – vagy az avantgárdabbak mellett teszi le a voksát?

A kultúra, és ez megint Eliot gondolata, nem csak társadalmi kultúra, hanem az egyén kultúrája, a csoport kultúrája is. Egyéni vallásosság nélkül nincs közösségi tapasztalat, közösségi tapasztalat nélkül nincs társadalmi és visszafelé – Isten is szentháromságos. Hiába siránkozunk, hogy nincs jelen a keresztény művészet a társadalomban, ha egyszer nincsenek keresztény önazonosságú egyének és közösségek sem. Keresztény művészet ott van, ahol vannak olyan emberek, akik ezt véresen komolyan gondolják, és ráteszik erre az életüket, a sikertelenségüket és azt, hogy nem rendelnek tőlük és nem lesznek a Művészeti Alap kurátorai, vagy egyetemi oktatók, templomfestők, vagy akármik. Vagy lesznek akár, mindegy. De jézusok lesznek. Jézus a konzervatív, vagy az újító formák mellett teszi le a voksát? A bevált román, gótikus, és egyéb klasszikus formavilágú, vagy az avantgard formavilág mellet? Mindenki dönthet. Nincs feloldhatatlan ellentét az avantgard és a konzervatív között, meggyőződésem, hogy a jó öreg, ágyban fekvő európai evangéliumnál nincs avantgardabb, vagányabb kihívás, művészi lehetőség. Vagyis lehet valaki avantgard konzervatív, vagy akár konzervatív avantgard.

Régóta vannak hasonló viták az egyházon, de a politikán belül is, például a konzervativizmus és a progresszió közt. Fontos, hogy a konzervatívnak nem a liberális az ellentéte, hanem a progresszív. A liberális ellentéte pedig az antiliberális. Tarjányi Béla professzor úr mondta még diákkoromban egy előadásán, hogy egy autóban van aki a gázt és van aki a féket akarja nyomni. Ha öten ülünk az autóban, meg kell állapodni valahogy a sebességben. Az egyházban is ott ülünk 1,2 milliárdan, és rengeteg feladatunk van a szociális szerepvállalástól a magzat jogaiért való küzdelmen át a papi hivatások támogatásáig, a közösség- és templomépítésekig.

Az egyház nem egyfunkciós intézmény, hanem milliárdfeladatú. Az egyház mi vagyunk, akik benne élünk. Van, aki a gótikához és barokkhoz kötődik, az kötődjön nyugodtan ezekhez, mások viszont avantgárdkodni fognak, posztmodernek lesznek. A zeneakadémián most is kötelező komponálni reneszánsz és barokk stílusban. Picasso is megtanulta az akadémiai festészetet, és nem kell elmenni Barcelonáig, hogy ez kiderülhessen! Utána azonban Picasso is egészen másba fogott. A Szentlélek ott fúj, ahol akar. Még az is lehet vallásos művész, aki feslett életet él, például Baudelaire vagy Rimbaud. Ez kegyetlenül hangzik, de mi, jólértesült farizeusok vagy szadduceusok, nem szabhatunk határt Isten irgalmasságának. Ha Rimbaud képes volt létrehozni vallásos művészetet, márpedig így van, akkor tudomásul kell venni, hogy a Szentlélek nagyvonalúbb nálunk. Csontváry is vallásos művész, pedig tele van idiotizmussal, atavizmussal és mégis ott vannak a képein a belső lenyomatai a küzdelmének, és ezek első osztályú műalkotások – ima-felhőkarcolók. Attól még, hogy mi nagy büszkén csak három regiszteren tudunk játszani, Isten egy ujjal is használhat hárommilliárdot.

Elterjedt vélekedés keresztény körökben, hogy nem probléma, ha egy keresztény film – mondjuk a népszerű Tűzálló –, regény – például A viskó –, vagy zenemű nem állja meg a helyét filmként, regényként vagy zeneként, tehát rossz alkotás, attól még az „üzenete” célba érhet. Hogy látja, egy filmnek nem filmként kellene elsődlegesen megállnia a helyét? A rossz keresztény film és a rossz keresztény regény nem inkább lejáratja a kereszténységet?

Ezek többsége a pszeudo-vallási alkotás kategóriájába tartozik. Olyanok, mint a popkorn, beülök a moziba, és nem kell belső, esetleg erkölcsi erőfeszítést tenni, hogy megértsem a filmet. Egyébként nem tartom jónak a ki-üzenetesdit. Jézus nem valamiféle üzenet miatt lett emberré, hanem szeretetből. Nem a vonat-fülkefényben áll, hanem gyalogol a sín mellett és bekopog minden ajtón. Le kell számolni a jézusi „üzenet” felvilágosodás-ízű gondolatával. Nekünk nincs evilági harcunk, nincs evilági tétünk, nem kell győznünk Jézus helyett. Ő legyőzte a világot. Nem akarhatunk jól élni: az emberfiának nincs hol lehajtania a fejét. Az a keresztény, aki üzenetet, hatalmat, sikert akar, az be akar rendezkedni ezen a világon. Nem rendezkedhetünk be, a művészet sem, hiszen olvadó jégen vonósnégyesezünk, és ez az egész a születésből a halálba megy. A születést és a halált pedig körbeveszi az örök élet valósága. A mi országunk nem evilágon van. Aki összekeveri a dolgokat, az már evilági megváltástanokat teremt és bevadul. Regényt ír, vagy festeni kezd és ima helyett csapkodni kezd. Van egy pap ismerősöm, rendszeresen zsűrizik filmfesztiválokon: azt mondja, hogy a fesztivál végén napokra el kell vonulnia és imádkoznia, hogy kipucolja a szemét, a szívét, az emlékezetét. Itt kezdődik az alkotás és nem a Da Vinci-kódnál. 

Milyen a jó műalkotás?

Egy jó műalkotás, ahogy mondtam, behunyt szemű pontosság, kihívás, provokáció. Egy jó vallásos művel a vallásos ember provokálja a nem vallásosakat. Amint a pápa mondta: az ateisták a vallásos emberek kísértései, a vallásosak meg az ateistáké. Nem sikertörténeteket kell várni – az egyéni küzdelmeknek vannak csak eredményei és ezek többnyire láthatatlanok. Mit számít? A viskóhoz hasonló pszeudo-vallási alkotások teljesen mindegy, hogy mennyire lesznek aktuálisan sikeresek, mivel lényegi hatásuk nem lesz, sőt talán még rosszabb lesz, mert elkezdik azt hinni tőle néhányan, hogy Istent meg lehet vásárolni.  Az aktuális siker nem evangéliumi kategória – Jézus írástudatlan fafejűekkel kezdte a focit. Persze ezek a viskószerű művek is abból származnak, hogy valamit kezdeni akarunk az élettel, a halállal, Istennel, a bűnnel, a hatalommal. A vallási magyarázat, a Biblia, a szakrális művészet primér magyarázat, az emberiség ősi magyarázata – mindenre. A zsidó-keresztény vallás nagyon markáns választ ad, mivel azt állítja, hogy Isten megtestesült.  A megtestesülésben van a kereszténység ereje. Mondhatnánk, a kereszténység megtestesült vallási műalkotás, már amennyiben krisztusi. 

És mi van, ha nem így fogjuk fel a művészetet?

Akkor esztéticizmussá válik, felvilágosulunk. Ekkor fogjuk azt mondani, hogy a forma a lényeg, és ha valami jól van megformálva, akkor elfogadjuk és önértékűnek állítjuk be. Lehet fanyalogni Mel Gibson Passióján vagy Zefirelli Napfivér, holdnővérén, de nem tehetünk mindent csak forma kérdésévé. Gibson és Zefirelli filmjeinél az alak igenis átüt a sokaknak akár elviselhetetlen formán, ha úgy tetszik, „Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét”. A szent nélkül civil, profán, szekuláris esztétika van. Kant óta ezt a civil esztétikát sulykoljuk az iskolákban. Kant előtt viszont volt ötvenezer év, és ez az ötvenezer év is kezdett valamit a széppel és a művészettel. Nem lehet csak Kanttal azonosítani a művészet problémáját. Kant és társai létrehozták a profán esztétikát, azaz bekerítették az esztétikai teret. Ha bemész a kerítésen belülre, akkor lehet beszélni a film formanyelvéről plánokkal és montázzsal, és  ezek rendben is vannak, akkor mondhatjuk, hogy a film jó, és a többi, satöbbi. De mi van azzal az óceánnal, ami kívül van a civil esztétika szféráján? Mi van az angyalokkal, a démonokkal? Azt hisszük, hogy ha nem emlegetjük őket, akkor eltűnnek, eltakarodnak?  Mi van azzal a kolostorlakóval, aki azzal van elfoglalva, hogy tíz év alatt megfesti Istent? Nem olvasott Kantot, mégis kiváló alkotást hozhat létre, ahogy a népművészet is, mert a gyökereit mélyebbre növeszti, mint a kézzel fogható.

Hogy lehet a rosszat jól ábrázolni?

Ahogy a Szentírás teszi. Föl lehet háborodni, hogy erős testiségű jelenet, vagy vérengzés van egy filmben, de Michelangelo vagy Bosch alkotásaiban is sok meztelen ember meg vér van. Az ilyesmit vagy elbírja még a hitérzékünk, a sensus fideink, vagy feszegetjük azt. A közösség hitérzéke a műalkotásokra is vonatkozik. Lars von Tier Hullámtörés című filmjében például vannak első pillanatra megbotránkoztató jelenetek, de ezek nem öncélúak. Ha az ilyesmi az egész felől értelmeződik, akkor helye van az alkotásban, ahogy a házaséletnek is a házasságban. Jézus is járt vécére. Hogy mennyi lelketlennek tetsző test, agresszió, rossz, bűn fér el egy filmben, az ízlés kérdése. Ha túl sok, akkor ízléstelen a film. Sőt, igazából ízléstelenség nem is létezik, mert valakinek vagy van ízlése, vagy nincs. Vannak ízlés nélküli munkák, de ezek kiesnek a rostán. 

Szokták mondani, hogy ízlésen nem lehet vitatkozni, de ott van mondjuk az esztétika szak, ami mégis megpróbálja.

Igen, ez a népszerű elgondolás és ismét kísért a (félreértett, merthogy Kant épp hogy nem ezt írta) kantiánus álláspont. A természetes hitérzék az egyházban is tény, erős tény.  Kant például sensus communisról beszél, valamiféle közös ízlésről, érzékenységről. Mi sensus fideiről beszélünk, ami már a közmegegyezéses communis előtt volt: ez nekünk belefér, ez nem fér bele: a bűnös belefér, de a bűn nem. Felfestették a meztelen nőket és férfiakat, amint égnek a pokolban, de miért kell meztelen embereket festeni a templomra? Mégis odafestették. Ehhez a templomi sensus fideihez viszont közösség kell. Ezért van az, hogy a magányos, egzisztenciális út, amit sok művész és befogadó is felvállal, nagyon nehéz, ugyanis idiótává tesz: a görög hívta idiótának azt, aki egyedül van. Ő az, aki kiszakadt a közösségből és nem kap kritikát, önkritikára sem képes. Persze egy sivatagi szent is lehet idióta. Ez nem azt jelenti, hogy bolond. Hanem azt, hogy együgyű. De lehet, hogy csak mi látjuk idiótának és magányosnak, de igazából nem az, mert Istennel van és nézi az égi filmet, vagy elmélkedik napi három órát.  

Két szélsőséges nézet van: ha széles tömegek szeretnek egy művet, akkor a sikere igazolja annak értékét. Vagy: csak a beavatottak értékelik, a széles tömegek „értetlenkedve fogadják”, és ez igazolja az értékét. Mekkora szerepe lehet a konszenzusnak, a kölcsönösségnek egy mű értékelésében?

Nincsenek itt sem törvények. A közösség önmozgása dönt, ahogy a kánonokról is. Az egyháznak, mint mecénásnak, mint ízlés-közösségnek nyitottnak kell maradnia az újszerűre, Jézusra. Megint Pilinszky, ő azt kérdezi: akárhonnan jöhet üzenet? Igen, akárhonnan. Nem tudhatjuk, hogy az elsőrendű műalkotás hol, melyik faluban, tanyán, kolostorban születik. Kijön Weöres Sándor egy tanyáról, és kiváló verseket ír, előzmények nélkül. Vagy József Attila, a proligyerek beesik a külvárosból, és ott van a művészet közepén és istenes verseket ír. Nem tudjuk, miért épp Petőfit piszkálta az az egy gondolat. Ezek történetek, ez az esztétikai kultúra – beszélgetünk arról, hogy ki honnan jött és mit is hozott. De ha belép egy ikonfestő, vagy zenész, az esztéta hirtelen olvasó, néző, hallgató, közönség lesz: az Ige meghallója.

Gyönyörű, amikor a mise végén – és ezt egyszer Párizsban a Notre Dame-ban átélhettem – egy bottal támolygó orgonista a karzaton a regisztereknél korál-variációkkal búcsúzik Istentől. Mindenki kiment, mentek ebédelni, de akik ott maradtunk, olyat hallottunk, amit soha, senki, semmilyen koncerten nem fog. Egy kopasz, öreg botos ember – azóta tudom már, hogy ki is volt ő – a húsvéti liturgia végén még zokogott egy kicsit a remegő ujjaival. Ezek az esztétika pillanatai, ahogy jó film az Istenek és emberek is – pedig csak egypár szerzetest darálnak le benne. Mégis, ugyanaz a zokogás.  

Felsorolna pár jó művet?

A mostaniak közül például Arvo Pärt, egy észt ortodox zenész, Tarkovszkij, az előbb említett Emberek és istenek, de örültem a Lourdes című filmnek is, bár annak sok hibája van, nem érte el a vallásos művészet kategóriáját, de a határán mozog. Örömteli volt a Nagy csend című film is. De Oláh Szilveszter is kiváló szobrász, vagy Péreli Zsuzsa kiemelkedő gobelines alkotó – lehetne sorolni komoly teljesítményeket, építészeket, komponistákat, sportolókat. Kiemelném a Mások élete című filmet, ami a kelet-német titkosszolgálat egyik kis akciójáról szól. A Stasi-ügynök története evangéliumi ihletettségű. Van egy pillanat, amikor a rendszerváltás után a főszereplő meg akarja keresni az őt a háttérből kikészítő Stasi-ügynököt. Egyszer meg is látja, kiszáll a taxiból, de végül nem megy oda hozzá, hanem egy majdnem észrevehetetlen bólintással megállapítja, hogy ő volt az ügynök, aki ezt, meg azt tette vele, és csöndben visszaszáll a kocsiba. Ez Isten megbocsátása, és ennek meg kell találni a formáját, ugyanúgy ahogyan minden gyónásnál megkapjuk a külső formát. De a gyónás attól lesz a bűnbánat alakja, hogy beletesszük magunkat ebbe a nagyon is emberi ima-formába, beülünk ebbe az égi páternoszterbe, ahol mindig a Szentháromsággal találkozunk. Miért csinál egy Donnersmarck nevű filmrendező, akinek egyébként egyik rokona egy apátság apátja, miért csinál egy ilyen filmet, amivel aztán körbenyeri a fesztiválokat? Szerintem ez egy vallásos műalkotás. Jézus említése nélkül is az – bár lehet, hogy a rendező ezt most hangosan elutasítaná. Vagy ott van Tolkientől a Gyűrűk Ura, ami úgyszintén vallásos alkotás – ezek mind elsőrendű garanciák arra, hogy minden rendben. 

Szembeállíthatjuk az ismerőst a nyugtalanítóval?

Többnyire konformisták vagyunk, de a zsenik és a szentek gyakran nonkonformisták, még akkor is, ha nyakkendővel járnak, vagy szüntelenül imádkoznak a sekrestyében. A lengyel Krzysztof Zanussi nyakkendősen lehetett a „morális nyugtalanság” (milyen butaság, közhely ez is!) filmrendezője – zseniális művész és ember. Szent Ignác sem volt mindig konform, rendszeresen az inkvizíció elé cipelgették – Jézusról most ne is beszéljünk. A művészetben is van ilyen, ilyen csapkodós jézusi kötélfonás. A nonkonform (a konform is megteheti ugyanezt persze) megtalálja a maga kifejeződését, legyen az Szent Ferencé vagy Avilai Nagy Szent Terézé vagy Dosztojevszkijé. Lehet, hogy ötven évig nem lesz sikeres, csak nyugtalanító. De az is lehet, hogy ugyanennyi erővel ül valaki egy busz vezetőfülkéjében és két éjszakai kör között imádkozik, vagy csinálja a népénekekhez a gitárkíséretet – ezek akár konformnak is tűnhetnek, pedig mennyire nem azok. Megint az előbbi kettősség: mintha a konform is lehetne non-konform, ugyanúgy ahogyan a konzervatív is lehetne avantgard. Csinálja a művész, a tudós, a buszvezető a magáét, elkötelezetten csinálja és egyszer később kanonizálódni fog. Bekerül a művészettörténetbe, vagy oltárra emelik a csontját, mindegy. A popkultúra is nonkonform volt, a Beatles és a Rolling Stones, Jimi Hendrix és a Doors. Ezek mindannyiunk számára evangéliumot hordoztak, még ha nem is drogoztunk velük, csak örültünk, hogy nemcsak a mintamókus lehet napirenden. Persze, az ismerős is lehet nyugtalanító, sőt, talán éppen ez az igazi nyugtalanság. Erről csak azok tudnának valamit mondani, akik harminc éve házasok és eltemették a két gyereküket, vagy azok, akik harminc éve mondanak orgonátlan misét valami világvégi, hideg, falusi gipszjézusos templomban.

Ajánlott cikk: 
Lázár Kovács Ákos: Nyitva hagyott ég. Művészet mint vallásos kommunikáció (Vigilia, 2007/9). 

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!