Lélekjárás a romokon – Budaszentlőrinc búcsúünnepén

Megszentelt élet – 2018. augusztus 13., hétfő | 19:52

Szent Lőrinc mártír emléknapjához (augusztus 10.) kapcsolódóan augusztus 12-én, vasárnap délután tartották meg a pálosok évi búcsúját a budaszentlőrinci kolostornál.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A meghitt hangulatú ünneplésre néhány tucatnyian gyűltek össze a szabad ég alatt, a romok között, ahol a budai Sziklatemplom és a „MotorkerékPálosok” közössége mellett piknikező családok, az eseményre érkezett idősebb, ifjabb kirándulók és betérő érdeklődők képviseltették magukat.

Az ünnepi szentmisét Bátor Botond OSPPE mutatta be, a bevezetőben utalva arra a hagyományra, amelyet annak idején P. Aczél László Zsongor indított el Lőrinc diakónusra és az 1527-ig Budaszentlőrincen élő és alkotó szerzetesekre való tisztelgő emlékezésként.

A pálos szónok homíliájában a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jelentőségét kiemelve fűzte össze a Királyok első könyvéből vett olvasmányban szereplő, Illés prófétát bátorító-erősítő angyali kenyér példáját, az Eucharisztia „elővételét” az evangéliumi „mennyből alászállott élő kenyérrel”, Jézussal és Szent Lőrinc hősiességével. Amikor a római prefektus II. Sixtus diakónusát arra utasította, hogy adja át neki az Egyház vagyonát, Lőrinc – vállalva a kínhalált – a vele érkező szegényekre, rokkantakra, elesettekre mutatott: ők az Egyház kincsei. Bátor Botond hangsúlyozta, hogy megélt, megszenvedett elesettségünk, gyengeségünk kincs, mert éppen a nehézségek, terhek építenek és gazdagítanak minket. Figyelmünket összpontosítva éppen e „hiányaink” tudatosítják bennünk, hogy Istenhez tartozunk. Minden mögött, a jóban és a rosszban is az irgalmas és szerető Istent kell megtalálnunk. A fizikai éhségnél a lelki éhség még kínzóbb. De biztosan van, aki úgy szeret és úgy fogad el, ahogy vagyunk: Isten – aki az élet kenyerében mutatja meg a szeretetét. Ő az, Jézus, aki magához ölel és „bekebelez” a szentáldozásban. Ahogy Szent Lőrinc példája is mutatta: Jézushoz tartozni a legnagyobb érték; a legnagyobb „veszteség”, életáldozata pedig győzelemmé vált.

A pálos búcsújáróhely egy évre újra a természeté és a kirándulóké lesz. A múltra emlékező, tisztelgő találkozás és szertartás jövőre, ugyanekkor, ugyanott.

* * *

Ma már nehéz elképzelni, hogy a budai Nagy-Hárs-hegy Báthory- (Bátori-) barlangot rejtő orma alatt, a Szépjuhászné-nyereg ligetes lankáján szerényen – a buja nyári zöldben „kintről” alig észrevehetően – meghúzódó romok a középkori Magyarország és az akkori Európa egyik legfontosabb rendi központjának, a budaszentlőrinci pálos kolostornak az emlékét őrzik. Az épületegyüttes maradványainak nagy része még mindig a porhanyós erdei földbe merülve, a fák, bokrok, a mindenhova felkúszó borostyán takarásában várják a megújulást. Csak az itáliai mesterek által emelt, háromhajós gótikus templom, a hozzá kapcsolódó kápolnák konzervált alapfalai, a főoltár helye, a kettős kereszt és Markolt Sebestyén 2011-ben felállított Várandós Boldogasszony-szobra utal tisztábban az egykori nevezetes búcsújáróhelyre.

Jókai Mór Fráter Györgyről szóló regényének fontos helyszíne a kolostor. A címszereplő, „nemes Utyessenovics (Utješenović) Martinuzzi György” itt lép be a rendbe, s lesz „fehér barát”. „A pálosok kolostora ott állt a nagy kiterjedésű budai hegyvidék rengetegében: egy körülzárt völgyben, melyből a külvilágra nem nyílt semmi kilátás. A tömör épület még most is megvan, de nem szentelt hely többé; majorlak lett belőle, a hajdani oltár helyén tűzhely van, a refektóriumból lett pálinkafőző. II. Ulászló idejében még az a kolostor egy főapátság székhelye volt, amelynek fennhatósága alá tartoztak a felső-magyarországi és lengyelországi alsóbb klastromok és kisebb apátságok. Hírhedt volt a zárda a tagjainak rendkívül szigorú életmódjáról, egyházi fegyelméről.”

Jókai a korabeli ismeretek alapján a rendtörténetet is felvillantotta: „A pálos barátok szerzete kiválóan magyar eredetű volt. Még 1215-ben alapította a rendet Bertalan püspök. 1319-ben adományozta nekik Szent Ágoston szabályrendét XXII. János pápa, s 1390-ben ruházta fel őket IX. Bonifác pápa a karthausiak szigorú szabályaival. Magyarországról lassankint szétterjedt a rend uralma Lengyel-, Német- és Svédországokra; öt provinciájuk volt, s mindannyinak a feje volt a budai Makkos Mária-i főapátság. Hunyadi Mátyás király különösen nagy pártfogója volt e rendnek…”

A 16. század első felében játszódó regényben Jókai külön fejezetet szánt „Szent Pál fejének”. A kolostor széles körű hírnevét ugyanis elsősorban a pálosok lelki-szellemi-cselekvő előképének tekintett (Thébai) Remete Szent Pál „egyesített” ereklyéjének köszönhette. „Mivelhogy pedig II. Lajost Csehországban is királynak hítták, annálfogva Prágába is elvitték a királynét, és ott is megkoronázták nagy ünnepségek mellett. A cseh rendek nem szavaztak meg ez alkalommal hűbért a királynak; (a magyarok kétszeres hűbért szavaztak meg; igaz, hogy egyszer sem fizették meg) hanem ahelyett megajándékozták a királyt szent Pál koponyájával, amely nagybecsű ereklye az ideig Prágában őriztetett; a huszita tanok elterjedése miatt azonban nagyon megcsökkent az ereklyék iránt való tisztelet a csehek között. S miután megtudták, hogy a nagy apostol egyéb csontmaradványai a budai pálosok kolostorában őriztetnek, annálfogva a kiegészítő koponyát is odaajándékozták, amiért a király elengedte nekik a felesége hűbérét. Szent Pál feje megérkezésére azután nagy ünnepélyt rendeztetett a budai pálosok kolostorában, mely e dicsőséges ereklye teljes birtoka után valamennyi rendbeli kolostor központjává emelkedett.” E sorokból azonban kiderül, hogy a protestáns Jókai meglehetősen felületes volt a tényeket és a katolikus részleteket illetően. Legnagyobb tévedése, hogy a sivatagi atya, az ókeresztény kor első szent remetéje relikviáját Pál apostoláéval keverte.

A kolostor (építés)történetéről, s benne az említett „fénykorról” a feltáró Bencze Zoltán régész 1993-ban írt mértékadó összefoglalót: „A budaszentlőrinci kolostor fennállásának talán legnagyobb ünnepe az az 1381-es esemény volt, amikor idekerültek a rend névadójának, Remete Szent Pálnak a földi maradványai. Szent Pál testét 1169-ben vitték Egyiptomból Bizáncba, ahonnan 1240-ben Velencébe került. Magyarország az 1378-ban Velence és Genova között kirobbant háborúban Genova szövetségese volt. A magyar–velencei ellentéteket az 1381. augusztus 24-én megkötött torinói béke zárta le, melynek eredményeként Szent Pál maradványai Velencéből előbb Budára kerültek, innen pedig Demeter esztergomi érsek ünnepélyes körmenettel vitte 1381. november 14-én Budaszentlőrincre. A torinói békét 1381. november 26-án Diósgyőrben írták alá, több jelentős személyiség jelenlétében. Gyöngyösi megemlíti azt is, hogy az ereklyék Budaszentlőrincre kerülése után a nagykáptalan elrendelte, hogy Remete Szent Pál és Szent Ágoston napját ünnepélyesen kell megülni. Az ereklye azonban nem volt teljes, mivel feje előbb Rómába, majd onnan Csehországba, Karlstein várába került, ahonnan 1523-ban II. Lajos király hozatta Budaszentlőrincre. A király 1523. március 8-án közli Báthory István nádorral, hogy sikerült Szent Pál fejét megszereznie. Ország János váci püspök pedig 1523. március 9-én azt írja a nádornak, hogy a király a fejet neki adta át őrzésre. A fejet előbb Budára hozták, ahonnan Simon zágrábi püspök vezetésével ünnepélyes körmenet vitte az ereklyéket a falakon kívülre, itt azokat átadták a pálosoknak, majd a körmenet Budaszentlőrincre ment, és ott egyesítették a fejet a testtel. A budaszentlőrinci kolostor 1381-tői híres búcsújáróhely lett, több búcsúengedélyről is tudunk. (…) Az 1480-as években több építkezés is zajlott a kolostorban. 1488-ra készült el a Szent Lőrinc egyház déli oldalán a kápolna Budai Kovács Márton költségén, aki egész életében vincellér volt, és akit a Szent Lőrinc kolostorban temettek el. 1486-ra a Szent Pál tiszteletére épített kápolna az ablakokig elkészül, de az építkezést csak 1492-ben fejezteti be Tharispán Albert budai vámagy. Ugyanebben az időben Dénes testvér, kőfaragó készített új síremléket Szent Pálnak, mely még a török követnek is nagyon tetszett. A kolostor területén folyt eddigi kutatások során előkerült vörösmárvány töredékekből egy oldalain mérműves, szamárhátíves árkádokkal áttört szarkofág képe bontakozik ki, a nyílások mögött talán a szent alighanem fémből készült ereklyetartójára pillanthatott egykor a látogató. Az ívek fölötti ívmezőket jelenetek töltötték ki; egy, Remete Szent Pál lelkének angyalok által történő mennybevitelét, és egy az Atyaistent ábrázoló töredék került eddig elő. Az egész építmény bonyolult fiatornyos tagolású volt. A síremlék a faragványok finom részleteivel, aprólékos megmunkálásával, a fúró gyakori használatával, a bravúrosan áttört szerkezettel a magyarországi vörösmárvány faragás egyik csúcspontját jelenti. Az ereklyéket 1492-ben helyezte el az új tumbában István szerémi püspök.”

Jókai a Fráter Györgyben szemléletesen írta le a mohácsi vészt, a kolostor végét is jelentő közép-európai tragédiát. A kutató, Bencze Zoltán pontosan érzékelteti a kárt, amely máig betöltetlen/betölthetetlen űrt hagyott maga után a Nagy-Hárs-hegy oldalában: „1526-ban, a mohácsi csata után a törökök Budáig eljutván, elpusztítják a kolostort. Budaszentlőrinci tartózkodásuk tíz napja alatt mindent feldúlnak, szétrombolnak, a kolostort felégetik. A főkolostor gazdagságára következtethetünk abból az adatból, hogy 1000 forint értékű könyv égett el a könyvtárban. A kolostorban ezzel az eseménnyel megszűnik az élet, bár 1540-ből van még egy adatunk, amikor Imre rendfőnök a budaszentlőrinci kolostorból tiltakozik az elefánti perjelnek Baracskay Pállal kötött egyezsége ellen. Remete Szent Pál ereklyéit még a törökök megérkezése előtt sikerült a Szapolyaiak trencséni várába menekíteni, ahol 1527-ben megsemmisültek a maradványok, mivel leégett a vár.”

Fotó: Merényi Zita

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria