A Liturgikus Konstitúció ötvenedik születésnapja

A zsinat megkezdése előtt a világból mindenünnen érkeztek kérések, hatalmas volt a várakozás, hogy a római liturgia bizonyos több száz éves megmerevedett gyakorlatát felváltsa egy egyszerűsített, átláthatóbb, nyelvileg jobban megközelíthető forma, amelyben a hívők tudatos, aktív és gyümölcsöző módon vehetnek részt. Nagy előfutárai voltak ennek a változásnak Szent X. Piusz pápa, Romano Guardini, Guéranger solesmes-i apát, Pius Parsch, a magyar Szunyogh Xavér Ferenc és Radó Polikárp bencés és még sokan mások. P. Vagaggini, aki a III. misekánont szerkesztette, azt mondta a zsinati dokumentumról: „nagy lépés volt előre a keresztény lényeg visszaszerzésének (reconquista) fáradságos útján”.

Magam mint kis gyerek emlékszem vissza arra a feszült várakozásra és nagy örömre, amikor a zsinat szellemében megindult a változások sora: először olvashattam fel szentleckét a templomban, bizonyos részek magyarul hangzottak el, majd a liturgia egyre nagyobb része is. Gépeltük, sokszorosítottuk a lefordított szövegeket, állítottunk ambót a felolvasásoknak, az oltárt a néppel szembe fordítottuk stb. Azon pedig már akkor csodálkoztam, miért kellett a szép, nagy, régi misszálék lapjait pengével kivágni, hogy a magyar könyörgések szövegeit a latin helyére lehessen illeszteni, vagy leragasztani egész oldalakat az új textusokkal. Nevetséges volt az a bélyegalbum is, amit a mise elején használtunk mindig cserélve benne a celofán-vájatokba rakott napi könyörgéseket, szentírási olvasmányokat.

Akkor egyáltalán nem gondoltam, gondoltunk arra, hogy eljön az idő, amikor kevesebb „slunggal,” kisebb lázzal, de átgondoltabban nyúlunk majd a másfélezer éves értékekhez, és igyekszünk nem kiönteni „a gyermeket a fürdővízzel”. Mert sajnos – éppen a liturgikus konstitúcióra hivatkozva, bár annak szövegében sehol sem szerepelt – sokszor maguk a liturgiát végző papok rohantak túl előre. Túlzott lelkesedésükkel levették magukról a fontos liturgikus ruhákat, megváltoztatták a liturgia szövegét (még a szentség érvényességét is kockáztatva), állandóan saját szavaikkal mondott kiegészítésekkel tönkre tették a veretes liturgikus szövegeket, s ha kellet, ha nem „dohányzóasztalokat” állítottak be szembemiséző oltár gyanánt. Izgága aktivitásukkal olyan rombolást vittek végbe, ami joggal váltotta ki a tradíció-hű kisebbség kritikáját, ellenállását. (Hány szent ünnepe esett áldozatul a naptárreformnak, amelyek közül soknak újra van ünnepe az egyházi naptárban!)

Most, az öt évtized elteltével érdemes újra olvasni magát a zsinati szöveget és némiképpen áttekinteni az elmúlt évtizedek gyakorlatát: mennyit hozott az Egyház „konyhájára” a változás (a népnyelv bevezetése, szélesebb körben való alkalmazása, a Szentírás gazdagabb használata, a rituális elemek átláthatósága stb.)? Ezekért valóban hálát kell adnunk a jó Istennek, a zsinati atyáknak, a bölcs és megfontolt liturgikus szakembereknek. Az ötvenedik évforduló azonban önvizsgálatra is szólít: vajon ki áll a ma végzett liturgia középpontjában? Jézus vagy az emberi találékonyság, színpadiasság, kreativitás? Ez ugyanis nem mindegy! XVI. Benedek pápa új liturgikus reformról, a reform reformjáról beszélt, amikor kiegyensúlyozottan, átgondoltan próbálta őrizni a liturgia külső és belső értékeit, helyet hagyva a több százéves régi gyakorlatnak is (ld. Summorum Pontificum motu proprió 2007-ben). Ferenc pápa viszont a zsinat utáni egyszerű formák híve, akárcsak VI. Pál pápa volt  (akinek kereszt-alakú pásztorbotját maga is szívesen veszi a kezébe), persze nem feladva, nem megszegve az érvényben lévő liturgikus előírásokat.

A trieri Német Liturgikus Intézet a napokban (december 7-én) konferenciát rendez Egyensúly és kilátások címmel az ötven éves jubileum kapcsán. Neves liturgikus teológusok méltatják a zsinati dokumentumot, valamint munkacsoportokban dolgozzák fel a különféle témákat. Végül a helyi püspök, Stephan Ackermann vezetésével közös vesperást tartanak hálaadásul. Az ötvenedik évforduló mérlegkészítést kíván tőlünk, s hogy előre tekintsünk, miként lehet a szent liturgia – a konstitúció nyomán –valóban csúcsa és forrása hitéletünknek.

Pákozdi István/Magyar Kurír