Marton Zsolt: harctéri katonákat kell képezni

Hogy lett pap?

A kecskeméti piarista gimnáziumba jártam, már ott foglalkoztatott a papság, de előbb képesítés nélküli tanító lettem, és közben elvégeztem a tanítóképző főiskolát, összesen pedig nyolc évig tanítottam. A gimnáziumban volt egy világi tanárunk, Kecskeméti Zsolt, aki rajzot tanított, és csinált a fiúknak egy udvarlós szakkört, hogy a papok közt nevelkedő diákok tudjanak mit kezdeni a lányokkal. Egy ilyen foglalkozás végén odajött hozzám, és megkérdezte, hogy „te ugye pap leszel”. Amatőr színjátszó voltam, és azt válaszoltam komoly arcot vágva, hogy igen. Aztán mégis foglalkoztatni kezdett a kérdés, és arra jutottam, hogy majd negyedikes koromban előveszem, és mérlegelek. Végül megfogant bennem a papi hivatás. Meghatározó volt Balás Béla és Barsi Balázs lelkigyakorlata, és arról ábrándoztam, hogy ferences leszek. Édesapám viszont azt mondta nekem, hogy álmodozó vagyok, és hajlamos lennék arra, hogy csak egyházi berkekben mozogjak, úgyhogy jó lenne, ha lenne civil foglalkozásom is. Végül a szülőfalumban, Maglódon, majd Ecseren lettem képesítés nélküli nevelő. Egyszer azt álmodtam, hogy az ecseri plébános beöltöztet engem reverendába. Ugyanakkor meg akartam ismerni az életet, és kerestem a páromat. 1991-ben szerveztünk egy lelkigyakorlatot, ahol találkoztam Szent Ferenc Kistestvéreivel és Kisnővéreivel. Fiatalok, tanultak, normálisak voltak, és ez nagyon megérintett. Imádkozni kezdtem, kértem egy évet Istentől. A párkapcsolataim mindig úgy alakultak, hogy amikor mélyülnie kellett volna a kapcsolatunknak, akkor egy lelkivezető-lelkivezetett párossá alakultunk. Letelt az év, még alkudoztam Istennel, el akartam otthonról kerülni, de érdekelt a teológia. Jelentkeztem Veszprémbe hittanár képzésre. Ott is így alakult a párkapcsolatom, amikor pedig felmerült a kérdés, hogy házasság vagy papság, akkor azt éreztem, ha megházasodom, akkor már nem lehetek pap, ami nagy szomorúsággal töltött el. És nem voltam szerelmes, hiába próbáltam magamra erőltetni. Végül jelentkeztem a váci egyházmegyébe, felvettek másod évre, Győrbe kerültem, majd a Központi Szemináriumba. 32 évesen szenteltek fel.

Hogy indult a papi pályája?

1998-ban rögtön püspöki titkár lettem Vácon. Ez megtiszteltetés volt, de nem vágytam oda, egy ifjú pap igét akar hirdetni az emberek között.

Nem jobb, ha a püspöki titkár világi, amikor paphiány van?

Van, aki így gondolkodik, de az nem luxus, ha a püspöknek pap titkára van, hiszen bármikor mozgósítható. Bárki felé tud kommunikálni, elfogadják őt. Persze kezdő papokat klasszikus esetben nem tesznek meg titkárnak. Végső soron értékes év volt ez, megismertem az egyházmegyét. Egy év után aztán elengedett a püspök atya: választhattam, hogy plébános vagy káplán leszek. Utóbbit választottam, mert különben sosem lehettem volna káplán, és szerettem volna káplán lenni. A kollégák is mondták, hogy egy jó főnök mellett káplánnak lenni nagy élmény. Nagykátára kerültem, meghatározó élmény volt ez az egy év is. Ezután, 2000-ben Dányba helyeztek, ahol három évet töltöttem el. Dányt szoktam az első szerelmemnek nevezni. Hagyományos, valamennyire zárt falu, ahol jó kapcsolata volt az önkormányzatnak a plébániával. Ezután Bíró László püspök atya – volt szemináriumi rektorom -, megkereste Beer Miklós püspök atyát, és elkért prefektusnak a Központi Szemináriumba, ahol öt évet töltöttem. Szerettem a kispapokat. Ezt követően, három éve itt vagyok plébános Alsó- és Felsőgödön. Itt 17 ezren laknak, katolikus többségű a település. Göd agglomerációs helység, sokan költöztek ki Budapestről, főleg fiatal, vallásos családok. Felsőgödön van az ország legnagyobb önkormányzati óvodája. Templomba is sokan járnak. Megajándékozottnak érzem magam, hogy itt lehetek.

Mint volt prefektus, hogy látja a papképzés helyzetét? Mékli Attila például azt nyilatkozta a Kurírnak, hogy több pszichológiát lehetne oktatni. 

Egyetértek vele. Egyébként a papi hivatás mindig titok. Szoktuk néha mondogatni egymás közt, viccesen, mi, papok, hogy furcsa ízlése van az Istennek, hogy minket is elhívott. A papképzésben tisztázódnia kell a hivatásnak. Olyan világban élünk, ahol harctéri katonákat kell képezni. Ma az egyháznak, ha van tekintélye, akkor az csakis erkölcsi. Nincs társadalmi, nincs hatalmi tekintélye, az ifjú papok nem főtisztelendő úrként kell, hogy kikerüljenek a teológiáról. Olyan lelkipásztornak kell lenniük, akik ismerik az emberek életét, érzik problémáikat, meg tudják hallgatni őket. Együtt tudnak velük örülni, együtt tudnak velük sírni. Ma a papnevelésben nagy átalakulás tapasztalható. Szemináriumra szükség van, de jó, ha tudjuk, ez mesterséges közeg, ahol össze vannak zárva a fiatalemberek. Ez azért lényeges, mert az összezártságban kijönnek az ember gyengeségei, kiderül, milyen a frusztrációtűrése, mennyire terhelhető idegileg. A papnevelésbe be kell építeni különböző „szűrőket” is. Rendben van, ha valaki kiváló teológiából, de hogyan tud kommunikálni, milyen a viszonya az elesettekkel? Jó teológusból még nem feltétlenül lesz jó pap. Mi csináltunk kórházi gyakorlatot: be kellett menniük a kispapoknak az onkológiára, vagy Teréz anya nővéreihez, Ipolytölgyesre a fogyatékosokhoz, és menniük kellett hittanórát tartani. Így látták a papok feladatait, kihívásait. Mindezt mindig kiértékeltük. Valóban szükség lenne ugyanakkor több pszichológiára és pedagógiára.

Beleférne?

Elég feszített a képzés, sokkal több nem férne bele, de egy kicsivel több igen. És papként fontos lenne, hogy részt vegyünk teológiai, pedagógiai és pszichológiai továbbképzéseken. Én például nemrég fejeztem be a Sapientia, a Károli és a Semmelweis Egyetem közös lelkigondozói továbbképzését. Nagyon értékes! A lélektani rezdüléseket nem lehet a teológia alatt elsajátítani, inkább csak a terepen. A teológián inkább alapokat és jó irányultságot lehet adni. Nem szabad megijedni a kihívásoktól, és jókedvvel kell tudni venni őket. Ha azt mondom, harctéri katonákat képzünk, akkor ez alatt jókedvű végvári vitézeket értek. A hazáját szerető katonában nem szomorúság, hanem elszántság és bátorság van. A szellemi és imaéletet meg lehet és meg kell alapozni a szemináriumban, hogy ne méltóságoskodásnak, vagy pusztán hivatali funkciónak tekintsék a papi hivatást, hanem lássák, hogy ez szent kaland. A legjobb reklám a papságnak, ha látnak az emberek életvidám, boldog papokat, és vidám programokon vesznek részt, együtt. A boldog papi közösségek is fontosak. Én magam is minden csütörtökön összejárok papokkal. Vasárnap esténként pedig egy külvárosi plébánián jövünk össze beszélgetni. Együtt szoktunk elmenni nyaralni is. A papság számomra nem azt jelenti, hogy hősies magányt vállalunk, bár lehet, hogy van, akinek ez az útja.

Meg is akartam kérdezni a papi magányosságról.

13 éve vagyok pap, és még nem találkoztam a magányossággal. Nem volt ilyen problémám. Olyat viszont gyakran érzek, hogy jó lenne végre egy estét egyedül eltölteni, nyugalomban. Ha megérzik az emberek, hogy egy pappal lehet kommunikálni, akkor megrohanják. Ha megtanulunk kommunikálni, özönlenek az emberek. Rengeteg feladat lesz, ami sok örömet jelent, de ha nem akarunk kiégni, néha el kell vonulni, és naponta bensőséges kapcsolatot kell ápolni Istennel. Naponta legalább fél órát szabadon kell beszélgetni vele, valahogy úgy, mint don Camillo. Az is fontos, hogy legyen lelkivezetőnk, aki kellő közelségben és távolságban van, és kell, hogy legyenek olyan mélyen istenhívő laikusok, akikkel merünk őszintén beszélni, és ha azt mondják, hogy valamit nem jól csinálunk, akkor azt elfogadjuk. Nekem nem volt magányos percem, pedig szeretek egyedül lenni. A napkezdésnél fontos, hogy egyedül legyek, imádkozom, elmélkedek, ahogy este is. A papi és világi közösségek nélkül viszont könnyen bezárkózó agglegényekké válhatunk.

A végvári vitézek hasonlatával arra akar utalni, hogy az egyház harcban áll a világgal?

Részben. Olyan világban élünk, ami nagy-nagy sodrással ellenkező irányba megy, mint az egyház iránya. Fogyasszunk, vásároljunk, birtokoljunk, és ez a boldogság. Szerintünk is fontos az emberhez méltó élet, és élvezni kell az élet tiszta örömeit, de nem pusztán ez a boldogság, ez nem oldja meg az ember egzisztenciális problémáit. Most minden a globalizált piac része, és sokszor az egyházat is egy piaci tényezőnek tekintik. Márpedig nekünk képviselni kell, hogy ez nem így van, az egyház nem egy piaci szereplő a sok közül. Sok kihívás van, amelyekkel tudnunk kell kezdeni valamit: alkoholbetegek, hajléktalanok, drogosok, szétesett családok, akiknek segíteni kell. Ez a klasszikus papnevelésnek nem volt része, mert rendezettebb társadalomban éltünk, mindenkinek megvolt a maga szerepe. Nem csak a katolikusok felé van küldetésünk, hanem mindenki felé, a nem keresztények, nem hívők felé is. A nem vallásosakkal az utcán, villamoson, metrón találkozhatunk, ahol már a papi civil viselése is hitvallás. De itt, Gödön is előfordul, hogy becsönget egy hajléktalan. Ha nem tanuljuk meg, hogy mit kell vele kezdeni, elzavarjuk, vagy esetleg szélhámosok kelepcéjébe esünk, ha gyanútlanul mindenben segítünk. Meg kell figyelni, mire szorul rá. Leginkább mi abban tudunk segíteni, hogy meghallgatunk mindenkit. Sokszor a hajléktalanoknak ez hiányzik. Van most egy hajléktalanunk, akit egy terápiára próbálunk besegíteni, és ő mondta, hogy ő elsősorban nem az ételt köszöni, persze azt is, de elsősorban azt, hogy emberszámba vesszük. Mindenkinek annyira kell segíteni, amennyire neki tényleg szükséges. Föl kell tudni vállalni a társadalmi igazságosság és a politika bizonyos kérdéseit is, pártpolitikától függetlenül. Az erkölcsi igazságok közvetítése is időnként harctéri feladat.

Volt prefektus Budapesten, falusi és kisvárosi plébános. A népi vallásosságnak milyen szerepe lehet ma? Nem megmerevedett szokások ezek? Mit kezdjünk ott, ahol nincsenek ilyen hagyományok, például a nagyvárosban?

Örülök, hogy a Szentszék újraindította a katekumenális, müsztagógikus szemléletet, 1999-től. Mindig az életet kell támogatni. Ahol a hagyományokban van élet, azt tovább kell vinni. Dányban volt egy régi hagyomány, hogy elmennek évente kétszer gyalog Máriabesnyőre. Mondták, hogy régen ezren is mentek, nyolcvan éve. Ma harmincan indulnak gyalog, visszafelé meg 10-15-en jönnek. Újra meghirdettem ezt, az első évben harmincan jöttek, a másodikban hatvanan, aztán majdnem százan, köztük sok család és fiatal. A régire rá lehet építeni az újat. Amiben nincs élet, az elveszik, ami halott, azt nem szabad feltámasztani, ne csináljunk múzeumot abból, ami felett elszállt az idő. De az élőt sem szabad megölni. Városban kisközösségeket kell szervezni a nagy plébániaközösségen belül. Ez persze falun is fontos, de városban még fontosabb és megvalósíthatóbb. A kisközösségeknek pedig időnként közös programot kell szervezni. Falun persze nehezebben nyílnak meg egymás előtt az emberek, kivéve a fiatalokat. A mai fiatalok két-három nyelvet beszélnek, tanult a világ. Egy Bibliaórára fel kel készülni, nem lehet rutinból beszélni, mert kemény keresztkérdéseket tesznek fel a résztvevők. Időnként például meg kell néznem, mit ír az eredeti, görög szöveg.

A plébánosnak jó menedzsernek is lennie kell, meg kell tanulnia, hogy vezesse és ne uralja a közösségeket, tudni kell tárgyalni hivatalos ügyben, feladatokat delegálni. Emellett bánni kell tudni a médiával, nem szabad idegesnek lenni, ha megjelenik egy riporter, nem jó, ha rögtön rosszat feltételezünk egy újságíróról. Ettől a sok kihívástól szép az élet.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír