Megtanultam másként nézni rájuk – Önkéntesek vallomása a nemzetközi romanap alkalmából

A csapat nyitott mindenki számára, jelenleg közel negyven gyermek és fiatal vesz részt a tevékenységeiken. A CséBé nevet 2021 tavaszán, egy futóedzésen ők maguk választották, mivel nagyon kedvelik a Brazilok filmet. Később a csapat tevékenységének anyagi támogatására létrejött a Right Egyesület. De ennél sokkal fontosabb az a hatalmas csoport, amely a közösségi média által kialakult körülöttük.

„Nincs olyan, hogy »ők« és »mi«. Egy településen belül minden egyes embernek ugyanazok a kötelességei és ugyanazok a jogai vannak. Meggyőződésem, hogy szíve mélyén mindenki érti és érzi ezt. Csak a megszokás, a sok éve ránk rakódott előítéletek elhitették velünk, hogy mi többek vagyunk, mint ők – írta Csata Orsolya, a csoport vezetője. – 2021-ben még csupán meseolvasással és futóedzéssel indult a tevékenységünk, ez szép lassan, mintegy magától kibővült. Színházba, moziba, múzeumba, koncertekre, kézműves-tevékenységekre járunk a gyerekekkel. Van, amikor ingyenes belépőt kérünk és kapunk, máskor meghívnak minket, de olyan is volt már, hogy a támogatói csoportunk vásárolt nekünk belépőt operába vagy marosvásárhelyi koncertre. A közösségi médiában létrehozott csoportban rendszeresen beszámolunk egy-egy eseményről, így egyre többen és többen csatlakoztak és csatlakoznak hozzánk. Van, aki rendszeresen gitárórát tart; van, aki cukorból készít figurákat a srácokkal; más rendszeresen tízóraival lát el minket a vasárnapi uszodai programunk után; van angolóra, számítógép használatára oktató óra vagy rajzóra. Ezek az órák nem csupán a képzés, az oktatás szempontjából bírnak nagy jelentőséggel, hanem azért is, mert emberi kapcsolatok alakulnak ki. Mondhatom, barátságok.

Egymásra néznek, megismerik egymást, beszélgetnek egymással olyanok, akik korábban talán rideg tekintettel elmentek egymás mellett az úton. Én ebben a változásban hiszek – az embertől emberig érő változásban.

És abban is hiszek, hogy eljön a nap, amikor ez a folyamat magától fog működni. Akkor talán valós változások is bekövetkeznek az életünkben. Mert nem csak a cigányok élete lesz jobb attól, ha ők emberként élnek, megfelelő körülmények között laknak és nem zúdul rájuk minden pillanatban a kirekesztés, a gyűlölet. Mindannyiunknak jó lesz...”

„Miután nyugdíjba vonultam, önkénteskedni akartam valahol, valamilyen karitatív tevékenységet végző szervezetnél. Gondolkodtam, keresgéltem, de valójában nem én találtam rá a feladatra, a feladat talált meg engem – mondta el Kopacz Katalin nyugdíjas könyvtáros, önkéntes. – Olvasgattam Csata Orsolya posztjait, és mindannyiszor nagy tisztelet ébredt bennem a munka iránt, amelyet felvállalt és egymaga végzett. ...egyszer csak elvállaltam, hogy szendvicseket készítek az úszás közben megéhezett gyerekeknek. Majd süteményt is sütöttem nekik, elkísértem őket pénzügyi képzésre, fogorvoshoz, adventikoszorú-fonásra. Megismertem a gyerekeket, szembesültem nehézségeikkel, gondjaikkal, vágyaikkal. Megszerettem őket. És egy adott pillanatban tudatosult bennem, hogy megvan a feladatom, igen, önkéntes vagyok a Right Egyesületnél. (...) odafigyelek arra, amit mesélnek; megnyílnak, beszélnek a körülményeikről, tapasztalataikról, érzem a ragaszkodásukat. (...) Jól érzem magam velük, hasznosnak, boldognak... Szeretetet kapok és adok, ez a legfontosabb az életben.”

„Amikor megismertem Csata Orsolyát, és hallottam a CséBé-csoportról, ...rákérdeztem, hogy miben tudnék nekik segíteni. Ő azt válaszolta, hogy informatikaórákat tarthatnék ezeknek a gyerekeknek – mesélte Köllő Hanna informatikus. – Mivel jelenleg nem Erdélyben élek, hanem Svájcban, azt találtuk ki, hogy Zoomon keresztül fogom tartani az informatikaórákat, és felírtam egy listát, hogy miket szeretnék megtanítani a gyerekeknek. Őket is megkérdeztem, hogy ők miket szeretnének tanulni, ...ebből a közös listából kezdtük végigvenni az anyagokat. Gyakorlati módon ilyesmiket tanítottam nekik, mint e-mail-ezés, képszerkesztés, szövegszerkesztés, rajzolás, prezentációkészítés, hogy hogyan használjuk az internetes eszközöket, például a YouTube-ot tanulásra.

Zökkenőmentesen zajlott a dolog. Minden órán ott voltak a gyerekek időben. Amikor késés volt, akkor igazából én késtem. Persze voltak technikai akadályok egyszer-egyszer, hogy nem működött a wifi vagy megszakadt a kapcsolat, de a srácok talpraesettek, úgyhogy valahogy mindig megoldottuk ezeket a problémákat. ...minden érdekli őket. Ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy nem nagyon bíznak a saját képességeikben, nagyon kell őket biztatni. (...) a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy a figyelmüket ébren tartsam, mert nincs pedagógusi tapasztalatom, úgyhogy csak a saját ösztöneimre tudok hagyatkozni ezen a téren, és minden órán improvizálni... Nagyon szoktam figyelni a verbális és a nonverbális visszajelzésekre, hogy mi az, ami nehéz, ami könnyű, ami élvezetes, és akkor ezt figyelembe véve szoktam alakítani az órákat. Kamaszokkal dolgozni szerintem általában is nehéz, de úgy tapasztaltam, hogy van egy dolog, ami mindig működik, és ez nem más, mint a hitelesség. Ha én dühös vagy lelkes vagyok, ha ezt őszintén megosztom magamból úgy, ahogy az jön, akkor arra ők vevők, és figyelnek, tudnak hozzá kapcsolódni.”

„A gyerekekkel viszonylag hamar megtaláltuk a közös hangot, az órák állandó jellemzője az odafigyelés, kitartás és kíváncsiság – számolt be tapasztalatairól Kiss Előd Gergely gitároktató, újságíró. – Különösen fontosnak tartom az új ismeretek elsajátítása és begyakorlása mellett, hogy egy olyan közeget teremtsünk, amelyben biztonságban érzik magukat. Ez a bizalom és nyitottság esetünkben rendkívül izgalmas történetekben, nagy mesélésekben, élménymegosztásban, viccelődésben nyilvánul meg az órák során. ...számos kihívással szembesülünk a munkafolyamat során, azonban a közös pillanatok, a látványos fejlődés és az alkalmak hangulata mindig kellő feltöltődést biztosít ahhoz, hogy motiváltan folytassuk, amit elkezdtünk.”

„Egyszer régen megakadt a szemem egy olyan újságcikken, aminek az volt a címe, hogy Segítségnyújtás okosan. Akkor elkacagtam magam, hogy mi az, hogy okosan… Ma már nem kacagnám el magam, hiszen ha segíteni akarunk, azt okosan kell tenni. Ne azt adjuk egy rászorulónak, ami nekünk nem kell, hanem azt adjuk, amire a rászorulónak szüksége van – vallja Bara Lenke köztisztviselő. – Amikor a CséBés gyerekeknek kézműves-foglalkozásokra volt szükségük, akkor úgy gondoltam, ebben és ezzel segíteni tudok. ...Ha érzik, hogy nem a rosszat látod bennük, hogy bízol bennük, hogy megdicséred, hogy emberszámba veszed, akkor madarat lehet fogatni velük is. Pont olyanok, mint bármelyik gyerek. Vidámak, kacagnak, ha valami jó történik, és szomorúak, ha valami rossz. Nekik is vannak jó és rossz napjaik. Közöttük is vannak nagyon okosak és tehetségesek...

Apró lépésekben közeledtünk egymáshoz. Én feléjük, ők felém.

Akibe sokszor belerúgnak, az bizalmatlan és fél. Fontos, hogy hitelesek legyünk az ő szemükben, ne keressünk hátsó szándékot a szavaikban. A lelkük mélyén ők is szelídek és szeretetre, jobb életre vágynak.

Amikor megformázunk közösen egy macit, egy Babócát, egy tehenet vagy egy autót, csillogó szemekkel nézik, hogy megcsináltuk, sikerült. Közösen örülünk a sikernek. Ez fontos. Gyurmázás közben ismerkedtünk, beszélgettünk, énekeltünk, nevetgéltünk. Sok szeretetet, vidámságot tudnak adni... Megtanultam másként nézni rájuk.”

Az írás a Vasárnap 2024/14-es számában jelent meg Szász István Szilárd összeállításában. Teljes egészében ITT olvasható.

Forrás: Romkat.ro 

Fotó: CséBé

Magyar Kurír