Mékli Attila, a „rocker atya”

Nem szoktak furán nézni önre, amikor megjelenik hosszú, összefogott hajjal, borostával?

Amikor valakivel először találkozom, nem a megjelenésemen, a külsőmön csodálkozik, hanem azon, amikor kiderül számára, hogy pap vagyok. Ez szerintem rendben is van így: a külsőm nem kirívó, szerintem kis túlzással benne van a budapesti korosztályos átlagban. Az más kérdés, ha valaki úgy gondol a papra, hogy már messziről fel kellene ismerni, éppen, mert öltözete, megjelenése miatt kilóg az emberi közösségből. Így lehet, hogy valakinek nem önmagában a megjelenésem, vagy a papságom, hanem ezek összerakása okoz nehézséget. De szerintem ezzel a helyzettel nem nekem van dolgom – nekem csak annyi részem van ebben, hogy nem tartom feladatomnak a jól bevált sztereotípiák további megerősítését. És úgy vélem, nem én „lógok ki” az emberi közösségből. Ugyanakkor ez nem provokáció a részemről, sőt, nem is marketing, egyszerűen így érzem magam jól, és kész. Persze a plébánián és más egyházi helyeken, ahol megjelenek, ismernek, legtöbben elfogadtak. Amikor pedig egy fiatal hittanos „rocker atyának” szólított, megtiszteltetésnek éreztem.   

Miért választotta a papi hivatást?

Nem neveltek vallásosan, 15 éves koromban ért egy nagy élmény, amelynek utána akartam járni. Mivel úgy véltem, hogy ehhez Istennek van köze, elkezdtem templomba járogatni, persze eleinte csak az oszlop mögül leskelődtem, hallgatóztam. Azt kerestem, hogy annak, ami ott történik, mi köze van ahhoz, amit én tapasztaltam. Aztán hirdettek hittanórát, jelentkezni lehetett elsőáldozásra, engem pedig érdekelt, hogy ez micsoda. Végül rátaláltam egy plébániai csapatra, és egy olyan papra, aki elkezdte orientálni az életemet. Ezen én is meglepődtem, mert egészen addig engem egyetlen dolog érdekelt igazán: a sport. Atléta voltam, és ennek mindent alárendeltem. Aztán egyszer csak, váratlanul megfogalmazódott bennem egy mondat: „nem száz százalék, hogy arra születtem, hogy nyolc métert ugorjak távolugrásban”. Akkoriban a nyíregyházi tanárképzőbe jártam biológia-testnevelés szakra. A második félév derekán jártunk, amikor megszületett bennem egy vívódós éjszaka folyamán a döntés, hogy felhagyok a versenysporttal, otthagyom a főiskolát, és jelentkezem a teológiára. Vagyis két nagy érintődésem volt: egyik, amikor találkoztam egy számomra hiteles hívő emberrel és elkezdtem érdeklődni a kereszténység iránt, és a másik, amikor arra gondoltam, hogy talán ebben a közegben papként el tudnám elképzelni az életem. Azt hiszem, Isten rábólintott erre.  

Nem keserítette el, nem csalódott, amikor kiderült, hogy az egyházban is csak emberek vannak, itt is vannak viták, ellentétek, gyengeségek?

Ez nekem nem volt nagyon nehéz, mivel elsőként nem az egyházzal kerültem kapcsolatba, hanem az egésznek a „magjával”. Csak később térképeztem fel, hogy mi is veszi körül ezt a magot. Nem koncentrikus körökön át jutottam befelé, hanem ért egy belső élmény, amely szerintem a centrumba röpített, és csak utána láttam meg, ami ezt körülveszi. Nekem mindig evidencia volt, hogy ez az intézményesség egy esetleges dolog, a maga törékenységével, hibáival. Az eredeti tapasztalás tartott meg. 

A környezete mit szólt, hogy papnak áll?

A templomi közösség nem lepődött meg – ezen viszont én lepődtem meg. A pályán, az edzőm, a sporttársaim tudtak erről az érdeklődésemről, számukra inkább az volt meglepetés, hogy ez a vonzás ennyire erős lett. Az edzőm pedig… hát, kényelmetlenül éreztem magam, ugyanis az én eredményeimben, a sikereimben az ő munkája is benne volt, és egyszer csak kész helyzet elé állítom, és azt mondom, hogy ennek vége. A mai napig hálás vagyok neki azért, amit tőle kaptam, és azért, ahogy fogadta a döntésemet. A családomban pedig inkább csak azért aggódtak, hogy mi van, ha ebben a döntésemben később nem találom meg önmagamat, és otthagyva a főiskolát két szék közt a földre ülök. A püspök úr javaslatára a főiskola első évét végül befejeztem, azért, hogy ha mégis kiderül szeptemberig, hogy ez csupán csak egy fellángolás volt, akkor folytatni tudjam a második évvel a tanárképzőt. De nem így történt: szeptembertől szeminarista lettem.  

Hogy látja a papi hivatások helyzetét?

Nagyon esetlegesnek tartom, hogy ha valaki egy megtérés-élmény nyomán elindul az egyház felé, megtalálja-e azt, ami őt az egyházban is tartja. Nekem mázlim volt, hogy megtaláltam azt a közeget, ahol a hitem, hivatásom ki tudott bontakozni, és azt a papot, akihez bármikor mehetek a kérdéseimmel. Nekem akkoriban arra volt szükségem, hogy bármikor órákon át beszélgetni tudjak egy pappal, és éppen erre volt alkalmas, akire rátaláltam. Ma irreálisnak tűnik, hogy létezett számomra egy olyan pap, akihez bármikor becsöngethetek – legalább is én ma nem ilyen vagyok, néha heteket kell várnia a hozzám fordulónak egy nyugodt beszélgetésig. Vagyis az a kérdés, hogy megtalálja-e az „élete értelmét” kereső fiatal azt, akire éppen akkor, fejlődésének abban a szakaszában szüksége van. És ez a szükséglet nagyon sokféle lehet, nagyon személyes. Abban nem hiszek, hogy a hivatásokra mozgalomszerűen, szisztematikusan kellene „gyúrni”. Talán túl határozott elképzelésünk van arról, hogy miként kell kibontakoznia egy hivatásnak – pedig sokféle módon lehetséges ez. De az is lehet, hogy ezt csak a személyes történetem mondatja velem.

Kinek lehet erősebb, mélyebb, személyesebb a hite? Aki hozza magával a családból, vagy aki megküzd érte, és megtér?

Lehetséges az egyházon keresztül eljutni Istenhez. És lehetséges Istenen keresztül eljutni az egyházhoz. Ezek szerintem komplementer utak az egyházi közösségében, s ha megnyílnak, egymást erősítik – ezért én nem állítanám egymással szembe ezeket, nem is hasonlítgatnék. Annak is meg kell dolgoznia a hitéért, aki családi hagyományként gyakorolja a vallását. Mert jöhet krízis, vagy csak a személyisége természetes fejlődésével jöhet egy igénye arra, hogy ami addig külső keret volt, az belsővé, személyessé váljon. És akkor egy személyes döntés nem odázható tovább. Persze nyugodtan el lehet tölteni egy egész életet az egyházban úgy, hogy a személyesen megélt hit nem válik fontossá, csak a hagyományőrzés. És az is megesik, hogy valakiben fokozatosan, észrevétlenül bontakozik, erősödik a hit, különösebb nagy látványosság, vagy egy kitüntetett pillanat nélkül. Izgalmas ilyen szempontból látni, amikor például egy idős, vallását egész életében gyakorló ember egyszer csak eljut egy benső tapasztalásig, és valahogy így fogalmaz: „Hát itt egész életemben erről volt szó a vallásomban? Hogyhogy csak most értem meg és érzem át mindennek a jelentését?” 

Sokan panaszkodnak a katolikus papok prédikációinak minőségére, és hódítanak a neoprotestáns kisegyházak lelkészeinek nagyszerű szónoklatai.

Ez talán így túlzottan kiélezett megfogalmazás. Mert vannak jól prédikáló katolikus papok. És vannak a protestáns és neoprotestáns lelkészek között is olyanok, akiket hallva minden épelméjű ember azon kezd gondolkodni, hogy miként lehetne észrevétlenül, viszont azonnal menekülni a helyszínről. Vagyis a prédikációk minősége, még ha látni vélünk is valamilyen tendenciát, nem felekezet-függő. Mindazonáltal fontos lenne, hogy a templomba járó emberek ne az álmukban is idézhető sablonokat hallják végestelen-végig a szentbeszédekben, hanem olyasmit, ami megszólítja őket, amiből el tudnak vinni valamit magukkal, Uram bocsá’ olyasmit, ami valóban erőforrásként segíti őket az életükben. A papságom egy szakaszában nagyon fontos lett számomra, hogy ne csak a teológia felől közelítsek. Hiába mondunk teológiailag hibátlan mondatokat, ha az nem „megy át”, nem jut célba, nem érint meg senkit. A saját és a környezetem szellemi igényei engem arra sarkallnak, hogy ne elégedjek meg azzal, amit hozok magammal a teológiáról, hanem mindig tovább képezzem magam. 

Mi történt, ami miatt fontos lett ez a kérdés önnek?

Kárpátalján kezdtem a papi működésemet, mivel a papszentelési mise után másfél perccel, amikor még meg sem száradt a krizma a kezemen, megszólított az akkori irodaigazgató azzal, hogy a bíboros úr kérdezi: elfogadnék-e dispozíciót a Kárpátaljai Misszióba. Igent mondtam. A terepet már ismertem, ott töltöttem a diakónusi gyakorlatomat. Először kalandvágyból vállalkoztam, kihívást láttam ebben, gondoltam, ott sokkal izgalmasabb helyzetekkel találkozhatok, mint itthon, egy ismert budapesti plébánián. És nem baj, ha kipróbálom, vajon a jég hátán is megélek-e. Összesen végül majdnem négy évet voltam kint, a leghosszabb időt ebből az egyházmegyéből. De ahogy az innen kiment missziósok közül mindenki megbetegedett, én is követtem az „elődök hagyományát”: minden télen tüdőgyulladás lábon kihordva, és én ezt megtoldottam még egy gyomorfekéllyel is. Ma már gyerekesnek tartom, hogy akkoriban megelégedettséggel töltött el mindez. És idővel jöttem csak rá, hogy ez micsoda baromság. Amikor később pszichoszomatikát tanultam, elkezdtem másként nézni erre; főleg, amikor tudatosult, hogy a kiégés szakirodalomban emlegetett 11 tünetéből én 13-at hoztam. Sikerült szinte teljesen amortizálnom magam, és mindent újra kellett gondolnom, építenem.  Kénytelen voltam önmagam számára feltenni néhány, korábban ismeretlen kérdést, például a saját határaimmal kapcsolatban, meg arról, hogy miért is akarom én megmenteni a kárpátaljai magyarságot, továbbá ilyeneket, hogy nem a hiúságom lakik-e a látszólag nagy küldetéstudatom mögött. Kezdőként plébános lettem három egyházközségben, először két évre, aztán megkértek, hogy ha lehet, maradjak még. Maradtam, de nem törődtem azzal, hogy már nagyon rosszul voltam. Később egy pszichológustól hallottam erre a helyzetre egy megnyugtató mondatot: „Minden segítő foglalkozású szindrómás segítőként kezdi – a profik azonban ezt kinövik.” Vagyis az egyik fontos szál a továbbképződésemben az volt, hogy az önismeret felé akartam fordulni. A másik motívum pedig az, hogy problémákkal kerestek fel, és még engem sem elégítettek ki azok a válaszok, amelyeket a teológiai tanulmányaim alapján tudtam volna mondani. Tehetetlennek éreztem magam, mert megéltem, hogy szeretnék segíteni, de nem tudok. Ezek a tapasztalatok is a pszichológia felé fordítottak. Ezért, amint hazajöttem Kárpátaljáról, jelentkeztem a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzésére és elkezdtem a lelkigondozói képzést is. Amikor elvégeztem ezeket, a lélek dolgai után ismét feltámadt bennem egy szellemi igény, amelynek magját még a tanárképzőn ültette belém a filozófia tanárom. Így elvégeztem a filozófia szakot a debreceni bölcsészkaron. Ezekben az években szinte folyamatosan jártam pszichodráma csoportba is, és mivel az elméleti háttér is foglalkoztatott, a filozófia befejezése után jelentkeztem pszichológia szakra, jelenleg a Károli Pszichológia Intézetében tanulok. Tulajdonképpen amióta hazajöttem Kárpátaljáról (ennek lassan tíz éve), folyamatosan egyetemi hallgató is vagyok a lelkipásztori beosztásom és munkám mellett. De nagyon élvezem, ahogy egyszerre állok a „barikád mindkét oldalán”, tanítok és tanulok is. 

Mit tanított?

Piliscsabán 12 félévet töltöttem óraadóként. Ezt az akkori Angol Intézet vezetőjének köszönhettem: tematikus speckollokat tartottunk angol szakos hallgatóknak. Ezek „beszélgetős” szemináriumok voltak, minden félévben más témakörhöz válogattunk az angol irodalomból. Egyszer például párhuzamosan olvastattunk a hallgatókkal olyan műveket, amelyek értékes dolgokról akarnának szólni, de irodalmi gagyik, pocsékul vannak megírva, és olyanokat, amelyeknek rémes az üzenete, de profi a csomagolás. Volt olyan félév, amelynek „a férfi és női szerepek az angol irodalomban” volt a témája, vagy a „rossz természetrajza”, ahol azt vizsgáltuk, hogy különböző korokban miként gondolkodtak az emberek a gonoszról, ez hogyan változik korról korra, és mindennek milyen irodalmi lenyomata van. Engem azért hívtak oda, mert mindezek felvetnek filozófiai és vallási kérdéseket is. Szerettem ezt az időszakot, így legalább irodalmat is olvastam, előfordult, hogy hajnali kettőtől, hogy meg tudjuk tartani az órát. Jelenleg a SOTE Mentálhigiéniai Intézetében vagyok oktató, ez is nagyon inspiráló. A hallgatók között lelkészek, papok, lelkigondozónak készülők vannak, tulajdonképpen „abban próbálunk segíteni, hogy ők jobban tudjanak segíteni”. Ennek az a szépsége, hogy ha mi tanárként jól végezzük a munkánkat, a hallgatók, akik maguk is segítő szakmabeliek, a klienseik által megsokszorozzák a munkánk gyümölcsét.  

Gyakran találkozni azzal a véleménnyel, hogy elég, ha szeretjük az Istent, és ezután már mellékesek a hitbéli tételek, a teológia, dogmatika kérdései, kijelentései. „Nekem elég, ha érzem az Istent”. Vannak, akik szerint a teológiai okoskodás megölheti a személyes hitet. A filozófia kedvelőjeként hogy látja ezt?

Valóban, az elég, ha valaki szereti Istent. Tudom, hogy mint mindenbe, a filozófiába és a pszichológiába is bele lehet veszni. De mégis, az „elég Istent szeretnem” kijelentés felvet legalább három apró kérdés: ki Isten; mit jelent szeretni; és ki az, aki szeret, amikor azt mondom, hogy „én szeretek”? Nem is beszélve arról, hogy ha ezeket az elvi kérdéseket tisztázzuk, még mindig fényévekre lehetünk ennek gyakorlatától. Vagyis az imént citált mondat nem rossz, de legalábbis tisztázásra szorul. És olcsó dolog ilyen mondatokkal lefedni az élet legfontosabb kérdéseit. Problematikusnak tartom, ha a vallási mondatokat arra használjuk, hogy ne kelljen az igazi kérdéseket feltennünk. Nem hiszem, hogy a jó kérdések felé vezető nehéz út fáradtságát ilyen módon meg kellene spórolni. Másfelől az ismeretek szerzése, rendszerezése, integrálása egy kicsit sem teszi feleslegessé a hitet. Az, hogy metafizikai kérdésekről filozofálunk, vagy megpróbáljuk lélektani nézőpontból leírni a vallásos jelenségeket, vagy szaktudományok segítségével elemezzük azokat, nem jelenti azt, hogy nincs hit, vagy hogy a személyes hitnek ne lenne konstruktív szerepe a személyiség fejlődésében. Ráadásul a történelem szövetébe szövődik személyes életünk is, nem tudunk eltekinteni a családtörténetünktől sem, és a kollektív emberi történettől vagy a gondolkodás történetének alakulásától sem. Ha a múltunkat nem értjük, a jelenünket sem fogjuk érteni. Talán éppen azért nem tudjuk hatékonyabban hirdetni az evangéliumot, mert a kort nem értjük, amiben élünk. Például emiatt nem megy át nagyon sok fontos üzenet. Gyakran úgy vélem, hogy a vallásosságunk abban merül ki, hogy vallásos nyelven beszélünk. Pedig attól még, hogy valaki vallásos nyelvet beszél, egyáltalán nem biztos, hogy a vallás lényegével kapcsolata van. És ameddig annyi kapcsolatunk van a jelen világgal, hogy egyre sértettebben szidjuk, aligha jutunk előbbre. Így persze, hogy egyre zsugorodó szigeten érezzük magunkat, miközben dühösek vagyunk a világra, magunkat pedig ideológiai alapon hősnek látjuk, aki hűséges Krisztushoz, a „szent maradék” része. Ez szerintem komplexusos dolog, miközben talán mindössze annyiról van szó, hogy ez a világ sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint az eddigiek, csak más, mi pedig nehezen találjuk meg az örömhír átadásának korszerű módját. 

Hogy értékeli a pszichológia és a kereszténység kapcsolatát?

Az újkori pszichológiának, amikor útjára indult, egyes szerzőknél kimondott, másoknál kimondatlan célja volt, hogy természetes magyarázatot adjon a lélekre, annak működésére, és végre kigyógyítson a „vallási hiedelmekből”. Így érthető a védekező reakciónk, és az is, hogy egyházi körökben még sokszor ma is idegenkedve és gyanakodva néznek a pszichológiára. Az eltelt száz évben viszont már kiderült, hogy attól még, hogy jobban értjük a lélektant, nem lett felesleges a vallás, sőt, többen éppen pszichológiai tapasztalatok alapján látják be, hogy mi mindent adhat az embernek a spiritualitás. A hatalmát vesztett egyház talán nehezen viseli, hogy tarol a pszichológiai érdeklődés, a papság még gyakran riválist lát a pszichológusokban – és persze fordítva is így van. Szerintem viszont lehetne és kellene is minden eszközt használnunk, ami az „ember üdvét” (ideértve evilági jól-létét is) szolgálja. Ebben még sokat tanulhatnánk.  

Azért nem úgy tűnik, mintha a szembenállás ilyen éles lenne még ma is. Van pszichológia szak a katolikus egyetemen, a papképzésben is tanítanak valamennyi pszichológiát, és vannak pszichológus papok, mint ön. 

Akkor gondolnám, hogy ezen a téren minden rendben van, ha a napi lelkipásztori munkában is természetes lenne, hogy mindenkinek érdemes megszerezni és használni ezeket az ismereteket, valamint, ha természetes lenne, hogy lelkipásztorok és terapeuták együttműködnek egy-egy ember segítése érdekében. De Mako és Jeruzsálem közel vannak egymáshoz ehhez képest (Mako egy keresztes vitéz volt II. András seregében, aki a monda szerint a dalmáciai Splitben úgy berúgott, hogy másnap reggel azt hitte, már a Szentföldön ébredt). A papság képzése és továbbképzése (legalábbis itt, a Duna-kanyar környékén) szinte kizárólag teológiai jellegű. De nemrég jutott eszembe, hogy például látszólag semmi sem áll távolabb a pszichológiától, mint a kánonjog. Ugyanakkor úgy hallom, hogy egyházi bíróságok házassági kötelékpereiben a legtöbbször pszichológiai szempont az éretlenség, mint érvénytelenítő tényező. Másképp fogalmazva: az egyházjog egy ilyen fontos, és látszólag tiszta teológiai kérdés mérlegelésében, mint egy szentség érvényessége, a pszichológiára kénytelen támaszkodni. Vagyis nem tudjuk kikerülni – de azért legtöbbször kerülgetjük a lélektant. 

Miből töltekezik?

Sok forrásom van: az egyetemen szomjas diák vagyok, aki issza a tanárok szavait. Szeretek tanulni, olvasni, noha év közben szinte csak „szakmát” olvasok már, csak nyáron tudok nagyregényekbe kezdeni, vagy egészen könnyed műfajt olvasni. Ugyanakkor nagyon sokat kapok azoktól, akiket én tanítok, és azoktól, akik segítségért fordulnak hozzám. Mióta pszichodráma csoportot és más önismereti csoportokat vezetek, egészen különleges öröm forrása az, amit csoportvezetőként megélek: nagy gyönyörűség, amikor valaki egy csoportot beavat lelkének mélyrétegeibe, és segítője-tanúja lehetek a lélek sebei feltárulásának, gyógyulásának. Ezekben a helyzetekben szinte hallom a bibliai mondatot: „Vedd le a sarudat, mert szent hely ez.” De az is töltekezés, amikor teljesen kikapcsolom a racionalitást, és például zenélek, vagy éneklek. Sillye Jenő egyik fiával évfolyamtársak voltunk, tagja vagyok a zenekarnak, még ha nem is tudok minden próbán és előadáson jelen lenni. Ha van egyszerű vallásos nyelv, akkor Sillye Jenő dalai ilyenek. És mégis lélekemelő számomra, amikor együtt énekelünk. Időnként eljárok moziba, egy-egy kiállításra, máskor egy pap barátommal beülünk egy sportkocsiba, kirándulunk, vagy elhúzunk egy wellness-fürdőbe és áztatjuk magunkat a 38 fokos vízben. 

Hogy látja a papi magányosság kérdését?

Sokat vagyok emberek között, de igénylem az egyedüllétet is. Ugyanakkor a magány érzése nem „papi privilégium”, házasságban, családban élve is lehet küszködni belső magánytól – csak úgy még cifrábban. Persze van, amikor megterhel egy, az élethelyzetemből és személyiségemből fakadó magány. És mint tudjuk, az egyedüllét, az izoláció sokkal inkább betegségre hajlamosító tényező, mint például a dohányzás, vagy a nem egészséges étkezés. Erre mi, papok, talán kevésbé figyelünk. Nem élünk együtt egy család tagjaival, akik azonnal jeleznének, ha gáz van velünk. Talán lehetne jobban figyelni erre, s akkor nem lenne a köreinkben ilyen gyakori a mentális vagy másfajta betegség. Nem jó, ha egy pap „magányos farkasként” tekint magára – akkor már inkább legyen „magányos bárány”. Persze ez sem sokkal jobb. De ebben a kérdésben hadd legyek részrehajló a filozófia irányába: az élet legfontosabb kérdéseivel úgyis mindnyájunknak egyedül kell szembe néznünk, akármilyen szerető család, közösség is van körülöttünk. És az persze megint más, hogy ha közelről szeretve vagyunk és szeretünk, talán könnyebben adódik e végső kérdésekre válasz. 

Mékli Attila: Budapesten született, 1973. december 2-án. 1999. június 19-én szentelték pappá. Káplán Kárpátalján 1999-2002 között, a pestszentlőrinc Szent László-plébánián 2002-2003 között, a pestújhelyi plébánián 2003-2007 között, 2007 óta pedig a farkasréti Mindenszentek-plébánián. Fotók: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye honlapja, hetivalasz.hu.

Korábbi interjúk:
Füzes Ádám: A hívek konzervatívabbak, mint ahogy mi elképzeljük
Sajgó Szabolcs SJ: Az egyház maga egy nagy karizmatikus mozgalom
Osztie Zoltán: Nincs katolicitás, ha mindenhol máshogy végzik a liturgiát
Pál Feri: „Pap vagyok, és írtam egy könyvet az intimitásról”
Tokár János: Minél több a munka, annál jobban érzem, hogy rászorulok Istenre

Szilvay Gergely/Magyar Kurír