Riccardi hangsúlyozza, hogy egy nagyszabású bazilikáról van szó, amelyet még Justinianus építtetett 537-ben azzal a céllal, hogy a világ legszebb temploma legyen, az Isteni Bölcsesség temploma, a Kelet ragyogása. Itt, az ökumenikus pátriárka székhelyén koronázták meg a császárokat az Egyház és a császárság egybehangzó szándékával. Mozaikjainak szépsége, belső díszítésének gazdagsága Konstantinápoly szent, varázslatos központjává tette, a szíve lett ennek a városnak, a keresztény városnak, az új Rómának, amelynek lakói romióknak, azaz rómaiaknak nevezték magukat (a törökök ma is rumnak nevezik a görög ortodoxokat).
Amikor II. Mehmed 1453-ban meghódította a várost, rögtön ellátogatott a bazilikába, és a rá következő pénteken már iszlám imádságot tartottak benne, mecsetté alakíttatta át, mintegy jeleként annak, hogy kisajátította a város lelkét. A kupola, a Pantheon mintájára, továbbra is uralta a vidéket, és ihletője volt az oszmán mecsetek építésének.
Mintegy kétszáz évvel korábban, 1204-ben más fordulat is történt: a keresztes háborúk során elfoglalták, és katolikus templommá tették a bazilikát, ez ma is keserű emlék az ortodoxok számára.
A történelem során sokszor előfordult, hogy az istentiszteleti helyek átalakultak, a győztes kisajátította magának a szimbolikus helyeket. Ez történt az Omajjád-mecsettel is Damaszkuszban, ami korábban Keresztelő Jánosnak szentelt templom volt, illetve számos kisebb templommal az iszlám által elfoglalt területeken. A törökországi Urfában az ősi örmény székesegyház romjaiból 1993-ban építettek mecsetet. A másik oldalon pedig az oszmán törökök Európából való kiűzése után, a 19–20. században a minaretek és a mecsetek tűntek el Görögországban és néhány balkáni országban.
Isztambulban és Törökország keleti területein működnek keresztény templomok, még ha a keresztények száma csekély is.
A Hagia Sophia évszázadokon keresztül a szultán-kalifa egyik mecsete volt, a kicsiny közösséggel rendelkező ortodox patriarkátus pedig kiszorult a Fanar-negyedbe, szerényebb körülmények közé.
1918-ban az oszmán törökök vereségével felmerült a keresztények részéről, hogy visszaszerzik a Hagia Sophiát. Titokban a Vatikán is tett lépéseket. A francia katonai parancsnok úgy vonult be a városba fehér lovon, mint hajdan II. Mehmed szultán, a visszahódítás jeleként. Ez azonban csak a történelem kicsiny epizódja volt, Konstantinápoly nem éledt újjá, Törökország maradt.
Atatürk hozott fordulatot azzal, hogy bezárta a mecsetet mint a vallásgyakorlás helyét, és 1935-ben múzeummá tette. Ez nem tetszett a muszlim híveknek, de a bizánci bazilika és a kalifátus mecsete már a múlt volt. Atatürk egy igazi modern, világi államot akart létrehozni, a vallások a múlthoz tartoztak. 1925-ben elhívta a francia Georges Dumézil vallástörténészt az isztambuli egyetemre tanítani, és kötelezővé tette minden diák számára a kurzusát, hogy megtanuljanak a vallásokra világi szemszögből tekinteni.
A Hagia Sophia máig múzeum maradt. Vitát gerjesztett, amikor VI. Pál (aki egyébként támogatta, hogy Rómában mecsetet építsenek) 1967-ben letérdelt imádkozni a Hagia Sophiában, ott, ahol 1054-ben Róma elhelyezte az ortodox pátriárka kiközösítését elrendelő bullát.
Vannak helyek, ahol mintha megállt volna a történelem. Erdoğan ma újra az oszmán török történethez köti magát, és mecsetté akarja tenni a Hagia Sophiát.
A város meghódításának évfordulóján egy imám felolvasott egy szúrát a korábbi templomban. Olyan jeleknek látszanak ezek, amelyek előkészítik, hogy az államtanács új döntésével ismét mecsetté alakítsa vissza az épületet. Tiltakozások érkeztek Görögországból és Oroszországból. Bartholomaiosz pátriárka kijelentette, hogy a Hagia Sophia „nem válhat újra a szembenállás és az összecsapások okává. A bazilika a kereszténység és az iszlám találkozásának, párbeszédének, kölcsönös megértésének helye, szimbóluma.”
Valójában Erdoğan döntése annak az áramlatnak a makroszkopikus kifejeződése, amely felül akarja vizsgálni, vissza akarja adni a saját szempontja szerint a helyek és műemlékek szimbolikus jelentőségét (ez egyébként nem teljesen különbözik attól, ami ma nyugaton a szobrokkal történik).
A Hagia Sophia erőteljes jelkép, könnyen robbant ki viszályt. A revizionizmus újra lángra lobbantja az indulatokat. Ha mecsetté teszi, az talán rövid távon erősíti az elnök pozícióját, de aztán az indulatok továbbgerjednek a globális világban, és kulturális (reméljük, csak kulturális) konfliktusokat szülnek, amelyek kimenetelét senki nem tudja ellenőrzése alatt tartani.
Úgy kell elfogadni a szimbólumokat és a műemlékek rendeltetését, ahogyan a múltból kaptuk, tudni kell a maguk viszonylagosságában, relatív voltában tekinteni rájuk. Fontos ez, ha „új” történelmet szeretnénk írni, és nem akarunk a régi, de soha el nem múló történések rabságában élni. A világunk azonban nagyon vágyik a revansra.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Corriere della Sera
Fotó: Famigliacristiana.it
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria