Morvay Imre Pio OH – Az irgalom a hivatása

– Már gyerekként a papi hivatásra készült. Mi segítette a döntésben?

– A Felvidékről kitelepített családként kerültünk Mágocsra. Ott hamar bevettek a ministránsok közé, és nagyon otthon éreztem magam az oltár körül. Elsőáldozáskor az atya kérdezte, szeretne-e valaki pap lenni, többen jelentkeztünk. Kisiskolásként azt éreztem, engem a Jóisten hív, és ez az elgondolás maradandónak bizonyult. Mikor befejeztem az általános iskolát, a püspökség, ahol tudtak szándékomról, a győri bencések gimnáziumába irányított. Azt befejezve rögtön a szemináriumba kerültem mint egyházmegyés pap. Kispapkoromban édesanyám elárulta, amikor keresztelni vitt, tudatosan felajánlott a Jóistennek. Megvolt a háttér, a családban több pap is volt, s édesanyám, akik az I. világháborúban árvaságra került, apáca akart lenni, de másként alakult az élete. 1963-ban szenteltek. Korán kerültem az oltárhoz, pápai engedélyre volt szükség, túl fiatal voltam a szenteléshez.

– Amilyen korán szentelték pappá, olyan későn lett szerzetes, hiszen 1998-ban lépett be az irgalmasrendbe.

– Már bencés diákként vonzott a szerzetesi életforma. Kétszer próbálkoztam a bencés renddel. Először diákként, másodszor már papként. Nem vettek fel a létszámkorlát miatt, arra biztattak, tartsak ki hűségesen a papi hivatásban. Öt évig voltam káplán Várkonyi János tolnai plébános mellett, sokat jelentett nekem. Bevezetett a mélyebb lelki irodalomba, Nagy Szent Teréz és Keresztes Szent János könyveit olvastatta velem. Ez a lelkiség nagy hatással volt már akkor is rám, ma is ez éltet. El is mentem Plelterjébe, egy karthauzi közösségbe egy hónapra. Szeretettem volna oda belépni, de a pécsi püspök azt mondta, ezt csak úgy érhetem el, ha disszidálok. Akkor ő kiközösít, valaki pedig majd visszafogad. Ezt nem vállaltam. A szüleim is reménykedtek, hogy egyszer majd együtt lehetünk plébánián. Ez valóban be is következett, 18 évi plébánosi szolgálatom alatt sokat segítettek nekem a plébánián. Aztán a pécsi székesegyház plébánosa lettem, majd két év múlva helynökké neveztek ki. Két év után úgy láttam, nekem ez nem való, máshova kell mennem. Helyettesítések alkalmával megismertem az akkori irgalmasrendi plébánost, megkérdeztem, befogadna-e szerzetesnek. Így ki tudtam lépni az akkori feladatkörömből és kanonoki, préposti rangomból. A püspök látta töretlen elhatározásomat, az augusztusi bejelentést követően december elsejével elengedett. Így kerültem 1998-ban az irgalmasrendbe.

– Hogyan indult a rendi élete?

– 59 éves fejjel, 1999-ben kerültem Ausztriába mint jelölt. Lerövidített időkkel járhattam végig a szerzetesi életút állomásait, a fél év jelöltséget egy év novíciátus követte, majd 2000-ben az ideiglenes fogadalom. Pécsre helyeztek, az ottani irgalmasrendi pap komoly beteg volt, őt is segítettem és a lelkipásztori feladatokat is végeztem. A hagyományos hat év helyett három év után tehettem végleges fogadalmat, ez 2003-ban volt, és maradtam Pécsen.

– A rend a kórházvezetésével is megbízta. Mit jelentett ez?

– A kórházat az irgalmasrend 2007-re teljesen visszakapta. Először fel kellett újítanunk a lelakott épületet. Ki kellett továbbá találni, hogyan működhet az intézmény, mert általános kórházként nem, csak krónikus, ápolási ágyakra és hospice ellátásra – összesen 117 ágyra – kaptunk és kapunk OEP-finanszírozást. Ennek megfelelően kellett felújítanunk az épületet. A földszinten megmaradt részt háziorvosoknak adunk ki. Szükségünk van a bevételre, mert nehéz kigazdálkodni az ápolási és hospice ellátást aktív gyógyítás nélkül.

– Az elindult osztályok mindegyike súlyos és idős betegeket fogad. Köztük mi a lelkipásztor feladata?

– A hospice ellátásba csak olyanok kerülhetnek be, akik gyógyításáról az orvos lemondott. Ők szembesülnek azzal, hogy oda meghalni mennek. Van, aki egy évig is itt van, de ez ritka. Gyorsan megy a meghalás. Abban segítünk, hogy könnyebben meg tudják vívni ezt a harcot, és ebben nagy szerepe van a papnak. A többi osztályunkon is súlyos betegek vannak, sok köztük a demens. Annyit nyújtunk nekik, amennyit éppen lehet. Hogy kinek mi segít, az állapottól függ. Leginkább az emberség, a jóság segít. Hetente kétszer odamegyek minden ágyhoz. Amikor látom, hogy a beteg már nem tud kapcsolatot tartani, akkor leülök az ágy mellé. Ha érzem, hogy jól esik neki, fogom a kezét, s akár egy egész rózsafüzért elimádkozok mellette. A beteg tudja, hogy ott vagyok, megköszöni a szemével. Sokszor a szavak már nem jutnak el hozzájuk, de a keresztvetés jelére imára kulcsolják a kezüket. Ilyenkor már csak a szemünk, a kezünk beszél.

– 75 évesen visszavonult a kórházvezetéstől.

– Szépen működött a kórházunk. Amikor 75 éves lettem, azt kértem, hadd legyek egyre inkább csak pap. Nekem könnyen megy, nem akarok főnök lenni, tudok a háttérben lenni. Pécs belvárosában szolgálok, lelki élet szempontjából egy nagyon forgalmas templomban és végzem a kórházlelkészi szolgálatot. Az igazgató azt mondta, a te dolgod, hogy imádkozz, pihenj és a nővéreket tartsd meg a mosolygásban. Ez az én mostani feladatom. Nagyon régi vágy, hogy szabadon, időkorlátoktól függetlenül imádkozhassak. Az imáimat a betegekért és nővérekért ajánlom fel. Én vagyok a kórház „kedves papocskája”, úgy érzem, örülnek, ha látnak. A templomban nem változott a munkám. „Lelkes”, karizmatikus beállítottságú ember vagyok, szeretnék ujjongva együttélni a Szentháromsággal mindig. Az Isten jelenlétében való életet keresem.

– Milyen gondolatok vezették az ételláda-kezdeményezés megszületését?

– A kezdeményezés a szülői házhoz és Teréz anyához fűződik. Átéltük a világháborút és a Felvidékről való kitelepítést is. Családommal a svábok lakta Mágocsra kerültünk, ahol sváb szőlőt kaptunk birtokul, így borítékolva volt az összeütközés. Édesapám azonban megtalálta a megoldást: náluk mindig lehetett bort inni, elbeszélgetni. Így lassan megértették az emberek, nem egymás ellenségei vagyunk, ugyanazok a problémáink. Édesapám megmutatta, meg kell érteni a másikat, és ezért áldozatot is lehet hozni. A Gondviselés mindig megérleli a másik iránti érzékenységet.

„Ha fáj, hogy nem tudsz segíteni mindenkin, segíts azon az egyen, aki melletted van” – Teréz anya gondolata ugyancsak meghatározó volt számomra. Így indult el az ételláda. Először egy kis láda volt, mára viszont már háromrészes nagy láda, amely adományokkal telve várja a rászorulókat. Az adakozás két-három éven át csendben folyt, a kezdeményezés akkor kapott nyilvánosságot, amikor felkerült a Facebookra. A láda egyrészt a segítés eszköze, de mellette nevel is: azt tanítja, vegyük észre a másik baját, legyen nyitott a szívünk, legyünk készek segíteni. Azt üzeni, figyeljünk egymásra; vállaljunk áldozatot.

– Miben látja az irgalmasság szentéve jelentőségét, mi lehet a hatása?

– A pápa kiállása, ez a merész és folyamatos kitartás biztos vagyok benne, hogy formálja a gondolkodást, az egész társadalmat, de még a vezetőket is. Nagyon nagy eredményeket ugyanakkor ne várjunk. Azt azonban hiszem, hogy a szentév segít, nyitottabbá teheti az embereket, hogy érzékenyebben tekintsenek a körülöttük élőkre, hogy érzékeljék, vannak körülöttük rászorulók. Engem is ez nevelt. Gyerekként telepítettek ki minket a Felvidékről Mágocsra. Én is rászoruló voltam, s láttam, a másik is az. Volt olyan köztünk, aki kolbászt hozott az iskolába, és volt, aki csak a kenyeret. Ezt az ellentétet gyerekkoromtól megéltem. Ma is figyelnünk kell arra, hogy a saját országunkban is élnek sokan mélyszegénységben és vannak azok a szegények, akiknek van fizetése, megélhetése, de hónapról hónapra élnek, s a hónap utolsó napján már alig van valamijük. Egy ilyen családban gyakori, hogy a gyerek lemarad az osztálykirándulásról, mert arra már nem futja, vagy a szülő nem tud ebédet befizetni a gyereknek az iskolában, így három órakor éhesen szédeleg haza, s otthon is alig van ennivaló. Ez fáj a szülőnek. Észre kell vennünk azok helyzetét, akik napról napra élnek.

Fotó: Thaler Tamás

Trauttwein Éva/Magyar Kurír