Pápai Lajos nagyböjti beszédsorozata: Jézus Krisztus szenvedése és kereszthalála

Kedves Testvérek!

Szent Pál apostol a korintusiakhoz írt első levelében, mikor a halottak feltámadásáról ír, így kezdi rövid hitvallását, „amint magam is kaptam” (1Kor 15,3), hogy: „Krisztus meghalt bűneinkért az írások szerint.” (1Kor 15,3) Az utolsó vacsorán történtekről pedig, amiről megjegyzi, hogy: „Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem veletek” ezt írja:

„Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret,
hálát adott, megtörte, és így szólt: „vegyétek és egyétek,
ez az én testem értetek.” (…)
Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt:
„Ez a kehely az új szövetség az én véremben.
Azt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.” (1Kor 15,23-24)

Látjuk, hogy az Úr Jézus kereszthaláláról az apostoli igehirdetés azt vallotta, hogy „Krisztus meghalt bűneinkért.” Ugyanezt látjuk az utolsó vacsora leírásánál is Szent Pál levelében, hogy mindez „értetek”, azaz értünk, mindenkiért történt. Az apostolok lassan felismerték, hogy Jézus Krisztus a megígért Messiás. De azt, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és meghalni – ezt nem tudták elfogadni, nem tudták megérteni. Az ő Messiás-képük a győztes, diadalmas, evilági király képe volt. Ezért is kérte az Úr Jézust a Zebedeus-fiak (János és Jakab apostolok) anyja, hogy „két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felől üljön országodban.” (Mt 20,21) De Jézus mindjárt a szenvedések kelyhére figyelmezteti őket! Mikor leendő szenvedéséről beszélt nekik, Péter számára érthetetlennek és botrányosnak tűnt. Ezt írja Szent Máté: „Péter félrevonta (Jézust), és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen Uram! Ilyesmi nem történhet veled!” (Mt 16,22) Az Úr Jézus kemény szavakkal utasította rendre Pétert: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16,23) Az Úr Jézus tehát tudatosan vállalta a szenvedést és a kereszthalált. Máté szerint: „Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól, és az írástudóktól, megölik, de harmadnapra feltámad.” (Mt 16,21)

A kérdés igazában az, hogy Jézus hogyan tekintette szenvedését és kereszthalálát. Erre az utolsó vacsora története adja meg nekünk a választ. Mikor megtörte a kenyeret, azt mondta: „Vegyétek. Ez testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek emlékemként.” (Lk 22,19) A kehely fölött pedig azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.” (Lk 22,20) Az „adatik”, „megtöretik”, „kiontatik”, a pro vobis („értetek”), ez mind áldozati terminológia. Ugyanúgy ez is: „az újszövetség vére”, vagyis halála: az újszövetséget megalapító áldozat. Erre utal a mai evangélium példabeszéde is: „végül a fiát küldte el hozzájuk mondván: 'A fiamat csak megbecsülik!' A szőlőművesek azonban „megragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték.” Majd Jézus így folytatta: „Nem olvastátok az írásokban: „A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá.” (Mt 21,37–42) Az utolsó vacsorán mindezekből az apostolok bizonyára nem sokat értettek meg. A fordulópont majd a feltámadás nagy élménye lesz. Akkor értik majd meg, hogy Jézus nemcsak Messiás, hanem Isten Fia – hatalommal. Találóan jegyezte meg a biblikus Jacques Guillet SJ: „Ha tudni akarja az ember, hogy az Egyház hogyan jött rá, hogy Krisztus minden emberért meghalt, valószínű, hogy továbbadva és ismételve az eucharisztikus ünneplésekben az Úr szavait és gesztusait.” (J. Guillet: La premiers mots de la foi. De Jésus à ľ Église. Centurion, Paris, 1977, 102. lap.)

Történelmileg biztos tény: a Názáreti Jézust a római megszálló hatalom egyik bírósága Palesztinában, Poncius Pilátus helytartósága alatt ítélte halálra. A vád: a római államhatalom elleni lázadás volt. A kereszthalálra ítélés és kivégzés a római bíróság útján történt. Római szokás volt a felirat is a kereszten. Megadta az elítélés okát. Jézusnál így: Názáreti Jézus a zsidók királya. Jesus Nazarenus Rex Judaeorum: INRI. Vagyis a rómaiak úgy tekintették Jézust, mint az itt-ott felbukkanó római-ellenes ellenállók egyikét, s mint ilyent ítélték halálra. Valójában Jézus nem volt politikai lázadó. Nem hirdetett forradalmat a rómaiak ellen. A római hatóság jogtalanul, sőt jogellenesen ítélte el, mint politikai lázadót. Viszont a zsidó nép vezetőinek tervében ott volt Jézus megsemmisítése: nézetük szerint halálbüntetést érdemelt. Így mértékadó szerepük volt Jézus elítélésében. Illetékesek nem voltak, hiszen a jog a halálbüntetést a megszálló hatalomnak tartotta fenn.

János szerint a zsidó hatóságok már korábban elhatározták, hogy megölik Jézust. (Jn 11,45–53) Szerintük Jézusnak meg kell halnia, mert veszélyeztette a zsidó nép megmaradását. Ez a korabeli háttérből érthető. A zsidó nép pogány, római megszállás alatt élt. Létében látta fenyegetve magát, mint választott népet. Fennmaradását csak az biztosíthatja szerintük, hogy kitart az atyák szokásai és erkölcsei mellett, tudatában marad kiválasztottságának. Aki ebben az összefüggésben bírálta a hagyományos szokásokat, az a nép ellenségének számított. Az Úr Jézus valóban bírálta az Istenről adott törvényeket, eltért a hagyományos szokásoktól, és bizonytalanságot keltett kiválasztottságuk tudatában.

Konklúziójuk ez volt: a Názáreti Jézust fel kell áldozni – a zsidó nép érdekében. Nehogy a rómaiak eltöröljék eddigi viszonylagos szabadságukat. Ezt fogalmazta meg a zsidó főpap Kaifás, mikor azt mondta: „Jobb, ha egy ember hal meg a népért.” (Jn 18,14) Szent János pedig evangéliumában egy mély teológiai magyarázatot fűzött Kaifás mondásához: „…ezt nem magától mondta, hanem mint főpap megjövendölte, hogy Jézus meghal a népért, s nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse.” (Jn 11, 51-52)

Az Úr Jézus tudatosan vállalta a halált és elutasította „a mirhával kevert bort” (Mk 15,23), halála nem „véletlen baleset” volt, ahogy láttuk, hanem egy tudatosan vállalt áldozat végső beteljesítése. Szent János szerint Jézus kereszthalála niszán hó 14-én történt, pénteken, „az előkészület napján” (Jn 19,31), amikor az áldozati bárányok leölése történt a templomban. Valóban, az Úr Jézus volt az igazi, valódi „áldozati Bárány”, „Ő veszi el a világ bűneit.” (Jn 1,29) Az Úr Jézus áldozatában lett teljessé engedelmessége az Atya akarata iránt.

Mivel ő valóságos ember volt, valóságosan átélte a szenvedést, a halálfélelmet, olyannyira, hogy Lukács szerint vérrel verejtékezett. (Lk 22,44) XVI. Benedek pápa A Názáreti Jézus című könyve II. kötetében írja, hogy „Most következik (maga) az imádság, amelyben jelen van megváltásunk egész drámája. Szent Márk (előbb) összefoglalóan mondja, Jézus azért imádkozott, „hogy ha lehetséges, maradjon el az óra.” (14,36) Jézus imájának lényegét azután szó szerint a következő mondattal fejezi ki: „Abba, Atyám! Te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (14,36) (…) Jézus félelme valami sokkal radikálisabb, mint az a félelem, amely minden emberre rátámad, mikor szemben találja magát a halállal. Ebben a félelemben a fény és a sötétség ütközik, sőt élet és halál – itt dől el az egész emberi történelem drámája. Az olajfák hegyének eseményét ilyen értelemben Pascallal együtt teljesen személyesen magunkra vonatkoztathatjuk: az én bűnöm is benne volt abban a borzasztó kehelyben. „Azokat a vércseppeket érted ontottam” – hallja Pascal az olajfák hegyén küszködő Úrtól.” (vö. Gondolatok, VII, 553, 120-121. lap.) Valóban át tudjuk itt érezni az ének szavait: „Minden élő megindul, csak a bűnös nem búsul.”

*

Jézus Krisztus feltámadása után az apostoli egyház a Szentlélek vezetésével kezdi egyre jobban megérteni a megváltás titkát, Jézus halálának és föltámadásának teológiai következményeit. Szent Máté evangéliumában Jézus halálának és temetésének leírása közé beiktatott egy rövid teológiai fejtegetést, amelyben halálának, sőt már feltámadásának teológiai következményeit fejezi ki így: „…akkor a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, a sziklák kettérepedtek, a sírok megnyíltak és sok elhunyt szentnek teste föltámadt. Föltámadása után kijöttek a sírokból, bementek a szent városba, és többeknek megjelentek.” (Mt 27,51–53) Általánosságban: az ún. apokaliptikus műfaj képei szerepelnek itt, s ennek értelmében kell magyarázni. Így például egyszerűen a kép része: a földrengés, sötétség, teljesen téves tehát az ún. természetes magyarázatok keresése is. Mit akar Szent Máté e mondatokkal tanítani?

„...a templom kárpitja kettészakadt.” Ez a kárpit egy függöny volt: vagy az előcsarnok és a templom között, ahová pogány nem léphetett be, vagy a Szentély és a Szentek Szentje között. Ezen csak a főpap léphetett be az engesztelés napján. Jézus halála tehát megnyitotta egyrészt a pogányok útját is Isten jelenléte felé, valamint jelezte az ószövetségi papság és áldozat végét. Jézus minden embert megváltott halálával. Hogy ez nem erőltetett magyarázat, ez kiderül magából az Újszövetségből. A Zsidóknak írt levélben olvassuk: „Lelkünk biztos és szilárd horgonya ez, mely a függöny mögé ér, ahová elsőnek lépett be értünk Jézus, az örök főpap, Melkizedek rendje szerint.” (Zsid 6,19) Majd később ezt írja: „Testvéreim, Krisztus vérének erejében megvan tehát a reményünk arra, hogy beléphetünk a Szentek Szentjébe. Ez az új életút, melyet a függönyön, vagyis tulajdon testén keresztül nyitott nekünk.” (Zsid 10,19-20) A Galata-levélben Szent Pál egészen egyértelműen fogalmaz: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egy személy vagytok Jézus Krisztusban.” (Gal 3,28-29)
A másik mondat így szól: „...föltámadása után kijöttek a sírjukból, bementek a szent városba és sokaknak megjelentek.” Ezek a jelek, melyekről Máté hírt ad, meghirdetik a holtak feltámadását és az Isten új világának kezdetét, mint olyan eseményeket, amelyek Jézus halálán alapulnak, és attól kezdve „realitások.” Az, hogy ezek először a föltámadt Jézus megjelenésében váltak nyilvánvalóvá, ez a „Jézus feltámadása után” megjegyzéssel jut kifejezésre. Vagyis az Ószövetségből vett képekkel (Ezekiel 37,7–10: a csontok megelevenedése!) fogalmazza meg Jézus halálának következményeit.

Amint tehát tanítani akar, az az, hogy: már Krisztus halála meghozta a feltámadás reményét a megholtaknak, föltámadása pedig a bemenetelt a „Szent Városba”, ami az apokaliptikus irodalomban a mennyei Jeruzsálemet jelenti, vagyis az üdvösséget. Így a szöveg értelme: Krisztus kereszthalála megváltást hozott a már megholtaknak is, feltámadása pedig az addig elhunytaknak az üdvösséget. Szent Pál ezt így fejezte ki tömören: „…ha hiszünk abban, aki föltámasztotta halottaiból Urunkat (Jézus Krisztust), aki vétkeinkért halált szenvedett, és megigazulásunkért feltámadt.” (Róm 4,24-25). A János-evangélium is érzékelteti az Úr Jézus halálának következményeit. Ő is leírja, mint a másik három evangélium, hogy az Úr Jézus meghalt. De míg Szent Máté ezt írja: „kilehelte lelkét” (27,50), Szent Márk is: „kilehelte lelkét” (15,37), Szent Lukács: „e szavakkal kilehelte lelkét” (23,46), Szent János ezt írja: „lehajtotta a fejét és átadta a Lelket.” (19,30) Vagyis már az Úr Jézus halálakor „átadta a Szentlelket” azoknak a tanítványoknak, akik a kereszt alatt állva – a leendő egyházat szimbolizálták. Sőt, mikor azt írja, hogy „…az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle” (19,34), ezzel már azt jelzi, hogy Jézus az új Ádám. Ádám, mikor elaludt, Isten az oldalából megalkotta Évát, mikor az Új Ádám, Jézus elaludt, meghalt, Isten az oldalából megalkotta az új Évát, az Egyházat, amelybe a szentségeken keresztül léphetünk be: az oldalából kifolyó vér és víz a beavató szentségeket jelenti: a Keresztséget és az Eucharisztiát.

Kedves Testvérek!

A megváltás nagy titkáról elmélkedtünk ma. Nagy Szent Leó pápa (+461) így foglalta össze a megváltás titkát:

„…a te kereszted Uram, minden áldás forrása,
minden kegyelem gyökere.”
Kereszted által a gyöngeséged nekünk erőt,
meggyalázásod nekünk dicsőséget,
halálod nekünk életet adott.
...te vagy Isten igazi Báránya,
ki elveszed a világ bűneit.
Te beteljesítesz önmagadban mindem misztériumot.
Amint tehát a sok különféle áldozat helyét
most egy, egyetlen áldozat foglalta el,
úgy lesz minden nemzetből egy, egyetlen ország.”
(ld. Teológiai vázlatok, Szent István Társulat, Budapest, 1989, 232. lap.)

Ámen.

Magyar Kurír