Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára emlékezünk

Ifj. Frans Pourbus: Az utolsó vacsora (1618), Louvre, Párizs

Délelőtt az egyházmegyék székesegyházában gyűlnek össze a papság és a hívek, hogy a püspökkel közösen ünnepeljenek. Ezen a szentmisén a főpásztorok megszentelik a keresztelendők és a betegek olaját, valamint a bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor használt krizmát. Krisztus az utolsó vacsorán alapította meg az Oltáriszentséget, valamint az egyházi rendet, ezért az olajszentelési mise keretében a papok közösen újítják meg a szentelésükkor tett ígéreteket.

Az esti liturgia az utolsó vacsora felidézésével kezdődik, amikor Jézus maga köré gyűjtötte tanítványait. A szentírási olvasmányok felidézik az egyiptomi kivonulás éjszakáját, amikor az angyal megkímélte az izraeliták házait, mert a bárány vérével megjelölték az ajtófélfákat. A húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe: saját testét adja értünk, vére pedig megszabadít a bűntől, az örök haláltól. Nagycsütörtöknek éppen ezért ünnepélyes és örömteljes hangulata van.

Nagycsütörtök este a szentmise elején Krisztust dicsőítik a hívek. Az orgona, a templomok csengői és harangjai ekkor szólnak utoljára: legközelebb a nagyszombati szertartáson hallhatjuk őket. A néphagyomány úgy tartja, „a harangok Rómába mennek”. A nagycsütörtöki szentmise különösen is megindító része a Krisztus tettére való emlékezés: az utolsó vacsorán, szeretetének jeléül megmosta tizenkét tanítványának lábát. A miséző pap sok helyen követi Jézusnak ezt a tettét.

Az oltár Krisztust jelképezi, és így a szentmise végén az oltárfosztás – amikor eltávolítanak az oltárról minden díszt – Krisztus ruháitól való megfosztására utal a keresztre feszítés előtt. Ezt követően pedig az Oltáriszentséget a pap egy külön az őrzésére kialakított mellékoltárhoz viszi. A mise végén a hívek csendben, elbocsátás nélkül távoznak a templomból, kezdetét veszi a Krisztus szenvedésére való emlékezés. Ettől kezdve húsvétig az Egyház nem mutat be szentmisét.

Magyar Kurír