Negyven éve jelent meg VI. Pál Ecclesiam suam kezdetű körlevele

Vatikán: 1964. augusztus 6-án, Urunk színeváltozása ünnepén tette közzé VI. Pál pápa Ecclesiam suam k. első körlevelét. Az alábbiakban P. Szabó Ferenc – a Vatikáni Rádió magyar adásának volt felelős szerkesztője, a Távlatok című folyóirat jelenlegi főszerkesztője – kommentárját ismertetjük.
XXIII. János pápa, aki meghirdette a II. Vatikáni zsinatot, csak az első ülésszakot vezethette, mert 1963. június 3-án elhunyt. A második ülésszakot megnyitó híres beszédében VI. Pál pápasága programját hirdette meg: az egyház és Krisztus kapcsolatáról szólva a Krisztus-központúságot hangsúlyozta, ami első enciklikáját és a zsinat további tevékenységét is meghatározta: „Krisztus a principium, Krisztus az utunk és vezetőnk, Krisztus a reménységünk és végső célunk. A zsinat lássa világosan az egyház Krisztushoz való viszonyát: Krisztustól jövünk, általa élünk és hozzá megyünk. Krisztust kell hirdetnünk önmagunknak, és küldetésének helyes megértéséből fakad az egyház reformja és megújulása, amelyhez a zsinatnak irányelveket kell adnia.”
Mindezt az Ecclesiam suam részletesen kifejti. 1964. augusztus 5-én, amikor bejelentette a körlevél közzétételét, VI. Pál ezeket mondotta: „Ebben az enciklikában elmondjuk, hogy szerintünk mit kell tennie az egyháznak, hogy hűséges maradjon hivatásához, hogy alkalmas legyen küldetése teljesítésére. Arról a módszerről beszélünk, amelyet az egyháznak követnie kell, hogy az Úr Krisztus akarata szerint járja útját. Három utat jelölünk meg. Az első lelki: az egyház öntudatára vonatkozik, vagyis arról szól, hogy mit kell önmagáról tudatosítania. A második erkölcsi: az aszketikus, gyakorlati, kánoni megújulásra vonatkozik, amelyre az egyháznak szüksége van, hogy az említett önértelmezéssel összhangban legyen, hogy tiszta s hiteles legyen. A harmadik út apostoli: ezt a párbeszéd fogalommal jelöltük: az a mód, művészet, stílus, amelynek az egyház apostoli szolgálatát vezérelnie kell.”
Az enciklikának tehát három része van: az egyház önértelmezése, reform és megújulás, párbeszéd. P. Szabó csak a harmadik részt elemzi, tehát a koncentrikus körökben leírt párbeszéd partnereit. Az első a legszélső kör: párbeszéd mindazokkal, akik nem hívők, minden jóakaratú emberrel. Sajnos, sokszor az Isten tagadása akadályozza az egyház párbeszédét az ateistákkal. VI. Pál, miként elődei, elítéli az istentagadó ideológiai rendszereket, amelyek elnyomják az egyházat és csak gazdasági, társadalmi, politikai rendszerrel azonosulnak. Ezek között van az ateista kommunizmus, amely valójában önmagát ítéli el, amikor ellensége a vallásnak, különösen a kereszténységnek. Nehéz, sokszor lehetetlen a párbeszéd az ateista rendszerekkel.
A második, belsőbb kör az istenhívőkkel, a nem keresztény vallások híveivel folytatott párbeszéd. VI. Pál hangsúlyozza, hogy nincs szó relativizmusról, szinkretizmusról, vagy vallási közömbösségről, mintha minden vallás egyformán igaz lenne, hanem csak a vallásokban rejlő lelki értékek, igazságrészek elismeréséről.
A harmadik, belső kör a keresztények párbeszéde, az ökumenizmus. Az elszakadt keresztény testvérekkel folytatott katolikus párbeszédben XXIII. János példáját követve arra kell helyezni a hangsúlyt, ami egyesít, ami közös, és nem arra, ami még elválaszt.
A zsinati dokumentumok, a Gaudium et spes k. konstitúció, a vallásszabadságról és a nem keresztény vallásokról szóló nyilatkozat, valamint az ökumenizmusról szóló határozat az Ecclesiam suam szellemiségét tükrözik. A vázolt párbeszéd kibontakoztatására alakultak az illetékes vatikáni bizottságok, amelyek ma tanács néven működnek.
Az elmúlt negyven év alatt a világ és az egyház helyzete mélyreható változáson esett át. A kommunizmus bukásával a harcos ateista kommunista ideológia és elnyomó rendszer átalakult, ma már inkább a gyakorlati ateizmus és az Istent felejtő szekularizmus terjed. Negyven évvel ezelőtt azonban még nem lehetett előre látni a kommunizmus bukását. A vatikáni titkárság megszervezte a párbeszéd-konferenciát marxistákkal, emlékezve XXIII. János megkülönböztetésére: az ideológiai rendszerek merevek, de a velük összefüggő mozgalmak változnak: az élő emberekkel, a nem hívőkkel is lehetséges a párbeszéd. A ’60-as években kialakult új nemzetközi politikai helyzet, Hruscsov érája adta a lehetőséget az Agostino Casaroli, később bíboros, államtitkár által irányított Ostpolitik, a sokat vitatott keleti politika törekvésére. Casaroli bíboros még a kommunizmus bukása után megjelent Emlékirataiban is igyekezett igazolni politikáját azzal, hogy a kommunista országokban elnyomott egyház továbbélését akarta biztosítani, hiszen akkor még nem lehetett látni a rendszer bukását. Mindig arra hivatkozott, hogy majd a történelem ítél, helyesen cselekedett-e. Sajnos, a kompromisszumai nem mindig váltak az egyház javára. Persze hivatkozhatott a zsinatra, valamint XXIII. Jánosra és VI. Pálra, majd pedig II. János Pálra is, aki bíboros, államtitkárrá történt kinevezésével ratifikálta, jóváhagyta a kérdéses Ostpolitikot.
Manapság nehéz, vitatott kérdés a nem keresztény vallások üdvtörténeti szerepe is. Nem az egyes személyekről van szó, akik a zsinat tanítása szerint elnyerhetik az üdvösséget, ha saját hibájukon kívül nem ismerték meg a kereszténységet, de követik lelkiismeretük szavát és nyitottak a teljesebb igazságra, hanem a nem keresztény vallásokban rejlő igazságról, vagyis arról, hogy mennyiben tekinthetők e vallások előkészületnek a krisztusi kinyilatkoztatáshoz. Az egyházatyák is már az Ige magvairól beszéltek.
Végül az ökumenizmus mintha megtorpant volna: Bea és Willebrends bíborosok elnöklete alatt az egységtitkárság sikeres párbeszédet folytatott a nem katolikus keresztényekkel, a vegyes teológiai bizottságok több, hajdan vitás teológiai kérdést tisztáztak (Eucharisztia, megigazulás), de egyrészt az anglikánok túlzásai (nők pappászentelése), másrészt az ortodoxok merevsége (viták a görög katolikusok követelései és az oroszországi katolikus missziók körül), megnehezítik a párbeszédet és a közeledést. Mindenesetre II. János Pál és I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka legújabb megnyilatkozásai azt jelzik, hogy folytatni akarják azt, ami 1964-ben a Szentföldön VI. Pál és Athenagorasz ökumenikus pátriárka békecsókjával elkezdődött – írja cikkének végén P. Szabó Ferenc. VR/MK