Nem jellemezhet minket a félelem – A Jezsuita Menekültszolgálat közel-keleti igazgatója Budapesten

– Ön a Jezsuita Menekültszolgálat közel-keleti régiójának vezetője. Mióta tölti be ezt a tisztséget, honnan érkezett Bejrútba?

– Máltáról származom, az ott töltött három év noviciátus után, 1983-ban mentem először a Közel-Keletre. Elkezdtem arabul tanulni, Párizsban pedig filozófiát és teológiát hallgattam. Libanonban először egy középiskolában foglalkoztam a nagyobb gyerekekkel, majd a provincia ökonómusa lettem. Három évvel ezelőtt kértek fel, hogy legyek a Jezsuita Menekültszolgálat regionális igazgatója. A közel-keleti provinciában a jezsuiták fő szolgálata jelenleg a menekültekkel folytatott munka: nem lehet, hogy a szenvedésnek ezen a színterén ne legyünk jelen!

– Egy olyan országban él, ahol a lakosság több mint fele menekült. Mit tesznek értük, hogyan segítik őket?

– Libanonban, Szíriában, Jordániában és Észak-Irakban vagyunk jelen a Közel-Keleten. Szíriában különleges a helyzet, ott elsődleges humanitárius segítséget is nyújtunk, főzünk az embereknek; Libanonban azonban főként oktatással és szociális tevékenységgel foglalkozunk. 3500 gyereket oktatunk – ez csepp a tengerben, mert 350 ezer menekült gyerek él Libanonban. A kormány sokat segít ezeknek a gyermekeknek, 120 ezer gyermeket oktatnak: vannak, akik vegyes osztályokba járnak a libanoni gyerekekkel együtt, de helyhiány miatt a legtöbben külön, délutáni osztályokban tanulhatnak, sok gyerek pedig egyáltalán nem részesül oktatásban.

– A szíriai menekültek nagy százaléka muszlim: hovatartozástól függetlenül mindenkit segítenek?

– Igen, körülbelül a 90 százalékuk muszlim. Alapelvünk, hogy minden szükséget szenvedőn segítünk, vallástól és bőrszíntől függetlenül. Kezdetben a szíriai püspökök nem értettek egyet ezzel, a háború elején úgy gondolták, hogy csak a keresztényeket kell segítenünk. Az elmúlt öt évben, a háború egyre kegyetlenebbé válásával a helyzet megváltozott, ma már a szíriai Caritas is segít mindenkin. Értem, hogy a püspökök különleges felelősséget éreznek a nyájuk iránt, de mi nem vagyunk püspökök, mi mindenkiért dolgozhatunk, a muszlimokért, a jazidikért is.

– Mit gondol a keresztény-iszlám párbeszédről? Milyen szinteken zajlik? Milyen eredményeket ér/érhet el?

– A párbeszéd nem a legmegfelelőbb szó: együtt élünk, együtt dolgozunk muszlimokkal Szíriában és másutt is. Van olyan iskolaépületünk, amelynek a tulajdonosa egy mecset vagy más muszlim intézmény. A humanitárius segítség szintjén is együttműködünk: Szíriában plébániákon, de mecseteken keresztül is osztunk ételt. A muszlimok örömmel dolgoznak együtt velünk.

El kell fogadnunk, hogy különböző a hitünk és nem kell meggyőznünk egymást. Fontos célunk, hogy megismertessük az embereket egymással. Abból indulunk ki, hogy Isten minden embert a saját képére teremtett, ezért nekünk is mindenkit egyformán segítenünk kell. Minden ember egyformán értékes. A szolgálatunk attól függ, kik élnek azon a területen, ahol jelen vagyunk: muszlimok, jazidik vagy keresztények. Irakon belül főként iraki menekültek élnek, akiket az ISIS űzött el otthonaikból, róluk kevesebb szó esik a médiában, csakúgy, mint arról, hogy Észak-Afrikából – Szudánból, Eritreából, Szomáliából – is menekülők ezrei érkeznek.

Vannak szélsőségek, de véleményem szerint nem a vallás, mint inkább a társadalmi, politikai érdekek állnak a háttérben. Kapcsolatban álltam egy Libanonban működő – nem egyházi, de keresztény alapítású – civil szervezettel, az Arcenciellel. Autóbalesetben meghalt az egyik tagjuk, egy 23 éves muszlim lány, aki a nyári programokat szervezte náluk. Gyászmisét mutattunk be érte, ahol a szervezet minden tagja ott volt, 25-30 ember, keresztények és muszlimok együtt. Itt mindenki megértette, hogy osztozunk egymással az életben és a halálban – életem legmegrendítőbb pillanata volt. A muszlimok muszlimként vettek részt egy imádságon valakiért, akit szerettek – és egyek voltunk a fájdalomban.

– Mit gondol, melyik az iszlám igazi arca?

– Az a fontos, hogy megismerjük egymást, ne az arctalan gonosz legyünk egymás számára. A Jezsuita Menekültszolgálat lehetőséget ad egymás megismerésére. A muszlimok találkoznak általunk egy olyan szervezettel, amely keresztény, de muszlimokat is segít, foglalkoztat, és kölcsönösen növekszünk egymás megismerésében.

Sok muszlim embert ismerek és együtt tudok velük élni. A jezsuitáknak van egy nagy farmja Libanonban: a legjobb munkások a muszlimok. Pap vagyok, a muszlimok nagy része tisztel ezért. Nagyon örülnek, amikor papi ruhámban elmegyek az áldozati ünnepükre, amelyet annak emlékére tartanak, hogy Ábrahám kész volt feláldozni a fiát Istennek. Karácsonykor ők jönnek hozzánk boldog ünnepet kívánni. A muszlimok, akiket ismerek, automatikusan tisztelik az egyházi embereket. Ez persze nem vonatkozik az ISIS katonáira, de az ISIS nem az iszlám hétköznapi, normális arca.

Amikor az iszlámot a Westminster-hídon, Nizzában vagy Németországban történt terrortámadásokkal azonosítjuk, azzal nagyon sok muszlim nem ért egyet. Nem mondhatjuk, hogy ez az iszlám. Nekem jó tapasztalataim vannak, tudom azonban, hogy vannak rossz tapasztalatok is: mégsem lehet a rossz tapasztalatokra azt mondani, hogy az maga az iszlám. Az iszlámmal az a legnagyobb probléma, hogy nincs egy tekintély, amely megmondja, mi az iszlám, és mi nem. A fiatal muszlimokat vonzza az ISIS, mert elégedetlenek az életükkel, és magával ragadja őket az ISIS hamis álma egy tökéletes iszlám világról. Akik Európából mennek a Közel-Keletre harcolni, szintén olyan fiatalok, akiknek nincsenek álmaik, és az ISIS álma vonzza őket.

– Mi a szíriai, iraki menekültek terve, reménye? Visszatérnének országukba? Mit gondolnak Európáról? Mennyire ismerik az európai országok helyzetét, menekültpolitikáját?

– Nyomorúságos helyzetben vannak, szegények, sátrakban élnek – sokan azt gondolják, hogy ennél már minden jobb, innen el kell menniük. Ha lehetőségük lenne rá, visszamennének Szíriába. Visszamenni azonban csak akkor lehet, ha véget érnek a harcok. Szükségük van lakásra, infrastruktúrára, vízre, villanyra, munkára, iskolákra, egészségügyre. Ha mindez megvan, akkor tudnak hazamenni – ez viszont egyelőre nincs meg, ezért Európába szeretnének menni. Kapcsolatban vannak egymással, sok információjuk van, tudják, melyek a jó helyek Európában. Azt gondolják, a jelenlegi helyzetnél minden csak jobb lehet. Ha Európába jönnek, el kell fogadniuk az európai szokásokat. Ha meg akarják változtatni az európai szokásokat, az konfliktust okoz, erre ügyelnünk kell. Munkálkodnunk kell azon, hogy ezek az emberek megértsék, az ő érdekük alkalmazkodni a befogadó ország kultúrájához.

– Mit gondol a humanitárius folyosók modelljéről?

– A Jezsuita Menekültszolgálat biztosítja Bejrútban a helyet, ahol várakoznak a Szent Egyed közösség által kiválasztott menekültek, mielőtt repülőre szállnának, hogy biztonságos úton jussanak Európába. Nagyon szép kezdeményezés, nem hagyják magukra a menekülteket: segítenünk kell azoknak, akik az országainkban keresnek jobb életet. Megfelelő befogadó rendszerre van szükség, különben nem működik a befogadás. Ha működik, ha az emberek megismerik egymást, akkor kialakulnak a kapcsolatok – ez maga az integráció. Az emberek közötti kapcsolaton alapul minden, ha ez nem alakul ki, abból problémák lesznek. Ha megvan a kapcsolat, akkor is vannak problémák, de azokat lehet kezelni.

– Hogyan élnek a menekültek Libanonban?

– A szíriai menekülteknek volt házuk, munkájuk, Libanonban pedig sokszor sátrakban élnek, amiért havi száz dollárt fizetnek, a villanyért plusz harmincat, és nem marad pénzük ételre sem. Hivatalosan nem vállalhatnak munkát, nagyon olcsón dolgoznak, kihasználják őket, sok gyerek nem járhat iskolába. A kormány sokat tesz értük, de nem szeretné, hogy otthonuknak tekintsék az országot, letelepedjenek, mert a palesztin menekültekkel való problémák tanulságosak voltak számukra. Ráadásul sok szegény libanoni is él az országban, akik gyakran nem értik, miért a menekülteket támogatják.

Feltehetően a szíriai menekültek között is vannak olyan harcosok, akik látszólag hétköznapi életet élnek, de bármikor fegyvert foghatnak. A lakosság egy része, különösen a szunniták az el-Aszad ellen harcolók oldalán áll, sok libanoni szunnita ment Szíriába harcolni a rezsim ellen a lázadókkal. A Hezbollah síita tagjai ugyanakkor a kormányerők mellett harcolnak. A harcok eddig Szíriában zajlottak, de bármikor átterjedhetnek Libanonra is, ezért a politikusoknak nagyon bölcsnek kell lenniük ebben a kötéltáncban. Több ezer fegyveres felkelő van a határmenti hegyekben, köztük az ISIS emberei is. A libanoni Hezbollah emberei ellenőrzik, hogy ne jöjjenek le a hegyekből. Egy határmenti városban, Arszálban több ezer menekült él, barátságban a helyiekkel. Egy évvel ezelőtt libanoni katonákat ejtettek túszul, és legalább hatot lefejeztek közülük, hatan-nyolcan még mindig fogságban vannak.

– A térségben több rendtársának tragikus sors jutott: van der Lugtot meggyilkolták, Paolo dall’Ogliót elrabolták. Az irgalmasság és a párbeszéd emberei voltak. Mit jelent az ő tanúságtételük?

– Van der Lugt igazi vértanú, akinek alakját már most kultusz övezi, keresztények és muszlimok egyaránt tisztelik. Homszban muszlimok és keresztények is rendszeresen járnak imádkozni a sírjához a közössége kertjében. Látom és hiszem, hogy Szíriában létezik egy olyan civil társadalom, sok jóakaratú ember, keresztények és muszlimok egyaránt, akik együtt szeretnének élni, dolgozni.

– Hogyan segíthetünk innen távolról?

– Három dologgal segíthetnek a keresztények. Erősen hiszek az imádság erejében: fontos imádkozni a menekültekért és azokért, akik velük dolgoznak, valamint a politikusokért, akiknek döntéseket kell hozniuk.

A másik fontos dolog, hogy fel kell ismerni a menekültekben az embert, aki szükséget szenved. Az Egyház nem maradhat közömbös a menekülő emberekkel szemben! Igaz keresztényként nem maradhatunk érzéketlenek azok iránt, akiknek segítségre van szükségük. Mindenki úgy segítsen, ahogyan a saját lelkiismerete diktálja, de azt senki nem mondhatja, hogy nincs köze a problémához. Azt hiszem, a keresztények gyakran megfeledkeznek hivatásuk radikalitásáról. Kereszténynek lenni nehéz. Kereszténynek lenni azt jelenti: szeretni a felebarátot. Kereszténynek lenni azt jelenti: megbocsátani, ha nagyon nehéz is. Számunkra kereszténynek lenni sokszor azt jelenti, hogy néha elmegyünk a misére, templomban házasodunk, mert a nagymamánk vagy az anyukánk ezt szeretné, megkereszteljük a gyermekeinket. Elfelejtjük, hogy Krisztus milyen radikális életre hív.

A harmadik dolog, amit tehetünk, hogy hallatjuk a hangunkat a politikusok felé. Számukra fontos, mit gondolnak az emberek, akik majd szavazni fognak. Sokszor csak a félelem és az elutasítás hangját hallják. Hangosan kell beszélnünk, hogy meghallják a menekülők problémáit is. A püspököknek is Ferenc pápát követve kell hallatniuk a hangjukat.

Amikor az emberek félnek a másiktól, nekünk nem az a dolgunk, hogy növeljük a félelmet, hanem hogy megmutassuk: az a másik ugyanolyan ember, mint mi vagyunk. Neki is megvannak a maga félelmei, megvannak az értékei, ő is szeretné biztonságban felnevelni a gyermekeit, ahogyan mi. Nem a különbözőségeket, hanem a hasonlóságokat kell szem előtt tartanunk. És akkor felfedezzük, hogy az a másik ugyanolyan jó ember, mint mi, vagy néha még jobb is nálunk. Nem lehet azt mondani, hogy az iszlám eleve rossz dolog, nem felejthetjük el, milyen sok jó muszlim ember van.

A keresztényeknek elő kell segíteniük a kapcsolatok alakulását. A keresztényeket nem jellemezheti a félelem. Franz van der Lugt azt mondta: „Félelem nélkül a jövő felé.” A félelem érthető, de nem maradhatunk benne: a félelem mindig az ördög műve, soha nem Krisztus jelenlétének a jele.

– Libanonban hagyománya van az együttélésnek…

– Libanonban tudják, hogy keresztényeknek és muszlimoknak együtt kell élniük. II. János Pál pápa azt mondta, Libanon üzenet a világnak, az együttélés üzenete. Előfordul, hogy megfeledkezünk erről, de alapvetően együtt élünk. Mindenki tudja, hogy a keresztények jelenléte alapvetően fontos a társadalmi kohézió miatt. A muszlimok is tudják, szükség van rájuk: keresztények, szunniták és síiták együtt tudnak élni, de a szunniták és síiták a keresztények nélkül nem, felborulna az egyensúly. Vannak keresztény-szunnita-síita, szunnita-keresztény, síita-keresztény települések, de nincsenek szunnita-síita települések. A politika is erre az egyensúlyra épül. A politikai hatalom fele a keresztények, fele a muszlimok kezében van, a muszlimok kezében lévő hatalom fele a szunnitákéban, másik fele a síitákéban. Ha a lakosság megoszlását nézzük, harmadolni kellene a hatalmat, de mindenkinek jobb így – 50-25-25 százalékos arányban –, mert csak így maradhat fenn az egyensúly. A keresztények jelenléte nagyon fontos, ha elmennének, az katasztrófa lenne a Közel-Kelet számára. A keresztények elsősorban nem azért nem hagyhatják el a Közel-Keletet, mert akkor megszűnik ott az Egyház, hanem azért, mert ők teszik lehetővé, hogy muszlimok muszlimokkal együtt éljenek. Ez a küldetésünk. 

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír