Nézünk, és nem hiszünk a szemünknek – A Csernobil és A 22-es csapdája tévésorozatokról

Igen, tulajdonképpen lehetett volna minden teljesen másként is, hiszen ez mégiscsak egy fantasy. Vannak azonban történetek, amelyek nem végződhetnek akárhogyan, lévén, hogy a valóság adja az alapjukat. Az HBO két új sorozata, a Csernobil és A 22-es csapdája témáját tekintve alapvetően különbözik egymástól, egyvalami mégis közös bennük – mindkettő legfőbb forgatókönyvírója a történelem.

Kétségtelen, hogy következményeit tekintve az 1986. április 26-án bekövetkezett csernobili atomerőmű-baleset volt az emberiség legsúlyosabb nukleáris katasztrófája. Bár az 1957-es majaki robbanásnak valószínűleg több áldozata volt – pontos adatokat nem tudunk, mivel ezt a szovjet vezetés sikeresen eltitkolta –, a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű tragédiájának máig ható következményei lettek. Ez a baleset ugyanis Mihail Gorbacsov egykori pártfőtitkár szerint is jelentősen hozzájárult a kommunista rendszer felbomlásához. A robbanást követő hónapokban a sugárzás miatt feltehetően négyezer ember halt meg, nem beszélve a súlyos környezeti ártalmakról.

Még tragikusabbnak látjuk az eseményeket, ha megnézzük, mi okozhatta a balesetet. A kezelőszemélyzet állította le a reaktor vészhűtését, mégpedig azért, mert szerették volna kiküszöbölni a rendszer egyik komoly hiányosságát. Ráadásul a műszerek egy részét is kikapcsolták, mert tudták, hogy a tesztelés során jelezni fognak. Azt, hogy a 4-es reaktorblokknál bekövetkezett gőzrobbanást pontosan mi okozta, soha nem fogjuk megtudni. Nagy valószínűséggel része volt benne az emberi hanyagságnak is. Az viszont teljesen biztos, hogy a következmények elhárításában tapasztalt sorozatos hibákért olyan emberek a felelősek, akiket jól be lehet azonosítani.

Ahhoz, hogy egy sorozat lekösse a nézőt, elsősorban egy jól kigondolt és megírt forgatókönyv kell. Craig Mazin forgatókönyvíró, rendező ebben az esetben jó érzékkel vette észre, hogy a csernobili katasztrófa eseményei önmagukban is képesek olyan feszültséget teremteni, hogy a történethez szinte hozzá sem kell nyúlni. Valójában persze ez nem teljesen igaz, hiszen ahhoz, hogy az alaptéma minden hangja kibontakozhasson, szükség van az árnyalt és jól kiegyensúlyozott hangszerelésre is.

Mazin szinte tökéletes munkát végzett. Három szereplőre helyezte a hangsúlyt; az eseményeket elsősorban az ő közvetítésükkel láthatjuk. Valerij Legaszov reaktormérnök (Jared Harris) és Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes (Stellan Skarsgård) valós alakok. Ulana Komjuk mérnök (Emily Watson)igazából nem létezett, az alkotók az ő személyében mintegy egyesítették azokat a szakembereket, akik a baleset következményeinek elhárításában közreműködtek. A színészi játék is kifogástalan, még a másodlagos szereplők is hitelesek. A környezet, a díszlet abszolút autentikus, a kazettás magnótól a feliratokon át a ZIL teherautóig minden a ’80-as évek Szovjetunióját idézi. Talán csak egy kifogással élhetünk: furcsa ebben a közegben az angol nyelvet hallani.  

Bár tudjuk, mi fog történni, mégis felzaklat mindaz, amit látunk. Türelmetlenül várjuk a folytatást, ám ez az izgatottság a legkevésbé sem kellemes érzés. Mazin odaszegez a képernyő elé: „Jöjj, és lásd!” Mi pedig nézünk, és nem hiszünk a szemünknek. 

Sugárszennyezett környezetben dolgozni valami olyasmi, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Számtalan veszélyes munkakör létezik, ám a dolgozó tudhatja, ha munkavégzés közben nem éri baleset, utána már nem lesz semmi gondja. Csernobilban nem így volt. Azokon ugyanis, akik sikeresen elvégezték a feladatukat, csak később tört ki a sugárbetegség. Voltak, akik egyáltalán nem tudták, hogy mi vár rájuk – például a tűzoltók –, egyszerűen csak tették a dolgukat. Mások úgy vállalták a munkát, hogy sejtették – mint a tulai bányászok –, az extrém körülmények miatt nem sokáig fognak élni. A sorozat második felében a likvidátorokkal találkozunk, vagyis azokkal a katonákkal és fiatal civilekkel, akik a robbanás következményeit felszámolták. Ők sem voltak igazán tisztában azzal, hogy milyen veszélyes körülmények között kell dolgozniuk. Mazin egy pillanatig sem kíméli a néző idegeit, a sugárbetegségtől szétbomló emberi test bemutatásával azonban egy kicsit túl is lő a célon.

A csernobili katasztrófa a kommunizmus koporsójába ütött – lehet, hogy a legelső – hatalmas szegnek bizonyult.

Elsősorban azért, mert általa végül az egész világ számára egyértelművé vált, hogyan is működik ez a rendszer. Katasztrofálisan. A mérnökök és az apparatcsikok – sokszor még maguk előtt is – ösztönösen titkolták a tényeket. Nem akartak tudomást venni a valóságról, egyrészt azért, mert féltek a feljebbvalóiktól, másrészt azért, mert „az állam vezetői szerint globális atomkatasztrófa a Szovjetunióban nem következhet be”. Jó példa erre a sugárzásmérő műszerek alkalmazása, illetve nem alkalmazása. Mindegyik műszer a méréshatárának maximumát mutatta, ám egyiknek sem hittek, mondván, biztosan meghibásodtak. A pártvezetőket – köztük Gorbacsovot is – már az első mérés eredményéről tájékoztatták, csak azt felejtették el közölni velük, hogy az adat a műszer mérési határértéke.

A Csernobil sorozat tehát túl azon, hogy dokumentarista stílusban bemutatja ezt a súlyos katasztrófát, a szovjet kommunista rendszer működéséről is lerántja a leplet. Ezek mellett ugyanakkor felfedezhetünk egy harmadik szálat is. Nem lehet ugyanis mindenért a körülményeket hibáztatni. Az embernek legtöbbször van választási lehetősége, dönthet a hazugság, de az igazság mellett is – vállalva mindkét esetben a következményeket. A csernobili szerencsétlenségnél az illetékesek azt hitték, hogy a tények elferdítésével kibújhatnak a felelősség alól, ám ezzel csak fokozták a bajt. Mellettük azonban ott vannak azok az önfeláldozó emberek, akik még a biztos halált is vállalták azért, hogy másokat megmentsenek. Nekik mi is köszönettel tartozunk.

* * *

A legtöbb író, aki a II. világháborút választotta regénye témájául, a pusztítás és a kegyetlenség mellett igyekezett bemutatni azt is, hogy milyen nagy szerepet játszott az eseményekben a hősiesség, az önfeláldozás és a bátorság. Volt azonban olyan szerző is, aki e földi pokolban képtelen volt az értelmetlenségen és az abszurditáson kívül mást is észrevenni. Közéjük tartozik például William Wharton vagy Joseph Heller is. Az utóbbi klasszikusát, A 22-es csapdáját Mike Nichols 1970-ben már megfilmesítette, most sorozat készült belőle, többek között George Clooney rendezésében.

A film középpontjában álló problémát egyszerűen meg lehet fogalmazni: Yossariant (Christopher Abbott) mindenki meg akarja ölni. Az olasz fronton harcoló bombázótisztet nem csak az ellenség szeretné holtan látni, hanem az Egyesült Államok hadserege is, melyet a pianosai bázison Cathcart ezredes (Kyle Chandler) képvisel. Yossarian azért jutott erre a következtetésre, mert a tábornoki előléptetésre törő parancsnok mindig éppen akkor emeli fel a leszereléshez szükséges bevetési kvótát, amikor valaki már-már elérné azt.

Ellentétben a Csernobillal, A 22-es csapdája nem tör dokumentumfilmes babérokra. Éppen ellenkezőleg. Bár természetesen a II. világháborús környezet valós, a feketehumorral átszőtt történet részletei teljesen valószerűtlenek. Azaz mégsem, hiszen a modern háború oly mértékben túl van mindenen, ami emberi ésszel felfogható, hogy tulajdonképpen akár így is lehetett volna.

„Körülöttem mindenki megőrült, csak én vagyok normális” – gondolja Yossarian. Például, Milo, a géhás tiszt (Daniel David Stewart) a zűrzavart kihasználva egy hatalmas üzleti vállalkozást működtet, melybe természetesen az ellenséget is bevonja. Őrnagy őrnaggyal (Lewis Pullman) csak akkor lehet beszélni, ha nincs az irodájában. Clevinger (Pico Alexander) pedig azt hiszi, hogy a háborúnak van célja. A vak is láthatja tehát, hogy itt mindenki megőrült. Yossarian e karneváli forgatagban elsősorban nem azért normális, mert mindenáron életben akar maradni. Ez ugyanis lehet gyávaság is. Ő egészen egyszerűen nem tudja túltenni magát társai elvesztésén. Semmit nem vesz magától értetődőnek mindabból, ami a háborúval együtt jár – sem a rettegést, sem az erőszakot, sem a halált.

Bár Nichols filmje mára klasszikussá vált, a regény szatirikus, sőt, helyenként kifejezetten mulattató abszurditásaiból csak keveset tudott megjeleníteni.

A sorozat hosszabb műfaj, egy-két pörgős-humoros párbeszédtől eltekintve az alkotók mégsem csempésztek bele sokkal többet az írott változatból. Heller karakterek sokaságát dolgozta ki, méghozzá alaposan; a sorozatban erre sem jutott idő, sok szereplő éppen csak megjelenik – például Coverley őrnagy (Hugh Laurie) –, s aztán el is tűnik.

Amint annak mi is tanúi lehetünk, Cathcart ezredes rendkívül bátor katona. Bármilyen veszélyes legyen is egy cél megközelítése, ő szemrebbenés nélkül küldi ellene a bombázókat. Általában minden magasabb rangú tisztről elmondhatjuk, hogy nem igazán érdekli alárendeltjeinek sorsa. Heller regénye kétségkívül nem csak azért vált világhírűvé, mert vicces. A hatalom és az annak kiszolgáltatott beosztott, a Történelem és az egyén között húzódó feszültség ugyanis örökérvényű. A háborús helyzet sem változtat ezen, legfeljebb kiemeli a kontúrokat. Ahogy kibontakozik a cselekmény, mi magunk is rájöhetünk, hogy Yossarian nem túloz: itt valóban ő az egyetlen, aki normális. Éppen azért tehetetlen, mert egyedül van. Az a lépés, amit e helyzet feloldására választ, már-már spirituális: él „az elengedés szabadságával”.

Értékelésünk a filmekről: Csernobil 10/10; A 22-es csapdája 10/7.

Fotó: Hbogo.hu

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtott változata az Új Ember Mértékadó mellékletében jelenik meg 2019. június 16-án.