Ő is katolikus volt: William F. Buckley, a neokonzervatívok atyja

William F. Buckley, a huszadik századi konzervatív gondolkodás egyik meghatározó alakja, politikai gondolkodó és kommentátor 1925-ben született New Yorkban, egy ír származású családban; apja jogász és olajbáró volt, édesanyja családja pedig svájci-német gyökerekkel rendelkezett. Hősünk a tízgyermekes házaspár hatodik gyermeke volt. Buckley Párizsban és Londonban végezte az alapvető iskoláit, angol anyanyelve mellett pedig megtanult spanyolul és franciául is. Ezután egy jezsuita középiskolába, a Beaumont College-ba járt Angliában, a második világháború alatt azonban New Yorkban tanult, egy protestáns intézményben. Buckley már gyermekkorában megszerette a zenét (különösen kedvelte Bachot), a vadászatot, a lovaglást, a vitorlázást és a síelést – valamint a mesélést.

A Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem után, 1945-ben a Yale Egyetemre jelentkezett, ahol történelmet, közgazdaságtant és politikatudományt tanult; emellett pedig tagja volt a Skull and Bones nevű, „titkos” diákszervezetnek, ahonnan az amerikai közélet számos konzervatív nagyágyúja került ki az idők folyamán (például Bush elnök), és elnöke volt a Yale Vitacsoportnak is.

1950-ben feleségül vette egy protestáns kanadai gyáros lányát, Patricia Aldyen Austin Taylort, aki később szociális és egészségügyi karitatív szervezeteknek, AIDS-betegeknek és a vietnami háború veteránjainak segített anyagi támogatást szerezni, azaz fundraiserként tevékenykedett. A házaspárnak egy gyermeke született, Christopher Buckley, ismert amerikai szerző. 1950-ben Buckley csatlakozott a CIA-hoz, két éves szolgálatából egy évet Mexikóvárosban töltött. 

Buckley katolikus volt, a Máltai Lovagrend tagja. Már fiatalként szembesült az amerikai katolikusellenesség áramlatával, főleg Paul Blanshard szocialista-humanista-ateista szerző egyik könyve kapcsán, amely „kettős lojalitással” vádolta a katolikusokat. Érdekes adalék, hogy Buckley nem fogadta el az 1970-es liturgikus reformokat, és élete végéig régi rítusú, tridenti misére járt Connecticutban. 1997-es könyvében (Nearer, My God) elítélte az amerikai Legfelsőbb Bíróság „harcát” a vallás közoktatásból való száműzéséért, amivel megítélése szerint Istent egy másik istenséggel cserélnék fel, ez pedig a multikulturalizmus. Igen érdekelték Maria Valtorta, huszadik századi olasz misztikus jelenései és írásai.

Buckley McCarthy and his Enemies című könyvében megvédte az általa hazafinak tartott szenátort, akit ma negatív alakként tart számon a főáramú történetírás kommunistaellenes „boszorkányüldözéséért”. 1955-ben megalapította a National Review folyóiratot, amelynek 1990-ig a főszerkesztője is volt. A folyóirat hasábjain leginkább az amerikai jobboldal néhány nagy áramlatát igyekezett összebékíteni, így főleg a hagyományos konzervativizmust és a libertarianizmust, ugyanakkor az amerikai konzervativizmus határait is igyekezett meghatározni, például elfogadhatatlannak tartotta Ayn Rand orosz emigráns libertárius kapitalista gondolkodót, akinek gazdasági nézetei ugyan beleférnek az amerikai jobboldaléba, ám Buckley szerint a konzervatívok számára elfogadhatatlan ateista alapállása, és nagyon leegyszerűsíti a dolgokat. Ugyancsak kizárta a konzervatívok közül a rasszistákat, antiszemitákat és a fehér felsőbbrendűség hirdetőit.

Emellett antikommunista meggyőződésétől vezérelve támogatta Franco tábornokot Spanyolországban, akit „igazi nemzeti hősnek” nevezett, szemben a spanyol polgárháború republikánusaival, akik „vizionaristák, ideológusok, marxisták és nihilisták” voltak értékelése szerint. És támogatta Pinochet tábornok jobboldali-kapitalista diktatúráját is Chilében, szemben az ugyan demokratikusan megválasztott, de marxista Salvador Allendével.

1963-64-ben Barry Goldwater arizonai kormányzót támogatta a választásokon, akit csak „Mr. Conservative”-nak becéztek, a Demokrata Párt pedig egyszerűen reakciósnak titulálta, amiért „keresztes hadjáratot” folytatott a Szovjetunió, a szakszervezetek és a jóléti állam ellen, valamint elutasította Roosevelt New Dealjét. Goldwater azóta is a libertárius mozgalom egyik ikonja (a Republikánus Párton belül egyébként Goldwater Nelson Rockefeller New York-i kormányzó ellen nyert az elnökjelölti versenyben). Buckley amúgy is laissez-fair gazdasági nézeteiről volt híres, a szabadpiaci kapitalizmust kombinálta tradicionalista konzervativizmusával és katolicizmusával (habár a kapitalista nézetek a hagyományos konzervatívoknak is a sajátjaik voltak). Nem hitt a társadalmi igazságosság marxista koncepciójában és értelmezésében, ahogy a munkások jogainak kiterjesztését sem fogadta el.

Ezzel együtt Buckleynak volt több liberális meggyőződésű barátja is, ő maga pedig tagja volt az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet irányító testületének egészen addig, míg az 1977-es stockholmi egyezmény kapcsán az AI el nem kezdett a halálbüntetés ellen kampányolni, ekkor ugyanis Buckley lemondott, mivel szerinte ezzel a döntéssel a szervezet szektarianizálódni kezdett.

1976-ban kémregényt írt Saving the Queen címmel, ami igen jó kritikát kapott. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy nagyon rossz tendenciának tartja azt, hogy sokan ugyanúgy elítélik mind a KGB, mind a CIA tevékenységét, mintha a kettő megfeleltethető lenne egymásnak. Ezzel szemben szerinte az a helyzet, hogy a KGB a busz elé löki az idős asszonyt a járdáról, míg a CIA ellöki a busz elől, a kettő pedig nyilván nem ugyanaz.

Buckley nem igazán kedvelte George W. Bush kormányzatát, akit kisbetűs „konzervatív”-nak tartott, szemben a nagybetűs „Konzervatívok”-kal, és a neokonok végleges félrecsúszását látta az iraki háború támogatásában. 2004-ben azt nyilatkozta a neokonokról: okosak és idealisták, valamint túlbecsülik az Egyesült Államok hatalmát.

William F. Buckely 2008-ban hunyt el.

Kapcsolódó
Russell Kirk, a neokonzervativizmus alapítója